képek, betűk

Rám zárultak a felhők, semmi
voltam, felhősemmi. A történetem
egy vezeklő őrülete, nem egységes,
mintha kettő terem lenne odabent,
az egyikben melegfényű mécses,
a másikban fagyott emlékek sorai.
Egyetlen hangot sem kell kiadnod,
elmélkedj, vagy sétálgass egy téren,
legyen rend, vagy káosz - egyre megy,
nem függünk ezektől, jelentéktelen
hogy kik vagyunk, minden történet
véletlen, nincs sorsunk és az akarat
csak megynugtató kifogás. Szelíden
fogom a kezed, akkor is ha nem
vagy itt, nem kell ennél több, csak
elképzelem, és már érzem is, ahogyan
a hűvös, puha halpikkelyek ujjaim közé
vágyódnak, összezárnak szoksáunk
szerint, a gyűrűsujjaim közé vé
alakban csusszansz, egymásra bújt
alkarok közös ereje. Mesélek neked,
akkor is ha nem figyelsz, hallgatom
a légzésed, több ezer kilométerről, 
mindent elárulva szuszogsz, a ritmusból
megtudom amit kell, hogy mikor
melyik figyelemmel követsz, érződik
ha a fájdalmad némaságba zár.
Odakint esik, a konyhából az orchideák
közti résben látni az járókelőket,
gyorsítanak, vagy esernyővel rebegnek,
eszembe jut róluk, hogy meg akartam
mutatni az itteni júniust neked.
Azután rakodok, most erről is
te jutottál eszembe, hányszor
mondtad: pakolok, majd eltűnve,
libegtél, valamilyen dolgok közt
matatva. Nem érzékelem az időt,
olyan mintha odaát, a matracon
pihennél, ha most benézek innen
a hálóba ott látlak, elbújva és a
piros fluffy zoknid vége a paplan
alól kilógva felém integet: játék,
mint Pötyi a függöny mögött,
tekergő farokkal. Most újra semmi
vagyok, felhősemmi. És ilyen
jelentéktelennek lenni lassú
halál, fokozatokban használ el,
nincs végem előtt nagy jelenet,
minden ugyanolyan, egyszerűen
csak azon kapom magam, hogy áttetsző
leszek majd és fokozatosan eltűnök,
nulla leszek, egy semmi, pont olyan
mint amikor rám találtál a sokaságban,
egyetlen kóbor felhő, fent az égen.