képek, betűk

Úgy volt ha felébredek,
kicsit integeteked neked,
de nem láttad, mert
egy ismeretlen mezőn
háttal álltál felém,
a távoli hegyeket nézted,
már nem is emlékeztél.
Még álmosan vagyok,
a függönyök a poharakkal
együtt, bolondos tangót
lebegnek a háló levegőjében,
az ajtó közepe kirágva,
a fürdőszobában a hajszálak
magukat fésülik. Az altató
még nem enged, tompábbak
a hangok, zöld teát főztem
szálakból, könnyű vízben
kikevertem a tökéletes
tea-színt, pontosan olyan
mint szemeid árnyalata,
most kortyolás közben,
arról képzeleghetek, hogy
összenéztünk. A Luton
felé tartó repülőgépek
hangja összeadódik a
rigófüttyel, a billentyűzet
réseiben néhány morzsa
trambulinozik, a beszűrődő
fény az ágy végében
a lábfejeimet fátyolfelhőktől
szűrt mályvaszín  harmóniákkal
folyatja körbe - fokozatosan,
darabokban nyelve le
az ébredés utáni magányt,
de az elmúlás is csak élni
akar, megértem, nem
kifogásolom, ha jön.
Megnézem az üzeneteimet,
kérések és tetszések,
az Instagramon reklámok,
izmos emberek, boldogan
nyaralók: világ-ánuszból
kicsepegve, hanyagul leejtem
a telefonomat magam mellé,
elnézek a konyha irányába,
a folyosót mintha Vermer
festette volna, vagy
inkább Edward Hopper,
sehol egyetlen zavaró tárgy,
csak a sarkak, párhuzamosok,
szögek. A szőnyeg tiszta,
nincsenek foltok, bútorok,
cipőtartó sincs, én se, talán.
Szótlan reggel, tudatlan
éberség, készülök
a mai tárgyalásokra,
a holnapi utazásra
a belvárosba,
csak átsétálok rajtuk,
utána elfelejtem amit
lehet. közben óvatosan
elrejtem anyámat a
gyerekkorral
együtt, lepkés körtáncunkat
Gigivel, az ételek ízét,
meg az érintéseket, hogy
túléljek, bár még nem
világos, hogy minek.