képek, betűk

egyre később világosodik, lassan ősz. ez teljesen semleges. mindegy az évszak, ilyenkor a sötét az izgalmas, tavasszal pedig a világosság, csak oda kell figyelni rájuk.
addig észre sem veszed, hogy létezik, amíg nem veled történik? elsétálsz mellette, néha még a fejedet is elfordítod? csak átlépem, elhessegetem, úgy teszek mintha nem lenne ott, és látom, hogy mások is ezt teszik, belül mindenki érzi, hogy kínosan viselkedik, kínos az önzés, de túl kell élni.
derengés. a részegek hazafelé baktatnak, kis csoportokban, vannak akik üvöltenek, mások nevetgélnek, a legtöbben taxit próbálnak keríteni, a mérgek ott keringenek még az ereikben, de ez csak alvás és kiválasztó-szervi probléma, holnapra elmúlik.
találtam egy Daido Moriyama interjút, őt tartom az egyik legfontosabb fotóművésznek, ma már nem használ bonyolult módszereket, egyszerű, kompakt fényképezőgéppel járja az utcákat és keresi a témáit, mániákusan készíti a fotók ezreit, és kiszűreti belőle azt amit keres, kiválogatja belőle azt amit valójában mondani akart, érdekes a véletlen szerepe és a tudatosság belekeverése a munkafolyamatba, városi ember, az ő szavaival élve a város nélkül nem tudna dolgozni.



Daido Moriyama: In Pictures


a világosság a fák mögül indul és eljut egészen a hátam mögé, a vasútállomásig? vajon hol lehet ennek a síknak a vége, merthogy gömbölyű nem lehet, az biztos.
ennyi erővel vidám is lehetnék, miért fordítom ezeket az energiákat arra, hogy szomorú legyek, amikor épp ennyi kellene a vidámsághoz is? ez nyilván hazugság, de jól hangzott, sokan egy egész világképet építenek erre és sikeresen vigyorognak életük végéig, csak tudnám miért jobb az? és miért is kellene jobbnak lennie? minek ez az állandó értékkereső baromság? nulla. a legnagyobb harmónia, ott a számsor közepén? egyre jobban dereng, indulnom kellene futni, amíg van kedvem?