képek, betűk

a hangok belőlünk, oly sokfélék, hogy
amennyit akarattal el lehetne fogadni,
túláradnak, ijesztő virágok. Az érzékelés
újraélt dolgok nélkül, halkan léteztünk,
semmit nem tudok rólad, szunyókáló harmóniák
a következő néhány perc nem néz vissza,
sorsa bizonytalan, újra sokfélét akar,
az arcod is lehetne,
de nem érti, hogy te száj nélkül létezel.
A percek unalmát
belédrázza a hétköznap,
a valószerűségek óban tekergő csikarása,
érintve egymás legfelső bőrét, lakfdjg
keringek, táncolnak. Nem tehetnél semmit
másképpen, vigasz a történetünk, sodródó
poliészter golyócskák voltunk, gondolom
egyszerűen kimartál, végül hol hagyott
és miért visszakérdések, egyszerű táj,
domjait érinti egy-egy zavartabb pislogás
tán hajdan volt tudatból álmos reflexek
így ásódva egyre közelebb ahhoz,
amit atavisztikusnak neveznék,
az agytörzsből mi zsigeri,
értelmes. Vörös kakasok táncolnak
az asztalokon, karmaikkal jeleket
kapirgálnak az asztalokba,
meg-meg csúsznak, forognak, végül a
híd felé, csőrös arcaik felhőkbe
esőkbe dél vagy nyugat nem
képzelek nem gondolom el magam;
és ha már ott lennél aláírva
"örökbe rád" puha.
csücsörítve figyelem a sorokat
keresném bennük azt az egy kódot,
mely, szembogarad külső körét őrzi,
vagy csak a pihegéseket,
a fáradtat, annyiféle fény odakintről
alul apró pöttyök,
távollétek lassú rohadása
nem marad nyomtalan
fájdalomkapcsok
a vesék felett
folyamatos az értelmetlen
gondolatok sora,
mikor összezavarodsz
és már nem működik
szinte semmi,
talán az emésztés,
olykor valamiféle
kóbor emlékezés
valamire amiről nem
tudom eldönteni
volt-e vagy sem.
félbemarad
valami