képek, betűk

halovány rácsokat
szőnek napsugaraik
a hálószoba
ajtajára,
lezárva a konyhát
és a folyosót,
nem akarnám, hogy
bejöjjenek
és azt se,
hogy kimehessek,
teásbögrém nyaka
körött kék csíkjai
nyakláncok,
vagy bolygók röppályái.
Kinyomta létráját
a mennyezetből
lassan leér a szőnyegre,
a mennyezetbe vájt
fekete körből
figyel,
hagyom belelihegjen
az újságok lapjai közé
odabent ücsörgök,
rideg, fémgombokat
varrok a mellkasomra,
megnémultam
kedves.
Annyit szeretnék,
megragadj, karomnál fogva,
a nappaliban
körbe vezetve,
szél fújna onnan,
különös sarkvidéki hideg,
áramlása átjárva
lábujjaim között,
nézegetem őket.
A ruhásszekrény
ajtaja félig nyitva,
tükrös felében
keresem fél-magamat,
mellette a kék,
vászon rövidujjú
ingem lóg,
akasztott
torzó. Pihe lét,
sehol nincs rejtett
jelentés, pontosan
annak érzem,
amilyennek látom,
az van kint és bent.
Értelmetlen,
felülve az ágyban falnak
támaszkodom,
mindig jön egyetlen
pillanat - akár tudom,
akár nem, ahonnét
az események
leállíthatatlan
játékká szabadulnak,
elvesztve, vagy
elveszítve.
Megnámultam.
Hagyaték lesz
felejtésre ítélt
múltunk,
akár
összegyűrt zsebkendő,
küléretlen hűsít
ha nedvesen
arcomra terítem,
vagy épp nedvet szív fel.
Saját kápolnám huzata,
eltárolja szövetei közé
színfoltos bőraláfutásaimat,
szívárványos fájdalom,
pótléknak esti imák.
Némán várnám,
elsusogjam,
amit szoktam,
amikor magyaráznék,
annyira, hogy álmodok róla.
A falak saját
tisztasági festésükkel
tekerték körbe ezt
a reggelt, a Nap mozgása
végül elhúzza
a fényrácsokat,
teát főzök magamnak,
helyet hagytam nekem,
megkérem, hogy
elmehessek boltba,
elsétálva a konyháig,
felfalva
azt a nyolc lépést
egészen a pult széléig,
mert a pontosság
és a ritmus haladékot ad
a sötétség szemei elől,
ideiglenes,
de ugyanez végül mindennel,
megtörténik.