képek, betűk

Szokatlan a távolléte,
mintha csonkolták volna
a végtagjaimat, a torzóm
kiszolgáltatva ül,
emlékjeleket vár.
Nem akarom
a napokat így,
ennyire nélkülünk,
a nyomokat,
melyeket talpad
hagyott a szőnyegen,
újraszínezem
Gyűlölöm az időt,
a napokat a percekkel,
mert elvették tőlem
a zöld vizű tavakat,
a fényt és a fehér
havasokat.
Alig történik valami,
feloldódnak
szabályok, az álmosság
védekezés lesz,
amíg alszom
veled lehetek,
színes sellővel
ujjak
közt feszülő
reményeid csókjában.
Kevés dologban
biztosnak lenni,
vékonyka
kézfejjel a Holdat az égen
úgy követni, mintha ott
lennél benne. Csendesek
a napok, elképzellek
és mesélek, kíváncsiságod
gyermeki bája csak hallgat,
nincs itt, de hallom
lélegzete változását,
a mesétől kicsit gyorsabb,
figyel és belehullik,
át a résen hozzám,
egy képzelt ágyon,
kislány, fonott
hajjal: és csak kérdez,
én mondom, mesélem
a napom, munkámról,
szívébe gondolatom,
mindent, mindent neki:
cserébe elringat úgy is
ha nincs itt. Ha pedig
átváltozok,
szőke
hajammal óvom,
a skhodnyai állomáson,
Holdba vésett arcának
bűntudat  ráncai,
hagyom, aludjon,
húnyjon ki
minden bánat,
ha álmában sincs
nyugalma
a hideg kövön,
hajam lesz
pokróca.
haragja, haragunk
feloldva,
nincsenek örök
dolgok, de amíg
lesznek napjaim,
ugyanúgy vigyázom,
a jövő minden napján
egy távoli,
sáros utca kapujában
toprogva
hazavárom.