képek, betűk

a l ma mag ot találni a szőn yege n nem anny i r a egyszer ű min első pillantásra tűnik, de sikerülhet. ide most egy szmájli jönne - a szexualitás a képzőművészetben - nyilván, ez nagyon tág témakör - ilyen fogalmakkal élve, hogy minél több közhelyszerű szófordulat legyen örömödre, folytatván: tehát, most így hirtelen felmérni sem tudom, túl sok név jut eszembe - elmerengek, elnézek az állólámpa felé, majd a szoba déli csücskébe bambulok a kezeimmel bele a cd tartóba, hátha oda mászott éjjel egy kis szörny és horkolgat magának a nagy semmibe, a szememmel egy nagy rést keresek, ahol kibújhatok, tovább: de nem akarok szűrni köztük, mármint az eszembe-jutódó nevek közt; sem korszak, sem más szerint - pedig te biztosan tudnál, rendben, de te vagy valaki, van agyad, én meg köztudottan zéróként élek, p. azt mondja, hogy lehetséges, hogy már a legelső barlangrajz is egy punci képe volt, vagy egy ágaskodó fallosz belekarcolva a mészkőbe, vagy a kettő együtt, esetleg egyben, akár, közvetlenül az állatos rajzok mellett - érdekes, "vajon ki volt az első ember, aki maszturbált" - kérdezte p., de mivel senki nem válaszolt neki, ezért a szokásos pislogása után csendben maradt, két ujját benyálazta és lassan belenyúlt a nadrágjába, pont úgy, ahogy a ripacsok szokták. AAAAAA. Varmont. tedd szét!
nem tudtam miért keresem, nem akarok listázni, arrogánsan, szemtelenül, harciasan, az abúzus és a az emberek közti erőszak, ma még mindig érdekes? nem nagyon érzékelek változást, az elfojtások és az erőszak ugyanis újratermelődik, nyilván, hiszen a viselkedési minták megvannak - anyu, apu adottak - a háztartások, családok, iskolák, munkahelyek egy jelentős része pedig még mindig kínzókamraként működik, ahol teljesen elfogadottak a mesterséges hierarchiák, ahol a megalázás, a parancs, a terror a napi rutin része - és gyakorta átlépik azt a határt, ami már képes tönkretenni egy ember - akár egész életére is, a családok egy jelentős része ma még mindig egy kis szado-mazo gyár, ahol a terror megszokott és elfogadott - minden formában, alattomosan, pici kortól a sírig - gyakorlatilag, aki csak tud az félrenéz; (ezek p. gondolatai, nekem nem menne ilyen összeszedetten az áltudományos szövegek gyártása, kora reggel, a teám előtt, csáj lesz, de zöld teás, tegnap szereztem) "és ezek egyike sem lokális jelenség, kultúrától, nemzettől függetlenül tenyészik az egész emberi civilizációban és sajnos inkább ez az általános, mint az, ahol nincs képmutatás és hazugság és erőszak - ez utóbbi inkább egyedi és tudatos szemléletmód eredménye és kevesek kiváltsága, de talán ma már egy kicsit jobb a helyzet ezen a téren." -- folytatja p. hadarva, miközben egy Tescos brossúrát lapozgat, a színes képeket bambulja, néha felemeli és forgatja. (a tortúra ezer formája) De ennek megítéléséhez nagyon sok statisztikát kellene átböngészni, hagyjuk, erre sajnos nem vagyok képes, csak reménykedek abban, hogy így van - "itt Nyugat-Európában legalábbis, de ez nagyon kis része az emberiségnek, nagyon bonyolult dolog, és pont emiatt érdekes a képzőművészet," - meséli a vessző után p., egészen komoly arccal.  "mert szinte ez az egyedüli művészeti forma és még talán az irodalom egyes részei, amelyekben van néhány olyan művész, akik félretették a hazugságok sablon válaszait és kérdéseit és persze útvesztőit és elkezdtek figyelni, nagyon sok művész nem kívülálló, hanem önmagát figyelte, mert önmaga is érintett és ha létezik valamiféle "megtisztító" jellege a művészetnek - ahogy azt sokan állítják, akkor ebben a témában talán tényleg előfordul egyfajta kúra szerű kitárulkozás és feldolgozás, de persze nem mindenkinél, mert vannak akik tényleg csak tanulmányoznak, ez változó. (cirógatnak, ütnek, azt mondják, hogy ostoba vagy, napi ötször elmondják, hogy mire nem leszek soha képes, vagy épp ennek az ellenkezője, anya minden öt percben megerősít abban, hogy te vagy a legjobb mindenben, a kis szociopata pedig létrejön, lassan, de biztosan? aztán rombol, rombol és újabbakat hoz létre...) fáradt vagyok. nézegetem a virágaimat, azt hiszem lassan itt az ideje, hogy elinduljak futni, vasárnap reggel van, a részegek ilyenkor baktatnak hazafelé, néha kötekednek, de elég ha hangosan ordibálnak - az is megrémiszt, így hétvégén jobb később indulnom. urbit? magadat? magamat? magunkat?" - p. lerogy az ágyra és elalszik, a nyála nem csordogál, egyelőre.

Sam Jackson, You were always trying, Oil on board , 45 x 33 cm, 2011

Nem írogatok, mindig elegendő a nézelődés és a figyelés? Ez eldönthet sok dolgot, de persze nem mindent. Unalmas lenne, ha megint a felhőket nézném?

Tracey Emin, The Last Thing I Said to You was Don't Leave Me Here II, 2000


Nem figyelek, nem nézek, csak lapozgatok, lassan indulnom kellene, vár az evés öröme. Ha más nincs, vagy helyesebben, ha más már nincs - ez mindig kéznél van, itt legalábbis, ami eléggé cinikus és orcátlan? "Vajon hány embert terrorizálhatnak ebben a másodpercben?" - kérdezte v., csendesen.

Wendy Mayer, Worry Dolls 2012, Wax, acrylic eyes, fabric, hair, spectacles, string, needle, 252 x 36 x 55 cm



Próbálok csendben dolgozni, elhúzódok az ablaktól, hogy ne lássanak, elég a papír, színes ceruza. És a csend?

Pierre Molinier, Self-portrait with a Fetish Object, Shaman, 1968, Gelatin-silver print, 24 x 18 cm



A megfigyelés néma hatalom? Az erőszak borzalmas, borzalmasan csábító, milliárdnyian nézik naponta, hallgatják, eszik, vágyják, titkon - és letagadják. De vajon mi történik a falak mögött? Mit mutatnának a felmérések, ha valóban a valóságot mérhetnék? a moralizálás, illetve inkább annak pszeudo verziója, kényszeresen betüremkedik minden kis zugba és nehéz visszatömködni? láttad ma már a hullákat a tévében?