nah. igen. valami komolyabbat is kellene végre tenni. de mit? egész héten arra gondoltam, hogy majd most hétvégén, ami ma van, illetve ma, szombaton, majd elkezdem, veszek ezt-azt és rákényszerítem magamat arra, hogy dolgozzak, de itt a hétvége és semmi kedvem hozzá, nem érdekel.
vannak, akik meghaltak. szép bekezdés kezdés - ugye? egy képzeletbeli cégben dolgozom, képzeletbeli fizetésért, képzeletbeli barátokkal körülvéve, dülöngélek a széken és várom, hogy valami elragadjon, akár a szomszédok új, fából készült galamb-riasztó baglya, amelynek olyan nagy, kerek szemei vannak, mintha megállás nélkül ürítene.
még jó, hogy vannak nagyon jó munkák, amiket hajnalonta megnézhetek és elgondolom, hogy egyszer írhatnék róluk. de azután semmi nem történik, esetleg berúgok, mint tegnap este és elalvás előtt az öngyilkosságomat tervezgetem, aztán abból sem lesz semmi. bár,hmm, azt hiszem jó irányba haladok, hogy a folyamatok egyre gyorsabb tempóban adják-vigyék azokat a dolgokat, amelyek egyszer majd megvalósítják az önmegsemmisítésemet.
az önsajnálat csapda, ennek felismerése gyerekjáték, viszont vannak csapdák, amelyekben egészen kellemes megpihenni és szívni az édes nedvecskét, amit szivárogtat magából - egészen addig, amíg a csapda készítői meg nem érkeznek, kezükben bunkósbottal. és fura mód, mindegyik rám hasonlít, csak más a szaguk?
alvósáska ugrott a fülcimpám mellé, ahogy a koszos, de fehér matracomon ide-oda görögtem, azt hittem v. ujjai azok, de tényleg rovar volt, tudod az éjjel ide-oda cikázó csillámka. az alvósáskák, ha egészen erőltetni akarom a magyarázásukat, akkor kékek, hosszú csápokkal, szöcske mellvérttel, de ezek nem ugranak, csak másznak, lassan. csak éberség, éberség, altatna.
oké, ma egészen jó kedvem lett, mert érdekes munkákat és munkásokat találtam, nem lettem türelmesebb, csak keresgéltem, a hajnalok erre vannak fenntartva, ez a két órácska ad valami kevés értelmet Ennek, rendben, akkor mindjárt, ahogy ígértem, a szokott módon, majd, BBBBBBBBBB beillesztek néhánytól néhányat, de nem dekódolok, mi a francnak, a hülyéknek (lásd: első mondat, felül) úgyis teljesen mindegy, nekik, ami szép az emberben, az értéktelen, mert észre sem veszik, csak átlépnek felettük, fogcsattogtatva, fogcsiszolgatva, körömvijjogtatva és megesznek mindent, ami számomra jó ebben az egészben - vagyis a körülöttem lévő lenullult, ingerszegény fostengerben az az, hogy amit a FingóZabálóSzaróBaszók nem vesznek észre, azt nem bántják, kivéve ha sok pénzük van és értékmegőrzés gyanánt felvásárolják a láthatatlant, a libegőt és a fényt, majd befőttes üvegekben tárolják őket, hátha tudnak valamit, de végül meghalnak és kialszanak. node, persze nagy valószínűséggel, ez nem igaz.
érték és ítélet, minden mondatba csempésztem valamit, hogy jókat röhöghessek?
vammammama. ma Michel Auder munkáit nézegettem, írhatnám újra, mert néha körbe kell járni és frissíteni a dolgokat, de nem írom, mert nem érdekel. meg a duma sem. a bizkit átnyúl felettem és csak egyetlen álom - ami megmaradt, valahol, de milyen nevetségesek vagyunk, hogy még egy társaságban is, ha figyelsz, láthatod, valójában magáról beszél mindenki, a másikat csak azért hallgatja meg, hogy utána újról magáról mondhasson valamit. ezért jobb egyedül, ahol csak a tárgyakhoz beszél az ember, azok csendben hallgatnak és egy idő után bólogatnak is. ez nem szomorú, ez röhejes. nyilván. csíkos.
Michel Auder
Cat Stranglers, 2009
C-print
27,9 x 55,8 cm
edition of 5, link
p. rögtön mondja: egy idealista perverz, közepesen harsány melódiája, attól függ, hogy ki és mikor, mit és minek nevez perverznek, és persze milyen céllal. mondja p. - mint a hivatalosság, ő ezt tanulta, ilyeneket kell mondania, hivatalból. aztán jöhetnek a megszokott szófordulatok, beillesztés a struktúrába, fiók kihúz, belerak, aha, ez ide, oké, időszak, korszak, aha. és kész is. --- nem szállok vele vitába, mert nem is létezik, de, gondolom, így, nos, közhely, amit nyilván nem kell boncolgatni, csak úgy létezik, önmagában, ott vannak azok a foltok, amelyek egyszer régen emberek voltak, mint a mesékben - aztán valamivé átlényegültek, de nem varázslat hatására, hanem csak mert az idő (kíméletlenül - mondaná p. de észreveszi, hogy röhögök ezen az ostoba megszemélyesítési kényszerén, amit a természettel szemben alkalmaz a fassza) folyt, egyre folyt, mindig csak előre és ők meg elmúltak, de a foltjaik ott maradtak valahol az idő testén, lenyomatként - vagy, nem tudom a helyesebb szavat ide, mert olyan talán nincs - "átkarollak, oké, de soha nem érhetünk egymáshoz, tudod." - csak ennyi jött ki, aztán elfordultam, hogy ne lássák az arcomat.
"ez most ennyi, megyek zuhanyozni és azután majd lesz valami." - mondta p., kicsit szomorúan.
No comments:
Post a Comment