képek, betűk

Próbáltam Henry Cowell zenéjéről információkat gyűjteni, de szinte csak morzsák. Az Ongaku-ról szinte semmi anyag nincs, csak annyi, hogy japán zenei hatás... De nem baj, sőt lehet, hogy jobb így, ma már harmadszor hallgatom végig és egyre inkább háttérbe szorul a japán zenei hatás - az én fülemben, persze ott van, de nem idegenként, ugyanakkor az összkép engem először zavart, valahogy nem állt össze egésszé, csak a kísérletezés örömét érzékeltem, a végeredmény hullámzó hatással volt rám, ez a Gagaku című első részre különösen igaz volt. De ez az én hibám volt, újra kellett hallgatnom, többször is. És jócskán utánanézni a miérteknek a japán zenei hagyományban... rám fért a tanulás. A második rész (Sankyoku) ellenben elsőre, utánajárás nélkül is csodálatosnak tűnt - elsőre, egészen meglepő részek vannak benne és ami a legérdekesebb, hogy nem akar kilépni a hagyományos zenei formából, egyrészt, másrészt mégis széttör valamit ott a háttérben. Cowell maga így írt erről:
"Ongaku is in two movements, the first very slow and stately, related to the ceremonial Gagaku music of the Japanese court. The second movement is somewhat faster, lyrical but precise, and it owes something to a more recent style of Japanese ensemble music called Sankyoku"
Egyszerűen hagyta, hogy a japán zene "ragyogása" hatása alá kerüljön. Ez abban az időben (az ötvenes években) egyrészt szokatlan volt, másrészt viszont az egész kort áthatotta egyfajta nagyon megtermékenyítő nyitás más kultúrák irányába, ez már a képzőművészetben is jelen volt, jóval korábban is - gondoljunk csak az impresszionistákra.




Henry Cowell: Ongaku (1957)

Cowell-nek, tudtommal ez az egyetlen, ennyire közvetlenül japán zenei alapokra építkező munkája, de nagyon sok másféle zenei hagyományt is felhasznált.

Nem tudom, hogy mire érdemes odafigyelni. Mindenre? A hagyományok viszonylagosak, érdemes óvatosan bánni az olyan fogalmakkal, mint például a "hagyományok tisztelete", mert itt is megtörténhet, hogy a saját korlátoltságunk csapdájába esünk - noha semmiből nem szokott jó lenni a szélsőség, az állandó fúzió, ötvözés és újítás visszás lehet - személyfüggő, van aki tudja ezt, megvan hozzá a tudása és a kellő alázata, valakiben pedig nincs. Sokan elfelejtik, hogy a hagyományoknak mindig van előtörténetük, így amikor a ma ősinek tűnő hagyomány kialakult, nagy valószínűséggel épp olyan formabontó volt, mint az amit ma neveznek annak, minden jött valahonnan, és minden volt újdonság és megvetett és felháborító. Mindennek van előtörténete, származása, ahonnan valaki, valamit átemelt, amire épített - amiért a korlátoltak kigúnyolhatták... hogy az épp oly korlátolt leszármazottaik, manapság másokat gúnyolhassanak? Valószínűleg? Ez nem kérdés, kijelentés, de a kérdőjel kacskaringója szebb. Ez alól talán csak az első kreatív ősember lehetett kivétel, aki kézzel elkezdett dobolni a combjain... vagy agyagdarabkával lerajzolta az első formát a sziklára. Csak ma már nem emlékszünk ezekre - nem emlékszünk őseink ostobaságára és zsenialitására sem, de nagy valószínű, hogy ők sem voltak mások, mint mi. Olykor pedig csak azt látjuk, hogy X száz és X ezer éve ismételgetik ugyanazt... és akkor ezt, csak emiatt jónak és tiszteletreméltónak tartjuk? Főleg ha a mi "nagyszerű" őseink ismételgették? Valószínűleg gyakori volt X ezer éve is, hogy aki kitalált valamit, először bolondnak nézték és kinevették, vagy leköpdösték - ugyanazon az alapon mint ma: ítélkező ostoba, gonosz szájak.

Nem baj. Ez ilyen, el kell fogadni.



Charles Ives (1874 - 1954): Symphony No. 3


A végére egy érdekes színfolt: Charles Ives, aki Cowell barátja volt. Nehéz a kompozícióival megbarátkozni, bevallom, sokáig nekem sem sikerült. Először a közhelyei zavartak, aztán valami más...de végül meggyőzött. Most a 2. szimfóniát hallgatom éppen, ezt valahogy jobban meg tudom közelíteni mint a harmadikat. Kár, hogy ennyire rövid az élet, egyszerűen túl sok időbe telik megismerni egy-egy életművet, feltárni a mögöttes összefüggéseket, vagy csak újra és újra megnézni, meghallgatni valamit...de hová is kellene sietni? Úgyis reménytelen ez a "küzdelem", talán érdemesebb a kevesebb-zabálás és lassabb szemlélődés módszerét használnom? Ez csak amolyan önjáték, mintha kártyáznék és folyton vesztenék, ismerős a szitu. A kánon: a fingós párna, alattam van?


fw
r
wer
w
er
we
r