képek, betűk

Szemei voltunk a mállásnak,
csipegettük házak faláról
a késő tavaszt, mélyedből
borsókák fehér combodon,
én még ugyanabban a képben,
ahogy a pályaudvar összeölelt
bennünket,
alig remélve bármit a jövőnek,
ott ragadtam és azóta
ki-be járok,
keresztül a csempés falakon.

Elaludtam most már,
így maradok végig,
ha felébrednék,
elnémulva keresném
ugyanazt a lassan párolgó emléket,
altatók félköreiből mosolyogva,
kéregetem a napos halált,
utolsó képem rólad, talán
egyben maradna ha kérném,
három érzékelhető pillanatra,
szemüveged bagolyvonalait simítva,
oldalra fordulnék, így lenne
feltételesből jelenidő,
zuhantában pedig múlt, mert
nem tudni, hogy melyikből
mikor merít magának fájdalmas
haragot a szenvedésből
élő konok történetünk.