képek, betűk

Az éjjel eshetett,
a sötétebb foltjait
kerülgettem, nem
vagyok szintetikus,
pedig lennék. Ereimben
kevessé alvadt meg
a méreg az éjjel,
a parkban lakó éjisten
felhúzott sarkaiból
szökőkút fakadt,
hátulról hágva a házakat
az éjszaka utolsó
sirályának hujjogás
visszhangjában. A peronok
szegélyei még alszanak,
a sárga jelzőcsík
a szemvonala, én pedig
a szemöldöke. Ennyire
félősen valószínűleg csak
bűnös lehetek. Igen,
zavarnak az elmúlt évek,
mint rákos csomó
felfedezése egy derűs,
békés este után, élni
készül az éppen haldokló,
és ez a valamiféle,
áttetsző lefelé-ív, ha
séta lennék a pokolba,
óvón eltakarna a
virágtartó éles
szegélye, engem a hangyát.
És a hűvös reggel
befogná a számat, erőszakkal
hátrafeszitve homlokomat,
csak az eget bámuljam,
elfeledve a fekélyt,
melyet egészen addig
én magamnak gondoltam,
megnyugodjak az elfogadás
és az elfogadhatatlan
dolgok egymást követő,
monoton láncszemei
kényszerű látásától.