képek, betűk

ma lettem negyvenkettő
az első üzenet egy
légitársaságtól jött
figyelmzetettek, hogy
ne felejtsek el három órával
a felszállás előtt csomagjegyet
venni,
tegnap
kaptam egy teafőzőt
kollégáimtól, nehéz,
öntöttvas, koromfekete.
belül szűrővel,
kipróbáltam,
tőle is teaforrázót
kaptam
karácsonyra, most már
van kettő: váltogathatom,
egy üveg
egy fém.
Négy negyvenkilenckor
indul a vonatom
a repülőtéren veszek
ajándékokat, nem tudom
kinek mit,
azt se értem minek
csinálom, minek járok
oda, "haza"? Idegen már,
nem értem azt a világot,
ahol a többség az egyik
elnyomást a másik után
építi, lelkesen tapsolnak
minden ellenségképnek,
és a nemzeti érzés
fogalmát olyan
perverz módon
használják,
mint valami
pótcselekvő
fallikus vágyszobrot,
mely az összes
kisebberendűségi
érzésüket eltünteti,
ezzel kevéske,
vélt nagyságot
hazudhatnak
maguknak
néhány másodpercre,
ahol a zsarnokságot
erőnek hiszik,
a szolidaritást pedig
gyengeségnek.
A szüleimhez mennék,
ha lennének, de
csak két idegent látok
akiket a templom
és a snooker bajnokság
követése köt le,
nem értem miért
nem szeretnek,
felfognám ha lenne
valmiféle valós
érzés felőlük,
de nincs,
legfőképpen
titkos irigység
és burkolt
rosszindulat van.
Aludnék még,
G. álmában sétálva,
mosolygunk,
belülről kiszínezzük
az égbolt és a sóhaj
közé feszült
buborék falát.
Majd a fülemhez
hajol és mosolyogva
mond valamit,
én elkomolyodok,
ránézek és
felébredek.
Itt megint csak ez
a súgás, ahogyan
a csend rágja
a szoba levegőjét,
A tükörben látszik
a bögrém, az
ágy mellett,
nem kell
rohannom,
nyugodt teázás,
mindenütt a nyomait
látom, valótlan
távolság, hamis
közelség,
váltakozik a jelen,
múlt és a múlt
múltja.
Egy repülő zúgása,
déjà vu,
mintha Budapesten
ülnék
egy tetőtérben,
ugyanígy
egyedül: odakint
napsütés, a Lehel
téri piacra készülök.
A Kerekes utcai
lakásban sokszor
hallottam a repülőket
és itt is St Albansban
ugyanez, közel
van Luton,
néha összekeverem
hol vagyok,
merre lennék,
csak az a végtelen,
ragacsos
érzés, tudni a véget,
pontosan, ez
hasonló mindenütt
a legtöbb
józan pillanatban,
persze,
nem kell félni,
semmitől,
hiszen, minden
egy és ugyanazon
végbe mutatva
lassan, zuhan
abba a pontba,
ami nekem,
neked,
a pöffeteg Napnak,
meg a szomszédos
galaxisnak
is ugyanazt
a véget adja,
még egy bögre
tea: ezt
az élet szarszagára
és
a születésnapomra.