képek, betűk

Visszanézett válla felett az égbolt,
mosolyogtam, és elfogadtam, hogy

egy hete csend van. Szomorú mint az

északi szél, az orosz fagy lehet ilyen,

igen: rideg, szőke, szakállas és kérges,

csüngene bár rajta dermedt könnyei
között, jághártyás sárból halottja,
suttogna még egy titkot, de ott felül

nem hallaná. Keresné arcát, de homály

készül és az az álmosság nem álomba

viszi. Azután más idő, más hangok, de

ugyanaz az akarat. Az ég szeme eltűnik,

a hangok összesűrűsödtek és elmúltak, 

az arcomon szétkentem az orromat 

és a számat, letöröltem minden vonást, 

ne maradjon felismerhető a mosoly, 

szomorúság vagy a fájdalom, csak két 

pötty, középen az a vonal az orrom, 

alatta a félkör pedig a steril mosolyom, 

nincsen kilátás sem, az ablakok üvegjeit 

kívülről fekete eső mázolta össze, 

a nappali egy papírdoboz ólomfalakkal, 

melyből az idő lassan koporsót készít. 

Van egy pont a sötét üvegen, mint egy 

borsószem, ezen keresztül a kinti fény 

egy vékony fonalat rajzolt a túlsó falig. 

Néha, amikor félek, rácsimpaszkodok

mint pókfonálra és hintáztatom magamat 

előre-hátra, gyerekjátéknak gondolva 

a katatóniát. A konyhában mosatlan edények, 

képzeletben elmostam őket már sokszor, 

a szomszéd dobozból hallom az ott lakók 

életét, reggel játékos ébredés, zsivajló 

készülődés, majd a két gyerekkel iskolába, 

a szülők dolgoznak; később, délután haza; 

élet. Nem látom őket soha, mert az ajtómat 

az agyam behegesztette, nem tudok kimenni, 

csak olykor, az irodába, kényszerből, 

ilyenkor kora hajnalban a kerítések 

mellé húzódva baktatok az állomás felé,

magammal beszélgetve, útközben maszkot 

húzok, amely a pont-pont-vesszőcske 

arcomból emberszerűt csinál, éppen úgy

mint mások, a többiek. Az egész város

odahaza a lakásban ugyanilyen körfejű

pálcikaember, így kibírjuk amit kell, 

estefelé menekülünk, mindenféle módon 

és ha visszatérünk dobozunkba, és 

bezárjuk az ajtót, megnyugszunk, Én
megnézem az üres fotóalbumot, hogy 

a virágai, ruhái jól vannak-e: ettől 

megnyugszom, végre a megfelelő helyen

vagyok, a fájdalomttól őszintébbnek
érződő, de valójában csak hétköznapi
dolgok között, arctalan gyerekrajzként.