képek, betűk

Idefelé jövet félig megevett
a vonat, vagy csak úgy éreztem,
nem vagyok magamnál és biztos
sem vagyok semmiben, talán
ott maradt az alfelem,
talán a mellkasom a fejjel,
és még most is bámul ki az ablakon
és nézi a kora nyári hajnal
ködös tájait Elstree és Borehamwood
előtt, ahol a távolban még
nem látszódnak épületek, vagy
más emberi szörnyszülöttek,
olyan ezeket a mezőket nézni,
mintha életben lennék
és a gyerekkorom egy része
előjött volna a vastagbeleimből.

Nem kétséges, hogy életben vagyok,
hiszen most, teázás közben oldalra
néztem és láttam magamat az ablaküvegben,
ott ülök és úgy tűnik, hogy gépelek,
a fejem helyén a bokrok ágai és levelei
himbálóznak, ettől úgy tűnök mintha
ügető szarvas lennék, vagy egy nyúl
a hosszú füleivel,
nem tudom megállapítani, melyik
állat vagyok.

Odakint még túl korán van,
ezt szokták szürkének nevezni,
pedig inkább sötétzöld és lila,
az irodában halk zene szól,
a wework-ben központilag játsszák
a slágereket, nincs előle menekülés,
folyton és folyton megy a zene,
nehogy az emberek
elkezdjenek hallgatózni egymás fejében,
vagy érezni kezdjék a popzenén kívüli
létezés bonyolultabb rétegeit, mert attól
esetleg mindenki megvadulna
és a munka helyett elkezdenének
baszni, vagy az asztalokra felguggolva
odaszarnának. A csend veszélyes,
egy tökéletes fürdőszobai tükörhöz
tundám hasonlítani, nem véletlenül
rettegnek tőle - túl sokat mutat, a zaj
megnyugtató, apró hangyákkal zavarja
a nyálcsorgatós önringatást, olyan mint egy
folyamatos maszturbáció, mások éreznek
és mások szenvednek helyettünk,
nekünk csak néhány rántás kell a hímtagunkon,
fel-le, fel-le;
vagy két ujjacska a vaginánkba,
ki-be, ki-be: és ettől a magabiztosság
olyan marad mint amilyennek lennie kell.

Tegnap nem tudom, ma sem tudom,
olyasmi mintha játszana velem
a saját életem, ez valamiféle perverz próba,
hogy meddig húzom, mikor valósítom meg az álmot,
amelyet elképzeltek nekem a felsőbb,
alsóbb, gyermekibb, mindenféle énjeim,
hogy egy sínre hajtsam a fejem
és hagyjam, hogy egy vonat
próbababát csináljon belőlem. De nem teszem,
mert még be akarom fejezni ezt a mondatot
és még néhányat utána,
különben is...jobb a lassú halál,
a mindenféle mérgekkel történő vontatott
rothasztás, vagy csak az élet magában,
a sok illúzió és hallucináció,
mint amikor elképzelem, hogy lehetett
volna másképpen is, hogy g. maradhatott
volna és akkor ezek a kérdések fel
sem lennének téve, csak békesség félét
gondolna magának egy másik változatom,
úgy hiszem.

Tudom, az önsajnálat egy nagy hullámvasút,
felül az édes kín, alul - ha van visszacsatolás,
kristálytiszta tavacska, amelyikben úszkálhatsz
és bele is pisilhetsz, nem látja senki
a piszkos titkodat. Megvadulhat-e egy táj? Vagy
az csak képzavar lenne? Pedig én látom az ablakból,
hogy a táj odakint épp habzó szájjal
bekapta egy narancssárga ruhás munkás
fejét és most épp marcangolja,
tépi le a gömbjét, a fehér sisakjával együtt,
a nyaka már csak egy nagy seb
és az aszfalt csupa vér körülöttük.

Azért bízok is, van jövőképem
és valahol, ha lenne belül valami, úgy érzném,
hogy talán ő sem gondolja komolyan
a némaságot és csak megpihen belőlem,
kipiheni magát a szerelemből,
utána ráül majd a retyóra
és kiszarja a két évünket, hallgatja,
ahogyan a sok gyönyör és fájdalom belecsobban
a vízbe, majd megkönnyebbülve rávizel.
Ez teljesen átlagos, gyakran teszik ezt az emberek,
a megkönnyebbülés és az elszakadás így a legegyszerűbb,
üríteni és könyebbülést érezni, de talán nem így lesz,
talán megérzi a reményemet és úgy gondolja,
hogy valami miatt, esetleg érdemes újra
megfogni a másik kezét és egy teljesen
átlagos, hétköznapi életben jó lehet,
minden gond ellenére, együtt csinálni,
majd közösen elmúlni, ahogyan a párban
élő állatok és az emberek is szokták, gyakran,
még akkor is ha semmi értelme szaporodni,
mert ez az egész emberiségnek nevezett vicc
minden értelem nélkül zabál és gyilkol
mindent amihez csak hozzáfér.

Félek ettől a naptól, nem akar világosodni,
mintha éjféltől csak derengene és megakadt
volna az idő, attól tartok, hogy nem vagyok ott,
ahol a tükörképemet láttam az előbb
és ez a muzsika, meg ezek a képek odakintről
csak egy elképzelés részei, valahol éppen ülök,
egy sötét szobában és elgondolom, hogy ezt a napot
majd megélem és a abban szobában ülve majd
azt hiszem, hogy ott vagyok, ahol majd arról
képzelgek, hogy a szobában ülve átélem
a minhta érzést, azt mímelem majd, hogy ott
és akkor A pályaudvaron átölelem majd,
és adok egy puszit a homlokára,
azután szétfolyok a Keleti kövein,
megállítva az időt, ott topotognék
előtte és ő szoborrá fagyva az időtlenségnek
kinéző messzeségbe bámul, mintha
még ott lennék és látna, de már nem,
tudomást sem venne rólam, mert más lenne
az ideje, más lenne a terünk
és nem láthatnánk többé egymást, csak
sétálgatnánk egymás körül újra és újra
remélve, hogy majd lesz egy pont, ahol
átszakad a bőr és az elképzelt dolgokból
valóságnak hitt történet lesz, talán, de ki
tudhatja?