képek, betűk

Nem tudom, hogy minek ébredtem,
de a lámpa világít, úgyhogy a fény
még működik, talán élek, talán élsz,
van levegő, meg csorog a víz,
az ágyból a konyha felé,
az út csak röpke irgalom,
mint azok a csúszómászók,
amelyek éjjel csillámló testükkel
atkákat zabálnak a szőnyegről,
nos az lennék.

Ettél-e ma már műanyagot? Leszartál-e ma
már bármit, akár a jéghegyeket,
vagy a menekülők
eszement nyomorát, ítélkeztél-e, esetleg
együttérzetél, vagy elképzelted az
élet mélységét, meg a rózsatöveket,
vagy engem, esetleg a meg nem született gyereked?
Micsoda kérdések, talán az utálat és harag mögött,
könnyebben ámul el a csodád, szépséged,
vagy a gőzölgő hullád, ki hogyan méri
az életet, vannak akik élik
és vannak akik szeretnék ha tudnák,
élni hogyan lehet.

Egészen sokféle szépség van,
nekem a fák törzse a legtöbb, minden reggel
arra vágyok, hogy egy erdőben ébredjek
és köztük sétázva végigsmítsam mindegyikük
bőrét, az érdeset, a simát,
mint a bükköké,
vagy a nyárfák durva, krokodilpáncélját,
ölelgetném őket és hagynám
hogy szótlanul bámuljanak,
mint volt a gyerekkorom
legszebb emlékeiben,

Nem mindig találom a végzetet,
nincs általános jó, vagy rossz; az árnyak
valójában méretek, a világosság pedig
egy bőr a kozmosz sötétsége felett,
az élet meg méret
a koporsónkról, vagy az létről,
az elhagyott hüvelyeinkről,
és a következő vedlés eredményéről,
egyformán és következetesen beléfolyik
minden; csak egyetlen van belőle
és a menekülés kizárt.

Alszik még a város, St Albans olyan mint
egy középkori vásártér amelyikben hippik laknak,
van benne valami valószerűtlen,
de teljesen mindegy hol ébredtem,
lehetne bármi, akár egy kartondoboz is valahol,
csak pislogjak, meg korogjon a gyomrom
és gondoljak rád, G., a vállaidra,
hogy a hűvös dombok és a ringatózó
hajó még valódi, de persze. Álmodok csak.