képek, betűk

Este korán elaludtam, ébredés,
éjjel fél kettő, hallom ahogyan
mennek hazafelé a Hatfield streeten,
vagy az állomásra, lassan bezár minden,
taxik és gyalogosok, szokásos
péntek este után, aki tehette
kifertőtlenítette magából alkohollal
az értelmetlenségét, vagy keresni
próbált valakiben, vagy valamiben
valamit. Én csendesen, hallgatom
a bojlet zúgását, most kezdi melegíteni
a vizet, sistereg és fújtat,
amikor tavaly ideköltöztem utáltam,
de megszoktam. Az első dolog,
hogy megnéztem g. arcát a wappon,
megpróbáltam lebegni a szobában,
de nem sikerült levegővé válnom,
csak ez a szellemesdi, amikor vagy,
nem vagy, kibújnál, bebújnál.

A legjobb üresen ébredni,
csak egykedvűen, mindenféle
túlfűtöttség nélkül, mikor tudom
mit szeretnék, de mégsem érhetem el,
mert valamit elrontottam
és mindenféle ostobaságot csináltam,
ilyenkor tisztán látni a határokat,
az átléppetteket is, meg a vérző szemeket
a távolban, és az átdöfött szívet a
holdfénybe a hálóinge alatt. Émlékszel
ahogyan alvás közben figyelted
a füle mellett a göndör tincseket,
vagy csak egyszerűen elfogadom,
hogy, akármit, az életet, egyszerűnek
tűnik, de nem az. Mosolygok a terveimen,
meg azon, hogy nem hitték,
hogy tényleg akarod
és olyankor bármit tehetsz, megjelölnek
valamilyennek és nem értik, hogy nem
vagy egy-olyan, hanem sokféle
és nálad a dolgok párhuzamosan valódiak,
ami máshol túl kevés, az valahol túl sok.

Alszik, talán egymásról álmodunk,
csak ilyen közhelyes dolgok jutnak eszembe,
mint ez, vagy az ölelés, játékos nevetés,
nem tudom miért ne lehetne olykor-olykor
egyszerűnek lenni, talán mert olyan érzés
mint egy üres, fehér szobába bekukucskálni,
a tiszta, dísztelen falai, a közepén egyetlen
ággyal és napsütéses ablakkal, ijesztő
a tökéletessége. Megszoktam a némaságot,
ha így kell lenni, így maradok, szellőre
várakozó lufiember leszek és hagyom,
hogy ha megjön majd, ide-oda rázzon és
durcás arccal végül körbeöleljen és egy
sóhajjala vállamra dőlve, együtt
hallgassuk azt a csendet, amiben jó létezni.