képek, betűk

Három napos hétvége van. Szóval keddig nem kell dolgoznom. Tegnap kicsit berúgtam, kártyáztam és összekevertem a whiskey-t, ciderral és sörrel, éjjel rókáztam is, aztán félig-meddig elájultam, de a kanapéra még fel tudtam mászni. Jól esett, főleg a kártya.
Ma vásárolgattam, Stockport belvárosában, Stockport egy igazi iparváros, nagyon régóta ez a brit textilipar egyik jelentős csomópontja, bár ma már nem annyira jelentős mint volt valaha, ami érdekes, hogy a városról írt Friedrich Engels is, az ipar miatt. Ma már nem nevezném munkásvárosnak, bár nagyon sok itt a mindenféle ipari park, de a munkás réteg ma már sokkal szofisztikáltabban van kizsákmányolva, emiatt a munkásnegyedek - bár helyenként még látni a nyomaikat, a szűk sikátorokkal és a tipikus angol aprócska melós sorházakkal, ami nagyon érdekes, néha szoktam sétálgatni és nézelődni, értelme nem sok van, de nekem amagamnak sincs, úgyhogy mivel nincs értelmem, ezért nyugodtan elmúlathatom az időmet értelmetlen dolgokkal, visszatérve Stockportra: alapjában véve hatalmas kertvárosi részek veszik körül a belvárost, nagyon szép és rendezett, családi házas, három autós, pázsittal körülvett, dimbes-dombos táj; olyan igazi dögtemető jelleggel, ahol élhetsz, gyereket ellhetsz, majd megdöglesz, ha itt az idő. Számomra minden saját tulajdonú családi ház koporsónak tűnik, amiben még élnek a halottak. Most meg épp Vivalditól hallgatok fuvolára írt zenéket, és azon gondolkodom, hogy nem tudom min gondolkodjak. Igazából már régóta tervezem a kortárs grafika áttanulmányozását, de mindig elhalasztom. Túl nagy falat? Lehet, hogy már nem is érdekel ez az egész szar, csak megszokásból csinálom ezt is mint szinte mindent, lehet, hogy nem kellene ennyiféle semmit csinálnom, a semmi ezer árnyalatát ismerem, a -legenyhébbtől - amikor csak bambulok ki az ablakon és érzem a semmiségem apró rezdüléseit, ez olyan szellő szerű, egészen a legerőszakosabb semmi-érzetig, amikor például fel akarom kötni magam, vagy csak vagdosni a nyakam egy konyhakéssel. Változó, nincs vele gondom, az én világomban a semmi uralkodik, nem én.
Az éjjeli ivászatból még arra emlékszem, hogy hazafelé, már a házunkban, a folyosón láttam egy űrhajót a bejárati ajtó mellett, onnan tudom, hogy űrhajó volt, mert olyan egyértelmű volt, teljesen nyilvánvaló volt, szóval ez a jármű a meglehetősen hosszú folyosónk közepe táján landolt (közös folyosónk van, ahová négy lakás bejárata nyílik), az első lakásból az a mogorva arcú, indiai nő ott ült az űrhajó tetején - ő az a nő, aki mindig futni szokott, sportruhában flangál a Tescóban és soha nem köszön, illetve néha szokott, de akkor meg úgy érzi az ember, hogy bár ne tette volna, mert olyan bunkón néz - mindegy, ez mellékes, szóval ez a nő egy vibrátoron lovagolt fel le és közben vihogott és zsoltárokat énekelt. Nem értettem a szövegüket, közelebb merészkedtem, de rám szólt az ajtóból egy gumikacsának öltözött akárki, gondolom férfihangon, mert szakálla volt és figyelmeztetett az sugárzásra, így kénytelen voltam a zsoltárokat a folyosó végéről hallgatni, a nő egészen jól énekelt, bár a sóhajtozása és a visongása néha zavarta őt az éneklésben. Sokat gyakorolhatta, tisztelem az efféle, sok tehetséggel bíró embereket - mármint akik fejlesztik is a tehetségüket. Érdekes, hogy mindeközben eszembe sem jutott a szex, csak isten dicsőségén elmélkedtem, de a gumikacsa végül betolta az űrhajót a lakásba, a nő lehajtotta a fejét, nehogy beüsse az ajtófélfába, majd becsukták az ajtót és eltűntek.
Aztán nem történt semmi, okádtam, aludtam, hajnalban valaki megdugott, majd visszaaludtam és arra ébredtem, hogy vásárolnom kell.
Szeretem a csótányokat, jó lenne dugni velük? Ez állatkínázás, visszavonom a gondolatomat. Majd még lesz valami, most megyek a semmimhez.