képek, betűk

Egyszer itt írtam valami csúnya dolgot valakiről, anélkül, hogy gondolkodtam volna, akkoriban még távol voltunk és néha olvasta, és haragudott rám, én pedig szégyenkeztem miatta, ezt gyakran a szememre hányta, jogosan, de nem tudtam, tudtam, hogy hülyeség amit írtam, de megtettem.
Mindig úgy gondoltam erre a blogra mint a saját gondolataim gyűjtőhelyére, csak leírom ide amit gondolok, érzek és nem is számolok azzal, hogy ezt mások is elolvassák. Persze tudom, hogy néhányan esetleg, talán igen. De ő már nem, akkoriban szokta néha olvasni, amikor még távolabb élt tőlem, mint most - mármint ő, akit említettem legfelül. Azóta nem, és már nem is szól hozzám, nincs se hangaj, se szavai, elvitte tőlem az a történet amit leírok ide.

Volt egy közös mesénk, olyasmi mintha egy elsőre nagyon egyszerű történetről kiderülne, hogy sok milliárd leágazása van és mindegyik ilyen ág végén egy aranydoboz lapulna, amelyben esetleg lehet, hogy valami titkos ajándék, vagy kincs lapul, ő ezeket a dobozkákat szerette velem megkeresni és nyitogatni, még a légzése is megváltozott amikor talált egy ilyen ládikát és felnyitotta, olyankor olyan volt mintha a kinyitás pillanata előtt a szemei színe megváltoztak volna, felém nézett, majd megpördült, kislánnyá változott és csendesen mosolyogva kinyitotta. Én meg annak örültem, hogy örül. Mindig távol voltunk egymástól, ezt alig bírta volna ki valaki, képzeletben jártunk be mindenféle tájakat, képzeletben ölelkeztünk, képzeletben táncoltunk, képzeletben főztünk és csókoltunk, Majd közelebb jött néhány ezer kilométerrel ha a szüleihez ment, éreztem ahogyan a 6000 kilométerből 3000 lett,majd vissza, megint távolabb. Újra körtánc, újra fény. Én próbáltam követni azt a fonalat, amit nem tudok pontosan megnevezni, olyan mint egy emberi szövésű pókháló, vagy inkább emberi mértékkel vett pókháló - cérna-vékony, de acél erősségű, lehet rajta járkálni, egymáshoz átcsúszni, próbálkoztam. Ezen másztunk át egymáshoz minden éjjel és mentünk keresgélni a különféle játékokat, aprócska arany ládikákra vadásztunk, amiket mindig hagytam, hogy ő nyisson ki. Olyan mesék kerültek elő a ládikókból, amelyek teljesen ártatlanoknak tűntek. Sokat nevettünk és állandóan beszéltünk egymáshoz, mindenről, még a porszemek táncáról, a madarakról, a gyerekkori meseolvasásról, a csillagokról, az utazásról, a szemeinkrül, a hegyekről, a biciklikről, a versekről, a hópelyhekről, a főzésről, a táncról, az éneklésről, a régi dolgokról és a tervekről.


Az első törés akkor történt, amikor azt a fenti dolgot leírtam, már akkor nem a saját véleményemet írtam el, a számba adták amit írtam, jellemgyenge voltam és befolyásolható. Ekkor feltört valamiféle átok - nem tudok rá jobb fogalmat, egy pszicológiai mechanizmus, mert átok ugye nincs. Először nem is vettem észre a változást, hiszen ugyanúgy mentünk, kerestünk és minden apró zugba benéztünk mint addig, egymás körül táncoltunk és sokat nevettünk. De lassan, napról napra kezdtem változni, ő észre sem vette, mert apróságokkal indult, először eltűnt a szememből a fény, utána a mosolyom lett néhány centivel rövidebb, de nem törődtünk vele, hiszen átmenetinek gondoltam és betudtam a távolságnak és a szaporodó gondoknak. Egyre többet vitáztunk, az ő gondjai ott nőttek, az enyémek itt, a távolság és a sok torzulás a jellememeben egyre több mérget spriccelt az ereinkbe. Végül egy őszi reggelen ő nem bírta tovább és elnémult, én pedig lassan csúsztam lejjebb és lejjebb, elárasztott a bűntudat, önvád, önsajnálat. Eltűnt a legnagyobb kincsem az életemből, vele eltűnt az a fény, mely akkor jött elő amikor egy nyári délutánon először megpusziltam a homlokát a Keletiben.  Onnantól kezdev nem volt többé a puszim fénye, mindent a sötétség uralt, elmenekültem a városból ahol éltem, otthagytam a lányt akivel addig éltem, a munkámat, az életemet, házamat, kutyámat és elköltöztem egy másik városba, egy aprócska szobát bérelve, amiről először azt hittem menedék, de végül kiderült, hogy maga a pokol földi formája. Közben teljesen átalakultam, mintha belém raktak volna egy adag mérget, amelyik újra és újra elphozza azt az álmot és amikor az állomás zenélt a pokol-lakásban én átalakultam azzá a szőke nővé és figyeltem ahogyan néznek és nevetnek és az a férfi, akit tartottak pedig csak figyelt és nem segített, pedig éreztem, hogy segitenie kellene, vagy velem halnia amelyik át akarná venni az uralmat, nem értettem, addig-addig harcoltunk, míg győzött és ő elnémult, ekkor vándorútra indultam és egy olyan helyre költöztem amiről azt hittem, hogy ott majd visszavarázsolhatom magamnak a férjemet, megkaphatom azt amit csak ő és én tudunk megadni egymásnak. De mint kiderült, erre a helyre sem én érkeztem, hanem a dobozban lapuló átok vitt oda és nem menedéket találtam, hanem a pokolnak - ha van ilyen egy, olyan földi változatát, amely lakásnak álcázva egy nagyváros közepén állt. Hónapokon át hangtalanul voltunk, mindig írtam, hátha olvas a másik oldalon, ő ott volt bezárva, én pedig itt. De kitartottam és a némaság minden szörnyét legyőzve, végül egy vasárnap délután, amikor abba a zugba besütött a nap, végre áttört a burok és visszakaptam őt, megtörten és zaklatottan, de lassan elkezdtünk újra keresgélni a leágazásokba.

Egyszer, a pokol-lakásban, mikor ő már elaludt és elbúcsúztunk a telefonban és még sokáig fent maradtam és forgolódtam, nem tudtam aludni, egyszercsak meghallottam egy suttogó hangot, először azt hittem álmodok, de nem. A pokol-lakás egyik távoli sarkából jött, akkor nem volt otthon a Másik csak én, felkeltem és elindultam megkeresni a hang forrását. De nem a lakásban volt, visszamentem a szobába, de újra megszólalt, most már értettem is - azt suttogta, hogy "Hajolj közelebb te lány.". Közben rájöttem, hogy a közeli állomás felől jön a hang. Feltérdeltem az ágyban és kinéztem az ablakon az állomás felé, de az egész Waterloo eltűnt és a helyén egy nagy, sötét lombú fa állt és a hang onnan jött, vagy belőle, vagy mellőle - nem tudtam. "Hajolj közelebb te lány!" suttogta majdazt kérte, hogy sétáljak el a konyhába, ott majd találok egy titkos leágazást és oda menjek be egyedül és nyissam ki a dobozt amit ott találok. Kinevettem a Fát, mert nem akartam egyedül keresgélni, mert az kettőnk meséje, csak Vele szerettem ládikákat kutatni, így visszafeküdtem aludni, de csak nem hagyott békén, tovább suttogott, utána mikor abbamaradt a suttogás, hirtelen felerősödtek az állomás hangjai, sötét volt, de bevilágítottak a környező szórakozóhelyek fényei, és beszűrődött a részegek üvöltözése, valami borzalmasan mély magányt érzetem és akkor kimászott belőlem az a régi énem, aki annak diején voltam. Egy mély sebnek érződött a nyoma, mint egy nagy tályog, fájt mindenem és az állomás csak búgott, búgott és egyre erőteljesebb szignált játszott, mint valami őrült szimfóniát és akkor oldalra fordultam, és a szekrény ajtaján lévő tükörbe nézve megláttam magamat, ott feküdtem, hanyatt, egy szőke hajú nő voltam, vékonyka, de látszott a hasamon, hogy terhes voltam még nemrégiben, vagy csak az első hónapokban, nem tudtam melyik az igaz, annak a nőnek ott a tükörben vörösek voltak a szemei és a szája sikolyba volt merevedve és éreztem, hogy csak üvöltött volna, majd felnézett, megemelte a fejét és nem jöt ki a hang a torkán, a szája tele volt véres sárral. A ruhája csupa sár, vérfoltokkal, a combjain a ruhája feltépve, tele véraláfutásokkal és vér csordogált az öléből és mindkét kezével a hasát szorította és csak nézett felfelé, és nem értettem, hiszen az nem én voltam, de mikor végignéztem magamon, elfordulva a tükörtől, akkor is ugyanazokat a szőke hajtincsket láttam a mellkasomon, teli apró sárdarabkákkal, a melleim kint voltak és éreztem ahogyan alul, ott lent valami melegség folyik ki belőlem és nem tudok mozdulni, a szoba túlfelében emberek álltak, közöttük egy valakit ketten a karjánál fogva tartottak, közben röhögtek, ő pedig csak nézett rám a nagy kék szemeivel, mások épp a sliccüket húzták fel és nevettek, éreztem, ahogyan a gégém és a nyelőcsövem össze van szorulva, ésa fogaim közt a sárt rágcsálom - azután hirtelen abbamaradt az állomás hangja és minden elsötétült. Eltűnt az egész. Innom kellett, kimentem a konyhába, de a konyha helyén csak egy járat volt, aminek a végében ott volt egy aranydobozka, pontosan olyan amiket vele szoktunk keresni, nem gondoltam, hogy baj lehet belőle ezért kinyitottam, de teljesen üresnek tűnt, nézegettem hátha van benne valami, talán valami apró dolog, amit nehéz észrevenni, de nem volt benne semmi, becsuktam és csodálkoztam is, hogy az a suttogás miért akarta ezt a semmit megmutatni nekem. De tévedtem, nagyon is volt benne valami, inkább nagy betűvel Valami. Egy láthatatlan, lassan ölő átok, mely onnantól minden egyes dobozba csepegtetett egy kis adag mérget, láthatatlan Porfinom Lélekmérget, mely egy olyan átokból lett kivonva, amelyet én akkoriban elfelejtettem és nem vettem komolyan. Utána ez hetente többször megtörtént újra és újra és rájöttem, hogy ő, az a férfi akit ketten tartottak és neki meg kellett volna halnia velem, De nem tette és elmenekült, megmenekült. Pontosan tudom, hogy hol történt, de nem írom le, mert régen volt a második világháború legelején, amikor a magyar sereg bevonult Ukrajnába, közel az orosz-ukrán határhoz, Kharkov közelében, ahová azután később, akkor még azt hittem véletlenül el is utaztam egy munka miatt. És egyre rosszabb lett, én nem én voltam többé, és olyan dolgokat tettem mintha jogom lett volna bosszút állni, mintha nem én irányítottam volna, hanem a tükörből az a szőke lány, akiből a katonák szó szerint kikúrták a gyerekét, miközben ütötték és rúgták, majd az arcát péppé gyűrták a sárban miközben az végig csak a hasát fogta és amikor már csak egy nagy seb volt a feje még akkor is segitséget várt és nézett és a sarat látta utoljára, a mély keréknyomokkal és a saját vérét a szűrcsizmákon, és megértettem miért rettgekek betegesen, gyerekkoromtól a szűrcsizmáktól, miért félek ha mély sarat látok, akár egy filmben is. És elkezdtem egyre többet inni és tombolni és bosszút akartam állni amiatt amiért éreztem, hogy a gyerekemet kitapossák belőlem, a méh pukkanása és amikor a fájdalom, már nem fájdalom, csak rácsodálkozás, a tudat végső elvesztése és amikor már a gyilkosok arca sem tűnik rossznak, csak arcok, egyre távolodnak, ő pedig ott áll és csak néz, és én annyira szeretem, annyira neki akartam megszülni azt a valakit akit elpusztitottak. Hogy van-e előző élet? Nem tudom, nem vagyok vallásos, ateista vagyok, nem hiszek semmiféle természetfeletti blablázásban, de amikor ezeket láttam és átéltem és tudtam, hogy ő az, hogy az akit most szeretek ugyanaz akit akkor, csak belőlem lett férfi, és ugyanaz történik és én őt hibáztatom olyasmi miatt amiért nem szabadna...akkor az sok volt. És közben a távolság megmaradt, én egyre többször láttam olyan dolgokat amiket nem akartam, gyerekek jöttek ki a tükrökből, éjjel arra ébredtem, hogy körbeállnak és néznek rám ugyanazok az arcok akik akkor ott voltak, hogy félek egyedül aludni, hogy azért iszok, hogy gyorsan kidőljek, és mérhetetlen dühöt érzek amikor előjön az a szőke lány és követelőzni kezd, és el akarom hallgattatni. Ez talán csak egyszerű őrület? Nem hinném, mert emellett napközben a szakmám csúcsára értem fel, kiegyensúlyozott, gondolkodni képes hétköznapok váltották egymást a dühöngéssel. Csak egyetlen dolog volt ugyanaz, a szeretet amit éreztem, és azt hittem, hogy nem hagy el többé, és azt hittem, hogy ha néha szavakkal bántom, akkor az nem fog bajt okozni, azt hittem, hogy megszüli nekem azt a gyereket amit hagyott akkor elpusztulni, de végül nem bírtuk, én elköltöztem a pokol-lakásból egy helyre, ami védett volt, békés és nyugodt, oda akartam őt hivni, még álmaimban is, miattunk és nekünk csináltam mindent, de ő nem tudta, mert a szemére hánytam, hogy nem foglalkozik velem, hogy ez az enyém és hagyjon és tomboltam, de közben azt lestem mikor bocsát meg és élveztem, hogy fáj neki, mert azt hittem visszaadom neki - ezeket nem én csináltam, hanem az a nő, én csak álltam és tehetetlen voltam. Utána jöttek békésebb periódusok, ha együtt voltunk fizikailag, akkor gyakran nem mert előjönni és egyre gyengébb lett, élreztem, hogy elmúlik belőlem, lassan, ahogyan elhittem, hogy megkapja és megkapom amit szeretnék, amire vágyott, hogy a férje megszülje neki azt amit kitapostak belőle ott a sáros úton. De végül csak azt érte el, hogy megint elhagyták, és vele engem is. Újra elnémult minden, pedig már régóta tudja, hogy ártatlan volt az akit hobáztatott, csak akaratosan ragaszkodott a gyerekhez, talán mert az volt mindene, mivel nagyon szegény lehetett? Vagy csak anygon szerelmes, mint én, talán emiatt jött elő? Talán a túl mély érzések? Vagy pont forditva, ez okozta a mélységet? A megmagyarázhatatlan imbolygást egymás körül, az összefonódást, hogy minden életciklusban voltak egyformaságok, hogy egyformák voltunk, talán akarattal, talán véletlenül. És végül elhagyva, mert elnémult a fájdalomtól, a másik a szótlanságba temetve magát, az ő szivébe az átok közönyt szórva, elintázte ugyanaz az erő, hogy az a nő, ugyanúgy bűnhődjön ahogyan annak idején, egymagában, részvét és törődés nélkül, most a némaságát nem az okozza, hogy szétgyárják az arcát, hanem az a megérthetetlen viselkedése, ahogyan szeretni próbált. Amikor az ember olyan bocsánatra vár, amelyet nem tud kérni többé, mert a falak és a rácsok elválasztanak mindent és a másik pedig hagyja, hogy a némaság és a fájdalom csendje, elemésszen mindent. Mint egy sok ezer kilométeres cső, aminek a két végén állnak és a cső végére tapasztott szájjal ordibál az egyik, a másik pedig eltartja a csövet, majd ledobja és elsétál. Nem ő teszi, nem ő a néma, nem tudja, hogy ugynaz játszik vele, ugyanaz az átok, ami a másikkal, csak másképpen taktikázik és végül legyőzött bennünket. Engem a bűntudattal győzött le, őt pedig a csendes hidegséggel - mindenkinek testreszabott élőhalál jár, ha nem képes önmagán felülkerekedni,

Ilyen sokat már régen irtam, csak azt akartam, hogy megmaradjon nekem emléknek, a csend mögött meghúzódó remény, hogy egyszer talán majd jön egy olyan energia, vagy olyan gondolat, mely hagyja a megbocsátást és hagyja, hogy a dolgok, amelyeknek meg kell történniük, megtörténjenek. Érezni az összehúzódásait és ahogyan a forrósága megtermékenyül, mint egy álomban, minden éjjel, csak visszajön ez az érzés, és a szőke nő minden dühét elhajtva, csak a jelenvaló várja, hogy az üresség elmúljon és a lepkék újra előjöjjenek, mert ő más, nagyon más, végtelenül ragaszkodó félig gyerek, aki nem érti miért bántják és dobják el újra és újra mások bűnei helyett. Persze, nem ártatlan, inkább szánalmas az ilyen ember mint én, apám ezt megtanitotta velem, és mire felülirnám ezt, addigra megint igy járok, egy régi történet miatt, ami valójában kijavitandó lett volna ebben az életben, de nem sikerült.

Ennyi, maradjon ez itt nekem emlékeztetőül arra, hogy van igaz szerelem, még akkor is ha fáj.