képek, betűk

Délben az álom, észlelés szélen, vagy
félig mintha ébren, a méhek szárnyait
a galagonya bokor hófehér masnijai közt,
csak nézem, hagyom mint szemeid-szerű
leveleinek zöldjei a mindenféle játéka;
távoli tavak nyugalmas emléke, és azok
színében ugyanolyan, játékból mosolya
macskafújást színlel, karmolva közben.
Nem sejti, hogy a mozdulat minden része
hová rakódik benne, milyen mélyen része,
égetve egész táncunk összes képét, tán
ez a veszett angyal, ki sokadszor ébredt,
ugyanúgy a félelem vesztében, tündére
fújását a tüdeje mögé, egy dobozba
rejtve, közben utoljára csak egyre nézze,
majd lezárja, hogy aként vigye magával,
kerekek közé és a onnan légként repülve;
időtlen helyekre, át az egylényegűség
selymes sodrába, a doboz mélyén a képe,
úgy marad meg, mint a lehetetlen emléke,
ha majd újra ébred, hogy keresse azt,
kinek a fújása, mosolya dobozában volna;
utat találjon relytekeken és maszkokon át
talán a reménybe, talán csak a romlásba.