képek, betűk

mindig nagyon szerettem az olyan művészek munkáit akik sokat várnak tőlünk, olykor a legtöbbet: azt, hogy gondolkodjunk, érezzünk és ezt még keverjük is, az ilyen művészek munkái a felszínes szemlélődőnek általában unalmasak, legtöbbször semmi expresszivitás, semmi társadalom kritikai összefüggés, vagy hangsúlyos emocionális ingadozás nincs, csak egy-egy forma, utalás, tárgy. ezt a fajta művészetet nagyon sokra tartom, mert nagyon nehéz művelni, mármint jól.  ez nem rangsor, én mindenevő vagyok a művészetben, képtelen vagyok rangsorolni, ez csak egy típus leírás és privát élménybeszámoló, a lényeg, hogy ez a fajta művészet olyan, mint amikor az ember a fák törzsét simogatja egy erdőben, kell a közelség, a kívül-lévő világ átérzése és kímélete, a nem beavatkozás, az ítélet mentesség és a megváltoztatási kényszer mellőzése, sokan egyfajta lelki gyakorlatként szokták ezt leírni, én ezt nem preferálom, de megértem és nem kritizálom, de megtévesztőnek találom: mert a lélek több ezernyi definíciója erősen kultúrkör függő, így félrevezető és viszonylagos. Itt most nem kizárólagosan az installációkra és egyéb objektumokra gondoltam, bár kétségkívül jelentős a szerepük ebben.

Kishio Suga, The World of The Elements, 1974, C-print

Kishio Suga egy japán képzőművész, 1944-ben született, az 1960-as évek végétől aktív, a  Mona Ha (körülbelül: "A dolgok iskolája") mozgalom egyik alapító tagja és pont olyan munkákat csinál mint amiről fent írtam. Remélem senki nem keveri ide a Zen-t és a "japánságot", de, amúgy biztosan. 

Anya Gallaccio, like we've never met, 2003, found mahoghany glazed doorstwo parts, 231.5 x 68.5 cm

Anya Gallaccio egy skót képzőművész, fiatalabb generáció. Ez az egyik kedvencem tőle, ha szabad ilyet írni, miért ne szabadna? Nagyon érdekes, hogy az ilyen tárgyakat, objektumokat a leginkább otthon, fotóról tudom élvezni, pedig azt hihetnénk, hogy jobb élőben, egy kiállítótér valós közegében, ami sajnos nekem soha nem szokott sikerülni, mert irritál, hogy a legtöbb ember csak úgy elsétál a kiállított tárgyak előtt, valójában fogalmuk, tudásuk és érzésük sincs a megértéshez. Egy-egy csoportos kiállítás szokott a legborzalmasabb lenni, ott néha attól félek, hogy ha megállok, akkor arrébb löknek, hogy "mi a francot bámulok már annyit ezen a szaron itten, kérem szépen?" Ha van állandó gyűjtemény, az jobb szokott lenni, a liverpooli Tate termeiben, hétköznap például egészen jól el lehet veszni a gyönyörűségben. Kinek mi? 

A hetvenes, nyolcvanas évek magyar képzőművészetében is találunk nagyon jó és koncentrált munkákat. Nem is keveset. Persze, érthető okoknál fogva ezekben nagyon sok politikai összefüggést találni, viszont nagyon sok olyat is, amiről fent írtam, amiket most épp keresgélek, ha el nem alszok ebben a szikrázó napsütésben - persze azt azért nem tévesztem a szemem elől, hogy szinte bármi értelmezhető politikai állásfoglalásként, főleg ha kellőképpen pofátlan az értelmező és a befogadó, akkor bármit belemagyarázhat bármibe, de nem kell ezzel foglalkozni, ez csak a szokásos hülyeség.

Ok, ugrás. Tracey Emin egyik legújabb munkájára.

Tracey Emin, Roman Standard, Petrosino Square, May 10 - September 8, 2013

Tracey Emin nagyon sokoldalú képzőművész, valószínűleg az egyik legismertebbek közül való, nem érdemtelenül, sajnos én ezt a bulvár részét nem nagyon tudom értelmezni a dolgoknak, így ezzel nem is foglalkoznék többet. Az ő munkáit úgyis ismerik a legtöbben, nem hiszem, hogy be kellene mutatni őt.

Csak, hogy összezavarjam magamat. Bedobok egy követ a tóba és utánaszaladok, hátha...

Charles Kanwischer, Real Estate Interior, 2005-08, graphite on panel,16 x 20 inches

Charles Kanwischer az Egyesült Államokban él, Ohióban. Ő is a fiatal generációkhoz sorolható, 1991-től szokott kiállítani. Nekem úgy tűnik, hogy a magányosságot (szellemi rész) és a realizmust (formai rész) keveri össze és ezeknek a párosításából adódó fura kettősséget boncolgatja, vagy inkább újra és újra párosítja ezeket, amíg csak egy szörnyet, vagy egy teljesen semlegesnek tűnő, de mégsem az objektumot nem kap, ami akár békés csendéletté is torzulhat a kanapé fölött? Elég abszurd? Nagyon kifinomult érzékkel csinálja mindezt, ugyanakkor én nagyon sok iróniát is érzékelek az ő világában, és egy csipetnyi horror-élményt. Mintha a BgTnn ciripelő tücskeit hallanám egyik-másik képéről, úgy, hogy közben egy szocialista realista ábrázolásmód próbál halálra kínozni, vagy épp azon tanakodom, hogy az elmosott házak ablakai mögül vajon kik bámulhatnak rám, talán éppen én magam, vagy senki. Ez nyilván belemagyarázás, semmi több, olyan mintha p. mondta volna és én csak visszamondtam volna, habzó füllel. Csak vicceltem, néha csak kell.

Nincs már túl sok idő. Tán még annyi sem. Csak drámát ne, meg túl sok dumát.

A végére hagytam valakit aki megbontja a gondolatiság eddigi hangsúlyát - nem a minőségét, hanem csak a hangsúlyát, ez fontos. Ez az egész egy csúszka, amit ha lefelé húzok, akkor a végére, vagyis mire legalulra érek: minden megváltozik?

Michael Harrington, Chiuaua, 2011, oil on canvas

Csak úgy, valamiért, soha nem tudni pontosan, hogy mi az oka, talán csak egy apró érzés, vagy ironikus játék, ami mögött el van rejtve egy kis adag fájdalom, mint valami negatív előjelű gyógyszer.