képek, betűk

Mostanában sokat gondolok
a dédanyámra, ő tanított
százig számolni, mindig
azt mondta, hogy tanuljak,
ültünk a bejárati ajtó előtt
a lépcsőn és sorolta a számokat
én meg mondtam utána, talán
ő sem tudott száznál tovább
számolni, egyszerű cseléd volt,
járt iskolába, de csak néhány
osztályt. Úgy hívtuk őt, hogy
Bekemama, mert ez volt
a második férje után a neve,
az első férjét, a nagyanyám
valódi apját a Donnál széttépte
egy gránát. Mindig kendőt hordott,
sokfélét, virágosat, néha feketét.
Egyetlenegyszer láttam csak
a haját. Egyik este nála aludtam,
 lefekvés előtt levette
a kendőjét, hosszú, finom szálú,
ősz haja volt. Megtanított a kerti
virágok neveire. Tátika, árvácska
és a ciklámen. Lassan megöregdett
egyre csendesebb volt,
láthatatlanul ült a konyhájában,
én akkor még nem értettem,
mi a magány, amikor már
senki nem maradt neki.
Minden nyáron vártam,
hogy szilvalekvárt főzzön,
most is érzem az illatát.
A nagyszüleim törődtek vele,
de nem figyeltek rá,
ételt kapott
és este ránéztek, mint egy
háziállatra, csak járt-kelt,
mint a szellem, néha átjött
este, leült a másik szobában
és az ajtóból nézte a tévét,
olykor észre se vettem, akkoriban
már nem beszélt,
csak figyelt. Egyik éjjel
agyvérzést kapott,
kórházba került,
felépült, majd újra agyvérzést
kapott. A szája egyik sarka
lógott, emlékszem a kezeire
és a görbebotjára, látom belül
az arcát. Mindig tisztaság
illata volt. A harmadik agyvérzés
elvitte tőlem,
valójában őt tartottam
a nagyanyámnak. Mostanában
egyre többször gondolok rá.
Most, hogy G számára
nem létezek többé és az
egyedüllét csak úgy van,
eszembe juttatja őt,
jó lenne ott ülni vele
a lépcsőn és hallgatni
ahogyan sorolja a számokat
százig és elhinni,
hogy ezek csoda dolgok
és örökké tartanak.