A szavak körülöttem olyanok most
mint a molylepkék, a ruha helyett
a bőröm alá költöztek és ha kinyitom
a számat kirajzanak belőle,
de nem távolodnak el az arcomtól,
amint harapnék össze belémjönnek újra
és kíméletlen szorgalommal
rakják a petéiket a szöveteimbe.
Az agy barázdáit kedvelik legjobban,
a tojócsöveiket könnyedén beszúrják
a legeldugottabb résekbe is
és kéjesen odatojnak.

Ma a hatodik emeleten ücsörgök,
ez egy co-work hely, a másik szinten
egy nagy "Hello!" feliratú neon szokott
villogni, vöröstől a kékig játstik,
a szövegből olykor csak a "Hell"-t
szoktam látni, attól függően
melyik helyre ültem, mindenféle titkos
jelentés nélkül, véletlenül. Itt egy
nagy neon-bagoly villog, ennek a szemei
váltanak színt és közben mozognak is,
mintha sok más méretű ánusz folyna át
egymásba. Közben szemben egy férfi ül,
a fikáját néha a hajába törli
és közben koncentrál a laptopján
valamire.

Fekete tea, kókusztejjel
meg édsítőszer, közben eszembe jutott,
hogy g. mellei közé raknám a farkamat,
utána a saját ízesítésű száját agyoncsókolnám,
hagynám, hogy széttárja a combjait,
mint egy sirály szárnyai a távolban,
középen a szűken titkos alagúttal,
közben arra gondoltam, hogy nincs
kedvem hazamenni, jobb itt,
mert vannak emberek körülöttem
és nem kell egyedül ücsörögnöm
a nappaliban a bárszéken és nem kell
azon gondolkodnom, hogy melyik részemet
kellene elpusztítanom ahhoz, hogy
a fájdalom szorzótáblája kiadja
a megfelő eredményt. A magány addig
jó amíg nem kényszer, amíg remete
vagy aki a képzelt felsőbbrendű lényét
vizsgálja, vagy amíg van kihez
szólni egy lakásban, még ha egy kutya
is az, mert addig az nem igazi
magány. Az valódi az, amikor magadban
beszélsz, először csak a lakásban,
végül az utcán is és messziről látszik
rajtad, hogy be vagy kattanva. Nincs ebben
semmi különleges, néha a pokol
a legjobb tanító, kegyetlen, de igazságos,
nem hagy kétséget afelől, hogy elpusztulsz.

Hogyan is jöttem ma ide, nem tudom felidézni,
a vonat az biztos, az is, hogy rajzoltam
rajta két portrét, az egyik egy hajléktalané,
a másik pedig egy férfi a múltból, akihez
valamikor közöm volt. A hajnali vonatok
a hajléktalanhintók, melyek a külvárosokból
London gyomrába tartanak, mert olyankor nincs
ellenőrzés és a kapuk is nyitva vannak,
így minden koldus, hontalan vagy csöves
ilyenkor utazik, a vonaton legalább
van wc és talán heti egyszer nyugodtan
végezhetik a dolgukat, nem egy bokorban
guggolva kell szarniuk, ha Jézus élne,
akkor a Londonba befelé tartó hajnali
vonatokon kellene térítenie, egy csomó
ártatlan leleket vihetne magával a képzelt
poklába, vagy az őrültekházába.

A reményeink is eszembe jutottak, hogyan
terveztünk, emlékszem elmentünk a munkaügyi
központba, ott értettem meg, hogy már
elfelejtettem, hogy milyen nehéz megérteni
egy idegen nyelvet, utána volt bennem egy
csomó bűntudat, majd tervek, kérdezgetés
munka után, de végül csak annyi maradt belőlem,
amennyi most van, nem is értem mi az a remény,
talán a vénáim kihúzása és a nyakam köré tekerése
sálként, vagy a megmaradt agyam molypeték nélküli
részének felszolgálása valami hétvégi mulatságon,
a megbocsátás helyett jobb az, amikor
csak tátogás van, egy üvegfallal elválasztott
hangtalan világ, ahol egy kamerán keresztül
élsz nemi életet, úgy alszol el, hogy a mobilodat
a vánkosra teszed, hátha szuszogni fog éjjel
ha felébredsz és ránézel, de minden csendes,
fokozatosan jön a tiboldulás, a szörnylátás
és a többféle valóság helytelen sorban
történő megélése. Azután előfordul, hogy
a ruhásszekrényben néha akasztott embert látsz,
vagy kijön belőle egy vihorászó gyerek,
esetleg csak olyan csendre ébredsz ami gyanús,
álom az álomban, felólsz az ágyban, de álmodsz,
kimész a konyhában és ott állsz egy gatyában
meredt farokkal, és nézed, ahogyan éppen vered,
majd farkaszemet nézel magaddal. A remény valójában
mások kegyelme, de a kegyelem ritka, mert
megértés kell hozzá, a megértés pedig nem
igényelhető, nem kérhető,. Vagy kinő mágától
mint egy virág, vagy nem is tudsz róla,
hogy létezik.

Hosszúra nyúlt napok, a könyörgéssel
együttjár a fokozatos kétségbeesés, mikor bármit
csinálok, csinálsz vagy csinálnak nincs hatása,
mikor minden egyes további karcsapás felesleges,
és lebegni sem akarsz már a lábaid segítségével,
a levegőt sem akarod benntartani, hogy labdaként
sodródj a felszínen, kifújod ami a tüdőben maradt,
elernyedsz, hogy elsüllyedj és várd, hogy
tényleg igaz-e, hogy a vízbefulladás annyira
fájdalmas mint amilyennek leírják, amikorra
leérsz a mélység legaljára, már csak a tátott
szádat csókolhatják a halak, és a vizinövények
lesznek a sálad, talán akkor is látsz
és a túloldalról azt képzeled,
hogy az a hulla ott már nem is te vagy,
hanem csak egy akváriumdísz a guppiknak.
A remény átlagos hazugság, tátogás, süllyedés
és azután illúziók és csalóka márványmintás
elválasztó köztem és aközött ami a remény
tárgya volt.

Szép idő lett, a bankon sétálok majd az állomásra,
ilyenkor sok a turista, a Blackfriars déli
lábánál pedig már hónapok óta ugyanaz
az utcai zenész pár játsza az elhangolt
olasz slágereket, annyira gyűlölöm azt a nyekergést,
de minden nap el kell mellettük sétálnom,
néha futva megyek fel az állomáshoz vezető lépcsőn,
hogy ne halljam. De a napsütés és a kellemes
langy jól esik, jó lesz nézegetni
a vonaton, rajzolok majd portrékat
idegenekről, egészen jó időtöltés
bámulni a sokféle arcot, közben merengek azon,
hogy végül is, csak az történik aminek kell,
nem jelentéktelen, nem érthetetlen,
csak túlságosan fájdalmas, hogy vannak dolgok,
amelyeket nem hagynak, vagy nem tudsz elmondani,
és ez pontosan olyan mint a halál.

Idefelé jövet félig megevett
a vonat, vagy csak úgy éreztem,
nem vagyok magamnál és biztos
sem vagyok semmiben, talán
ott maradt az alfelem,
talán a mellkasom a fejjel,
és még most is bámul ki az ablakon
és nézi a kora nyári hajnal
ködös tájait Elstree és Borehamwood
előtt, ahol a távolban még
nem látszódnak épületek, vagy
más emberi szörnyszülöttek,
olyan ezeket a mezőket nézni,
mintha életben lennék
és a gyerekkorom egy része
előjött volna a vastagbeleimből.

Nem kétséges, hogy életben vagyok,
hiszen most, teázás közben oldalra
néztem és láttam magamat az ablaküvegben,
ott ülök és úgy tűnik, hogy gépelek,
a fejem helyén a bokrok ágai és levelei
himbálóznak, ettől úgy tűnök mintha
ügető szarvas lennék, vagy egy nyúl
a hosszú füleivel,
nem tudom megállapítani, melyik
állat vagyok.

Odakint még túl korán van,
ezt szokták szürkének nevezni,
pedig inkább sötétzöld és lila,
az irodában halk zene szól,
a wework-ben központilag játsszák
a slágereket, nincs előle menekülés,
folyton és folyton megy a zene,
nehogy az emberek
elkezdjenek hallgatózni egymás fejében,
vagy érezni kezdjék a popzenén kívüli
létezés bonyolultabb rétegeit, mert attól
esetleg mindenki megvadulna
és a munka helyett elkezdenének
baszni, vagy az asztalokra felguggolva
odaszarnának. A csend veszélyes,
egy tökéletes fürdőszobai tükörhöz
tundám hasonlítani, nem véletlenül
rettegnek tőle - túl sokat mutat, a zaj
megnyugtató, apró hangyákkal zavarja
a nyálcsorgatós önringatást, olyan mint egy
folyamatos maszturbáció, mások éreznek
és mások szenvednek helyettünk,
nekünk csak néhány rántás kell a hímtagunkon,
fel-le, fel-le;
vagy két ujjacska a vaginánkba,
ki-be, ki-be: és ettől a magabiztosság
olyan marad mint amilyennek lennie kell.

Tegnap nem tudom, ma sem tudom,
olyasmi mintha játszana velem
a saját életem, ez valamiféle perverz próba,
hogy meddig húzom, mikor valósítom meg az álmot,
amelyet elképzeltek nekem a felsőbb,
alsóbb, gyermekibb, mindenféle énjeim,
hogy egy sínre hajtsam a fejem
és hagyjam, hogy egy vonat
próbababát csináljon belőlem. De nem teszem,
mert még be akarom fejezni ezt a mondatot
és még néhányat utána,
különben is...jobb a lassú halál,
a mindenféle mérgekkel történő vontatott
rothasztás, vagy csak az élet magában,
a sok illúzió és hallucináció,
mint amikor elképzelem, hogy lehetett
volna másképpen is, hogy g. maradhatott
volna és akkor ezek a kérdések fel
sem lennének téve, csak békesség félét
gondolna magának egy másik változatom,
úgy hiszem.

Tudom, az önsajnálat egy nagy hullámvasút,
felül az édes kín, alul - ha van visszacsatolás,
kristálytiszta tavacska, amelyikben úszkálhatsz
és bele is pisilhetsz, nem látja senki
a piszkos titkodat. Megvadulhat-e egy táj? Vagy
az csak képzavar lenne? Pedig én látom az ablakból,
hogy a táj odakint épp habzó szájjal
bekapta egy narancssárga ruhás munkás
fejét és most épp marcangolja,
tépi le a gömbjét, a fehér sisakjával együtt,
a nyaka már csak egy nagy seb
és az aszfalt csupa vér körülöttük.

Azért bízok is, van jövőképem
és valahol, ha lenne belül valami, úgy érzném,
hogy talán ő sem gondolja komolyan
a némaságot és csak megpihen belőlem,
kipiheni magát a szerelemből,
utána ráül majd a retyóra
és kiszarja a két évünket, hallgatja,
ahogyan a sok gyönyör és fájdalom belecsobban
a vízbe, majd megkönnyebbülve rávizel.
Ez teljesen átlagos, gyakran teszik ezt az emberek,
a megkönnyebbülés és az elszakadás így a legegyszerűbb,
üríteni és könyebbülést érezni, de talán nem így lesz,
talán megérzi a reményemet és úgy gondolja,
hogy valami miatt, esetleg érdemes újra
megfogni a másik kezét és egy teljesen
átlagos, hétköznapi életben jó lehet,
minden gond ellenére, együtt csinálni,
majd közösen elmúlni, ahogyan a párban
élő állatok és az emberek is szokták, gyakran,
még akkor is ha semmi értelme szaporodni,
mert ez az egész emberiségnek nevezett vicc
minden értelem nélkül zabál és gyilkol
mindent amihez csak hozzáfér.

Félek ettől a naptól, nem akar világosodni,
mintha éjféltől csak derengene és megakadt
volna az idő, attól tartok, hogy nem vagyok ott,
ahol a tükörképemet láttam az előbb
és ez a muzsika, meg ezek a képek odakintről
csak egy elképzelés részei, valahol éppen ülök,
egy sötét szobában és elgondolom, hogy ezt a napot
majd megélem és a abban szobában ülve majd
azt hiszem, hogy ott vagyok, ahol majd arról
képzelgek, hogy a szobában ülve átélem
a minhta érzést, azt mímelem majd, hogy ott
és akkor A pályaudvaron átölelem majd,
és adok egy puszit a homlokára,
azután szétfolyok a Keleti kövein,
megállítva az időt, ott topotognék
előtte és ő szoborrá fagyva az időtlenségnek
kinéző messzeségbe bámul, mintha
még ott lennék és látna, de már nem,
tudomást sem venne rólam, mert más lenne
az ideje, más lenne a terünk
és nem láthatnánk többé egymást, csak
sétálgatnánk egymás körül újra és újra
remélve, hogy majd lesz egy pont, ahol
átszakad a bőr és az elképzelt dolgokból
valóságnak hitt történet lesz, talán, de ki
tudhatja?

Nem tudom, hogy minek ébredtem,
de a lámpa világít, úgyhogy a fény
még működik, talán élek, talán élsz,
van levegő, meg csorog a víz,
az ágyból a konyha felé,
az út csak röpke irgalom,
mint azok a csúszómászók,
amelyek éjjel csillámló testükkel
atkákat zabálnak a szőnyegről,
nos az lennék.

Ettél-e ma már műanyagot? Leszartál-e ma
már bármit, akár a jéghegyeket,
vagy a menekülők
eszement nyomorát, ítélkeztél-e, esetleg
együttérzetél, vagy elképzelted az
élet mélységét, meg a rózsatöveket,
vagy engem, esetleg a meg nem született gyereked?
Micsoda kérdések, talán az utálat és harag mögött,
könnyebben ámul el a csodád, szépséged,
vagy a gőzölgő hullád, ki hogyan méri
az életet, vannak akik élik
és vannak akik szeretnék ha tudnák,
élni hogyan lehet.

Egészen sokféle szépség van,
nekem a fák törzse a legtöbb, minden reggel
arra vágyok, hogy egy erdőben ébredjek
és köztük sétázva végigsmítsam mindegyikük
bőrét, az érdeset, a simát,
mint a bükköké,
vagy a nyárfák durva, krokodilpáncélját,
ölelgetném őket és hagynám
hogy szótlanul bámuljanak,
mint volt a gyerekkorom
legszebb emlékeiben,

Nem mindig találom a végzetet,
nincs általános jó, vagy rossz; az árnyak
valójában méretek, a világosság pedig
egy bőr a kozmosz sötétsége felett,
az élet meg méret
a koporsónkról, vagy az létről,
az elhagyott hüvelyeinkről,
és a következő vedlés eredményéről,
egyformán és következetesen beléfolyik
minden; csak egyetlen van belőle
és a menekülés kizárt.

Alszik még a város, St Albans olyan mint
egy középkori vásártér amelyikben hippik laknak,
van benne valami valószerűtlen,
de teljesen mindegy hol ébredtem,
lehetne bármi, akár egy kartondoboz is valahol,
csak pislogjak, meg korogjon a gyomrom
és gondoljak rád, G., a vállaidra,
hogy a hűvös dombok és a ringatózó
hajó még valódi, de persze. Álmodok csak.

Szavak mögött bújtam el
csak ez a csütörtök ne indulna
úgy nekem mintha a légnyomás,
vagy a szájszag többet jelentene
faszikus epizódnál,
egy mánia az és ez; azt mondják,
hogy egy Isten mániája, akiből
ezerfélét agyaltak ki mindenféle
csupaszmajom kultúrák,
amikor túl sok volt a sikertelenség
és az önsajnálat egy anyát,
egy atyát akart magának,
áldozatként vezért találtak ki,
az idő meg istent csinált belőlük.

A semmi foglyai, játszómesterek
és egymást keresgélő turkászok,
a szemétdombok ágaskodnak mégse
látszódnak, ott körülötte az anyag
és ami belőle egyenesen maga a következmény.

Könnyebb ha egyszerűbb,
ha nem kell átérezni, vagy megfontolni,
egyszerűen csak elmenekülni,
vagy félreállni és megszabadulni
mindentől ami nehéz vagy kellemetlen.
A ballasztot a tengerbe,
a cukrosat a gyomorba,
nemi szerveket a megfelelő résekbe,
vagy rudakra és úgy vágtázni,
hogy közben a térdünket csapkdojuk,
lóimitáció gyerekkorból,
narratíva szarás gégformázva.

Csak lenne, habozna valami kevély
és kicsit keményebb mint ez a világ,
nem tudni a digitumok közt melyik
bithalmaz valék, csak álmodom,
ma már mindenütt csak álom,
nem valódi a játszótér és hamis a játék.
A mérce, mint a fájdalom, vagy az érzés
csak attribútum, melyet publikálsz,
visszavonsz vagy törlöd.

Értelemlámpások zugokba visszahúzódva,
alulnézetből látni ahogyan világítanak,
azt hinném, hogy az apróságuk
a távolság miatt van, de tévedek,
valóban ennyire kicsik, egészen közel vannak,
ha lenne kezem megérinthetném őket.

Ma bogarakról álmodtam, bennem keltek ki,
a mellkasomat bámultam és sok kis fekete
pont volt a bőrömön, először hústüskéknek
gondoltam őket, de amikor megnyomtam
az egyiket egy bögöly formájú szárnyas
rovar feje jött ki, G. fölém hajolt
és csipesszel kihúzta a teljeset,
az megszárította a szárnyait, majd elrepült.
Nem fájt, csak nem értettem, hogy honnan jöttek.

Hetek óta kérlelni valakit, hogy legyenek szavai,
talán úgy a jó, ha a némaság lesz a norma,
az élet egyik televénye, vagy szövevénye,
vagy sava, vagy jussa - ahogyan csak tetszik,
valaki hallgat, valaki kérlel és vannak akik
csak ülnek és előre-hátra bimbamoznak
a saját testükkel, egészen addig,
amíg nem kattan újra valami
és akkor üvöltenek, majd testharangozás újra.

Eléggé nagy a csend, a szomszédban
a nő ma otthon van, valami harmónia-zavar
lehet az életében ma, mert üvöltött a gyerekével,
nem szokott, biztosan valami rosszat csinált,
vagy csak nehéz napja van, de nincs erre mentség,
a gyerekekből így lesz sérült, őrült vagy szociopata,
nem kell hozzá sok, csak néhány üvöltés,
egy kis becsmérlés és egy csipetnyi gúny:
kész is hozzám hasonló kripli, apa és anya gyártotta.

Rám zárultak a felhők, semmi
voltam, felhősemmi. A történetem
egy vezeklő őrülete, nem egységes,
mintha kettő terem lenne odabent,
az egyikben melegfényű mécses,
a másikban fagyott emlékek sorai.
Egyetlen hangot sem kell kiadnod,
elmélkedj, vagy sétálgass egy téren,
legyen rend, vagy káosz - egyre megy,
nem függünk ezektől, jelentéktelen
hogy kik vagyunk, minden történet
véletlen, nincs sorsunk és az akarat
csak megynugtató kifogás. Szelíden
fogom a kezed, akkor is ha nem
vagy itt, nem kell ennél több, csak
elképzelem, és már érzem is, ahogyan
a hűvös, puha halpikkelyek ujjaim közé
vágyódnak, összezárnak szoksáunk
szerint, a gyűrűsujjaim közé vé
alakban csusszansz, egymásra bújt
alkarok közös ereje. Mesélek neked,
akkor is ha nem figyelsz, hallgatom
a légzésed, több ezer kilométerről, 
mindent elárulva szuszogsz, a ritmusból
megtudom amit kell, hogy mikor
melyik figyelemmel követsz, érződik
ha a fájdalmad némaságba zár.
Odakint esik, a konyhából az orchideák
közti résben látni az járókelőket,
gyorsítanak, vagy esernyővel rebegnek,
eszembe jut róluk, hogy meg akartam
mutatni az itteni júniust neked.
Azután rakodok, most erről is
te jutottál eszembe, hányszor
mondtad: pakolok, majd eltűnve,
libegtél, valamilyen dolgok közt
matatva. Nem érzékelem az időt,
olyan mintha odaát, a matracon
pihennél, ha most benézek innen
a hálóba ott látlak, elbújva és a
piros fluffy zoknid vége a paplan
alól kilógva felém integet: játék,
mint Pötyi a függöny mögött,
tekergő farokkal. Most újra semmi
vagyok, felhősemmi. És ilyen
jelentéktelennek lenni lassú
halál, fokozatokban használ el,
nincs végem előtt nagy jelenet,
minden ugyanolyan, egyszerűen
csak azon kapom magam, hogy áttetsző
leszek majd és fokozatosan eltűnök,
nulla leszek, egy semmi, pont olyan
mint amikor rám találtál a sokaságban,
egyetlen kóbor felhő, fent az égen.

Egyszer itt írtam valami csúnya dolgot valakiről, anélkül, hogy gondolkodtam volna, akkoriban még távol voltunk és néha olvasta, és haragudott rám, én pedig szégyenkeztem miatta, ezt gyakran a szememre hányta, jogosan, de nem tudtam, tudtam, hogy hülyeség amit írtam, de megtettem.
Mindig úgy gondoltam erre a blogra mint a saját gondolataim gyűjtőhelyére, csak leírom ide amit gondolok, érzek és nem is számolok azzal, hogy ezt mások is elolvassák. Persze tudom, hogy néhányan esetleg, talán igen. De ő már nem, akkoriban szokta néha olvasni, amikor még távolabb élt tőlem, mint most - mármint ő, akit említettem legfelül. Azóta nem, és már nem is szól hozzám, nincs se hangaj, se szavai, elvitte tőlem az a történet amit leírok ide.

Volt egy közös mesénk, olyasmi mintha egy elsőre nagyon egyszerű történetről kiderülne, hogy sok milliárd leágazása van és mindegyik ilyen ág végén egy aranydoboz lapulna, amelyben esetleg lehet, hogy valami titkos ajándék, vagy kincs lapul, ő ezeket a dobozkákat szerette velem megkeresni és nyitogatni, még a légzése is megváltozott amikor talált egy ilyen ládikát és felnyitotta, olyankor olyan volt mintha a kinyitás pillanata előtt a szemei színe megváltoztak volna, felém nézett, majd megpördült, kislánnyá változott és csendesen mosolyogva kinyitotta. Én meg annak örültem, hogy örül. Mindig távol voltunk egymástól, ezt alig bírta volna ki valaki, képzeletben jártunk be mindenféle tájakat, képzeletben ölelkeztünk, képzeletben táncoltunk, képzeletben főztünk és csókoltunk, Majd közelebb jött néhány ezer kilométerrel ha a szüleihez ment, éreztem ahogyan a 6000 kilométerből 3000 lett,majd vissza, megint távolabb. Újra körtánc, újra fény. Én próbáltam követni azt a fonalat, amit nem tudok pontosan megnevezni, olyan mint egy emberi szövésű pókháló, vagy inkább emberi mértékkel vett pókháló - cérna-vékony, de acél erősségű, lehet rajta járkálni, egymáshoz átcsúszni, próbálkoztam. Ezen másztunk át egymáshoz minden éjjel és mentünk keresgélni a különféle játékokat, aprócska arany ládikákra vadásztunk, amiket mindig hagytam, hogy ő nyisson ki. Olyan mesék kerültek elő a ládikókból, amelyek teljesen ártatlanoknak tűntek. Sokat nevettünk és állandóan beszéltünk egymáshoz, mindenről, még a porszemek táncáról, a madarakról, a gyerekkori meseolvasásról, a csillagokról, az utazásról, a szemeinkrül, a hegyekről, a biciklikről, a versekről, a hópelyhekről, a főzésről, a táncról, az éneklésről, a régi dolgokról és a tervekről.


Az első törés akkor történt, amikor azt a fenti dolgot leírtam, már akkor nem a saját véleményemet írtam el, a számba adták amit írtam, jellemgyenge voltam és befolyásolható. Ekkor feltört valamiféle átok - nem tudok rá jobb fogalmat, egy pszicológiai mechanizmus, mert átok ugye nincs. Először nem is vettem észre a változást, hiszen ugyanúgy mentünk, kerestünk és minden apró zugba benéztünk mint addig, egymás körül táncoltunk és sokat nevettünk. De lassan, napról napra kezdtem változni, ő észre sem vette, mert apróságokkal indult, először eltűnt a szememből a fény, utána a mosolyom lett néhány centivel rövidebb, de nem törődtünk vele, hiszen átmenetinek gondoltam és betudtam a távolságnak és a szaporodó gondoknak. Egyre többet vitáztunk, az ő gondjai ott nőttek, az enyémek itt, a távolság és a sok torzulás a jellememeben egyre több mérget spriccelt az ereinkbe. Végül egy őszi reggelen ő nem bírta tovább és elnémult, én pedig lassan csúsztam lejjebb és lejjebb, elárasztott a bűntudat, önvád, önsajnálat. Eltűnt a legnagyobb kincsem az életemből, vele eltűnt az a fény, mely akkor jött elő amikor egy nyári délutánon először megpusziltam a homlokát a Keletiben.  Onnantól kezdev nem volt többé a puszim fénye, mindent a sötétség uralt, elmenekültem a városból ahol éltem, otthagytam a lányt akivel addig éltem, a munkámat, az életemet, házamat, kutyámat és elköltöztem egy másik városba, egy aprócska szobát bérelve, amiről először azt hittem menedék, de végül kiderült, hogy maga a pokol földi formája. Közben teljesen átalakultam, mintha belém raktak volna egy adag mérget, amelyik újra és újra elphozza azt az álmot és amikor az állomás zenélt a pokol-lakásban én átalakultam azzá a szőke nővé és figyeltem ahogyan néznek és nevetnek és az a férfi, akit tartottak pedig csak figyelt és nem segített, pedig éreztem, hogy segitenie kellene, vagy velem halnia amelyik át akarná venni az uralmat, nem értettem, addig-addig harcoltunk, míg győzött és ő elnémult, ekkor vándorútra indultam és egy olyan helyre költöztem amiről azt hittem, hogy ott majd visszavarázsolhatom magamnak a férjemet, megkaphatom azt amit csak ő és én tudunk megadni egymásnak. De mint kiderült, erre a helyre sem én érkeztem, hanem a dobozban lapuló átok vitt oda és nem menedéket találtam, hanem a pokolnak - ha van ilyen egy, olyan földi változatát, amely lakásnak álcázva egy nagyváros közepén állt. Hónapokon át hangtalanul voltunk, mindig írtam, hátha olvas a másik oldalon, ő ott volt bezárva, én pedig itt. De kitartottam és a némaság minden szörnyét legyőzve, végül egy vasárnap délután, amikor abba a zugba besütött a nap, végre áttört a burok és visszakaptam őt, megtörten és zaklatottan, de lassan elkezdtünk újra keresgélni a leágazásokba.

Egyszer, a pokol-lakásban, mikor ő már elaludt és elbúcsúztunk a telefonban és még sokáig fent maradtam és forgolódtam, nem tudtam aludni, egyszercsak meghallottam egy suttogó hangot, először azt hittem álmodok, de nem. A pokol-lakás egyik távoli sarkából jött, akkor nem volt otthon a Másik csak én, felkeltem és elindultam megkeresni a hang forrását. De nem a lakásban volt, visszamentem a szobába, de újra megszólalt, most már értettem is - azt suttogta, hogy "Hajolj közelebb te lány.". Közben rájöttem, hogy a közeli állomás felől jön a hang. Feltérdeltem az ágyban és kinéztem az ablakon az állomás felé, de az egész Waterloo eltűnt és a helyén egy nagy, sötét lombú fa állt és a hang onnan jött, vagy belőle, vagy mellőle - nem tudtam. "Hajolj közelebb te lány!" suttogta majdazt kérte, hogy sétáljak el a konyhába, ott majd találok egy titkos leágazást és oda menjek be egyedül és nyissam ki a dobozt amit ott találok. Kinevettem a Fát, mert nem akartam egyedül keresgélni, mert az kettőnk meséje, csak Vele szerettem ládikákat kutatni, így visszafeküdtem aludni, de csak nem hagyott békén, tovább suttogott, utána mikor abbamaradt a suttogás, hirtelen felerősödtek az állomás hangjai, sötét volt, de bevilágítottak a környező szórakozóhelyek fényei, és beszűrődött a részegek üvöltözése, valami borzalmasan mély magányt érzetem és akkor kimászott belőlem az a régi énem, aki annak diején voltam. Egy mély sebnek érződött a nyoma, mint egy nagy tályog, fájt mindenem és az állomás csak búgott, búgott és egyre erőteljesebb szignált játszott, mint valami őrült szimfóniát és akkor oldalra fordultam, és a szekrény ajtaján lévő tükörbe nézve megláttam magamat, ott feküdtem, hanyatt, egy szőke hajú nő voltam, vékonyka, de látszott a hasamon, hogy terhes voltam még nemrégiben, vagy csak az első hónapokban, nem tudtam melyik az igaz, annak a nőnek ott a tükörben vörösek voltak a szemei és a szája sikolyba volt merevedve és éreztem, hogy csak üvöltött volna, majd felnézett, megemelte a fejét és nem jöt ki a hang a torkán, a szája tele volt véres sárral. A ruhája csupa sár, vérfoltokkal, a combjain a ruhája feltépve, tele véraláfutásokkal és vér csordogált az öléből és mindkét kezével a hasát szorította és csak nézett felfelé, és nem értettem, hiszen az nem én voltam, de mikor végignéztem magamon, elfordulva a tükörtől, akkor is ugyanazokat a szőke hajtincsket láttam a mellkasomon, teli apró sárdarabkákkal, a melleim kint voltak és éreztem ahogyan alul, ott lent valami melegség folyik ki belőlem és nem tudok mozdulni, a szoba túlfelében emberek álltak, közöttük egy valakit ketten a karjánál fogva tartottak, közben röhögtek, ő pedig csak nézett rám a nagy kék szemeivel, mások épp a sliccüket húzták fel és nevettek, éreztem, ahogyan a gégém és a nyelőcsövem össze van szorulva, ésa fogaim közt a sárt rágcsálom - azután hirtelen abbamaradt az állomás hangja és minden elsötétült. Eltűnt az egész. Innom kellett, kimentem a konyhába, de a konyha helyén csak egy járat volt, aminek a végében ott volt egy aranydobozka, pontosan olyan amiket vele szoktunk keresni, nem gondoltam, hogy baj lehet belőle ezért kinyitottam, de teljesen üresnek tűnt, nézegettem hátha van benne valami, talán valami apró dolog, amit nehéz észrevenni, de nem volt benne semmi, becsuktam és csodálkoztam is, hogy az a suttogás miért akarta ezt a semmit megmutatni nekem. De tévedtem, nagyon is volt benne valami, inkább nagy betűvel Valami. Egy láthatatlan, lassan ölő átok, mely onnantól minden egyes dobozba csepegtetett egy kis adag mérget, láthatatlan Porfinom Lélekmérget, mely egy olyan átokból lett kivonva, amelyet én akkoriban elfelejtettem és nem vettem komolyan. Utána ez hetente többször megtörtént újra és újra és rájöttem, hogy ő, az a férfi akit ketten tartottak és neki meg kellett volna halnia velem, De nem tette és elmenekült, megmenekült. Pontosan tudom, hogy hol történt, de nem írom le, mert régen volt a második világháború legelején, amikor a magyar sereg bevonult Ukrajnába, közel az orosz-ukrán határhoz, Kharkov közelében, ahová azután később, akkor még azt hittem véletlenül el is utaztam egy munka miatt. És egyre rosszabb lett, én nem én voltam többé, és olyan dolgokat tettem mintha jogom lett volna bosszút állni, mintha nem én irányítottam volna, hanem a tükörből az a szőke lány, akiből a katonák szó szerint kikúrták a gyerekét, miközben ütötték és rúgták, majd az arcát péppé gyűrták a sárban miközben az végig csak a hasát fogta és amikor már csak egy nagy seb volt a feje még akkor is segitséget várt és nézett és a sarat látta utoljára, a mély keréknyomokkal és a saját vérét a szűrcsizmákon, és megértettem miért rettgekek betegesen, gyerekkoromtól a szűrcsizmáktól, miért félek ha mély sarat látok, akár egy filmben is. És elkezdtem egyre többet inni és tombolni és bosszút akartam állni amiatt amiért éreztem, hogy a gyerekemet kitapossák belőlem, a méh pukkanása és amikor a fájdalom, már nem fájdalom, csak rácsodálkozás, a tudat végső elvesztése és amikor már a gyilkosok arca sem tűnik rossznak, csak arcok, egyre távolodnak, ő pedig ott áll és csak néz, és én annyira szeretem, annyira neki akartam megszülni azt a valakit akit elpusztitottak. Hogy van-e előző élet? Nem tudom, nem vagyok vallásos, ateista vagyok, nem hiszek semmiféle természetfeletti blablázásban, de amikor ezeket láttam és átéltem és tudtam, hogy ő az, hogy az akit most szeretek ugyanaz akit akkor, csak belőlem lett férfi, és ugyanaz történik és én őt hibáztatom olyasmi miatt amiért nem szabadna...akkor az sok volt. És közben a távolság megmaradt, én egyre többször láttam olyan dolgokat amiket nem akartam, gyerekek jöttek ki a tükrökből, éjjel arra ébredtem, hogy körbeállnak és néznek rám ugyanazok az arcok akik akkor ott voltak, hogy félek egyedül aludni, hogy azért iszok, hogy gyorsan kidőljek, és mérhetetlen dühöt érzek amikor előjön az a szőke lány és követelőzni kezd, és el akarom hallgattatni. Ez talán csak egyszerű őrület? Nem hinném, mert emellett napközben a szakmám csúcsára értem fel, kiegyensúlyozott, gondolkodni képes hétköznapok váltották egymást a dühöngéssel. Csak egyetlen dolog volt ugyanaz, a szeretet amit éreztem, és azt hittem, hogy nem hagy el többé, és azt hittem, hogy ha néha szavakkal bántom, akkor az nem fog bajt okozni, azt hittem, hogy megszüli nekem azt a gyereket amit hagyott akkor elpusztulni, de végül nem bírtuk, én elköltöztem a pokol-lakásból egy helyre, ami védett volt, békés és nyugodt, oda akartam őt hivni, még álmaimban is, miattunk és nekünk csináltam mindent, de ő nem tudta, mert a szemére hánytam, hogy nem foglalkozik velem, hogy ez az enyém és hagyjon és tomboltam, de közben azt lestem mikor bocsát meg és élveztem, hogy fáj neki, mert azt hittem visszaadom neki - ezeket nem én csináltam, hanem az a nő, én csak álltam és tehetetlen voltam. Utána jöttek békésebb periódusok, ha együtt voltunk fizikailag, akkor gyakran nem mert előjönni és egyre gyengébb lett, élreztem, hogy elmúlik belőlem, lassan, ahogyan elhittem, hogy megkapja és megkapom amit szeretnék, amire vágyott, hogy a férje megszülje neki azt amit kitapostak belőle ott a sáros úton. De végül csak azt érte el, hogy megint elhagyták, és vele engem is. Újra elnémult minden, pedig már régóta tudja, hogy ártatlan volt az akit hobáztatott, csak akaratosan ragaszkodott a gyerekhez, talán mert az volt mindene, mivel nagyon szegény lehetett? Vagy csak anygon szerelmes, mint én, talán emiatt jött elő? Talán a túl mély érzések? Vagy pont forditva, ez okozta a mélységet? A megmagyarázhatatlan imbolygást egymás körül, az összefonódást, hogy minden életciklusban voltak egyformaságok, hogy egyformák voltunk, talán akarattal, talán véletlenül. És végül elhagyva, mert elnémult a fájdalomtól, a másik a szótlanságba temetve magát, az ő szivébe az átok közönyt szórva, elintázte ugyanaz az erő, hogy az a nő, ugyanúgy bűnhődjön ahogyan annak idején, egymagában, részvét és törődés nélkül, most a némaságát nem az okozza, hogy szétgyárják az arcát, hanem az a megérthetetlen viselkedése, ahogyan szeretni próbált. Amikor az ember olyan bocsánatra vár, amelyet nem tud kérni többé, mert a falak és a rácsok elválasztanak mindent és a másik pedig hagyja, hogy a némaság és a fájdalom csendje, elemésszen mindent. Mint egy sok ezer kilométeres cső, aminek a két végén állnak és a cső végére tapasztott szájjal ordibál az egyik, a másik pedig eltartja a csövet, majd ledobja és elsétál. Nem ő teszi, nem ő a néma, nem tudja, hogy ugynaz játszik vele, ugyanaz az átok, ami a másikkal, csak másképpen taktikázik és végül legyőzött bennünket. Engem a bűntudattal győzött le, őt pedig a csendes hidegséggel - mindenkinek testreszabott élőhalál jár, ha nem képes önmagán felülkerekedni,

Ilyen sokat már régen irtam, csak azt akartam, hogy megmaradjon nekem emléknek, a csend mögött meghúzódó remény, hogy egyszer talán majd jön egy olyan energia, vagy olyan gondolat, mely hagyja a megbocsátást és hagyja, hogy a dolgok, amelyeknek meg kell történniük, megtörténjenek. Érezni az összehúzódásait és ahogyan a forrósága megtermékenyül, mint egy álomban, minden éjjel, csak visszajön ez az érzés, és a szőke nő minden dühét elhajtva, csak a jelenvaló várja, hogy az üresség elmúljon és a lepkék újra előjöjjenek, mert ő más, nagyon más, végtelenül ragaszkodó félig gyerek, aki nem érti miért bántják és dobják el újra és újra mások bűnei helyett. Persze, nem ártatlan, inkább szánalmas az ilyen ember mint én, apám ezt megtanitotta velem, és mire felülirnám ezt, addigra megint igy járok, egy régi történet miatt, ami valójában kijavitandó lett volna ebben az életben, de nem sikerült.

Ennyi, maradjon ez itt nekem emlékeztetőül arra, hogy van igaz szerelem, még akkor is ha fáj.

Amikor ilyen az ég,
nincsenek különálló
felhők, nincs valódi
színe a dolgoknak,
csak ugyanaz a szürke
és néhány különféle
árnyalata. A kényelmes
irodákból a dolgok
szabadabbank tűnnek,
nem kell érzékelni a
rothadást, nyomort
vagy a rabszolgaság
kortárs bilincseit,
elég ha a péntekünk
délutáni megváltását
várjuk. Csak aprókat
rezdülnek a gondolatok,
mint a másodpercmutató,
átmenet nélkül pattogva
csomóról-csomóra. Szép
lenne ha lenne lelkünk,
még jobb ha volna isten,
vagy ha lenne legalább
egy mese, amit azok is
átélhetnek, akik éppen
szexrabszolga tárgyak,
éheznek, menekülnek
vagy egy szeméttelep
koszában, ételért
matatnak. Sajnos semmi
nincs, a magasztosság
a jólakottak öröme,
a szerencsések kioktató
illúziója. Amikor ilyen
az ég, ennyire szürke,
érezni a cérnaszálat
mely a hátamhoz nőve,
egy felhőre erősítve
rángva saját súlyom
alatt, talán örülne ha
elpattanna és lezuhanna.

nem kell azt gondolni, hogy voltunk
nem kell azt gondolni, hogy leszünk,
nem kell azt gondolni, hogy úgy maradtunk
ahogyan azt sem, hogy még holnap is lehetünk.

nem kell csókból felhőt köpni, nem kell
beszélni, vagy kacsingatni, nem kell esőben
napsugárrá válni, nem kell életben maradni,
ahogyan azt sem kell, hogy emlékezzünk,
nem kell tudni semmit, elég csak figyelni
és fülelni a távolból a darabokat és az egészet.

A némaság fertőző magány mérge,
könyörgés, vagy ima nem gyógyítja,
puha kezek varrnak össze sebként
fájó szájat. Észlelni vagy tudni nem
engednek. semleges zúgássá halkítva
mindent, így lesz nyomorult a bánat.

A tárgyak fogalmakká korcsosulnak
vissza,  a kitekintés elé rácsok kúsznak,
lezárva a kijáratokat, hogy ne kelljen
szólni többé, hagyatéka egy parfüm,
fogkefe, kevéske ruha, ígéret album.

A zárak mindig lezárják mindkét irányt,
megbénítva az utak egymásba áramlását,
és amikor megfagy a gondolkodás, mely
a szeretetből tapasztott dolgoknak színeket
adott és csak egy élő sírgödör tátong az
átjárók helyén, a bőr alatt - olyankor
jégszilánkok olvadnak a vénákba, a vér
folyása végleg leáll, semlegessé némít,
kimerevítve az utolsó közös pillanatot.

Apró dolgok, ütemek, fények, valami amiből erőt lehet meríteni, ilyen ostobaságok jutnak csak eszembe, továbbra is a legjobb dolog a hajnalban ébredés, főleg ilyenkor, májusban, amikor négy körül már dereng, jó erős zöld tea, és rajzolás, nameg, igen, körülbelül két hete újra tudok dolgozni, mármint grafikákat csinálni, festeni egyelőre még nem, mert nincs hozzá semmim, akit esetleg érdekel miket rajzoltam, az megtalál az Instagramon, ide kattintva. Jövő hónaptól talán bérelek egy kis műtermet valahol és veszek vásznakat meg festékeket és nekiállok átvinni festményekre a sok száz vázlatot, ami összegyűlt az elmúlt években, de nem sietek, Elsősorban a lassúbbá válás foglalkoztat, másodsorban pedig nem akarok megfelelni senkinek, mármint a művészetre értve, eddig voltak magammal szemben elvárásaim, de azok csak rácsok és bilincsek, harmadrészt meg semmi nem jut eszembe.

A bojler búg, súg ebben, de ez az egyetlen hibája ennek a lakásnak, amúgy tökéletes zug, mint egy szellem, ellakhatok benne, úgy volt, hogy nem egyedül, ő majd jön, de talán mégsem, de ez személyes, nem tartozik ide.

Igen, az apró dolgok, még valamiről szerettem volna írni, arról, hogy a mostani EU választások egészen szép eredményeket hoztak, márming az én számomra, mégpedig azért, mert sok helyen jól szrepeltek a zöld pártok, itt Nagy-Britanniában is, a hagyományos párt-struktúrákat sokan temették, de nagyrészt (sajnos) megmaradtak, másrészt az EU-s választásokból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, mert más kampánylogika és választói attitűd érvényesül rajtuk mint az országos, nemzeti választásokon.
De a természetvédelem még így sem lett eléggé hangsúlyos, sokkal többet kellene ezzel foglalkozni és keményebb irányba kellene elmozdulnia - nemcsak Európának, hanem a bolygó minden részének. Sajnos azonban még mindig nem őszinte a politikai elit - sem önmagával szemben, sem a választók felé, mert még mindig félrebszélnek és nem mondják meg a választóknak, hogy a gyerekeik és az unokáik, akik most fiatalabbak mondjuk 10 évnél - az ő életük valószínűleg pokol lesz, mert mi ma és az elődeink tegnap szétbaszták a planétűnk bioszféráját és a mai napig úgy viselekdnek ezen a bolygón mint egy csupaszbőrű majomhorda, akiknek a lelkülete a kapitalizmusban tükrőződik vissza és addig mennek, rabolnak, bányásznak, fúrnak, túrnak, zabálnak amíg csak van mit, az utolsó cseppig kiszipolyozni minden erőforrást!
Mindenkinek tennie kellene - személyesen, és ne legyen félreértés, mindenki tenni is fog - ha jelenleg, még önszántából nem is, akkor a jövőben majd kényszerből, az elkövetkező néhány évben nagyon kemény dolgok fognak szerintem történni, ugyanis a valóság szembe fog jönni a sok illúzióval és hazugsággal és nem lesz kiút, nem lesz kibúvó. Elég a legegyszerűbb dolgokat nézni, mint például a műanyag-gyártás és felhasználás, ebben az egészben a felelősséget áthárították a fogyasztókra, egyszerű volt, rájuk kényszerítették a szelektív hulladékgyűjtést, bűntudatot keltve bennük - hogy ha nem gyűjtesz szelektíven, akkor tönkreteszed a bolygót, szépen el is indult Európában szinte mindenütt a szelektív hulladékgyűjtés. Én évek óta folytatok különféle értelmetlen vitákat arról, hogy ennek mennyi értelme van, szerintem alig valami, leginkább semmi, ugyanis az így begyűjtött műanyag nagy részét nem tudják sem újrahasznosítani, sem feldolgozni, elszállítják Kínába, vagy az elektromos hulladékot Afrikába és ott tárolják ameddig tudják, utána megy a tengerbe, vagy ki tudja hova. Ez az egész egy óriási önbecsapás, semmi több. A valódi megoldás az lenne ha az előállító cégeket, a műanyagba csomagoló vállalatokat szabályoznák és tartanák kordában, mert ők a valódi bűnösök: a műanyagot gyártó és mindent műanyagba csomagoló vállalatok - nagytól a kicsiig. Igen, a műanyag nem a sátán, tudom, hogy műanyag nélkül egyszerűen nem lehetne ma már működtetni a gazdaságot, mert nincs annyi üveg, fa, szövet stb., amibe csomagolni lehetne az az óriási mennyiségű árumennyiéget amit ma műanyagba csomagolnak, beleértve a víztől a gyümölcsig. Ez világos, de minek mindent csomagolni? Itt Nagy-Britanniában ezt olyan extrém szinten űzik, ami egészen egyszerűen elképesztő és gyakorlatilag nincs semmi korlát a vállalatok előtt. Nah, ennek lesz vége, az elkövetkezendő néhány évben, mert különben megdöglünk a bolygóval együtt. Van olyan nagy élelmiszerlánc amelyik már nyitott olyan gyümölcs és zöldség részleget, ahol nincs műanyag csomagolás.
De a műanyag csak egyetlen dolog a sok közül, ott van az autózás versus tömegközlekedés kérdése. Nekem nincs autóm, tömegközlekedek, itt például sokat lehetne tenni. Elég Londont megnézni, a tömegközlekedés olyan drága, ami már tényleg elképesztő, a külvárosok és a belváros között vonattal drágább bejárni mintha autóban pöfögsz, nekem egy egyszerű havi bérlet körülbelül 360 font lenne, de szerencsére két napot itthonról dolgozhatok, és korán járok, igy megúszom olcsóbban, kézeld el, hogy bérelsz egy lakást aminek a bérleti díja és a rezsi monduk 1500 font és ehhez még fizess ki 360 fontot bérletre és ez csak a vonatra jó. Ez nincs így jól, így soha nem fognak átülni az emberek autóból tömegközlekedésre és a biciklizés se igazán alternatíva, ugyanis London olyan hatalmas, hogy egyszerűen nem tudsz bemenni minden egyes nap biciklivel, nekem ez napi kb. 60 kilométer tekerést jelentene...
Vagy ott van a húsevés. A mérhetetlen húsfogyasztás, ami legalább olyan nagy probléma mint a műanyag. Valahogy nem bírják az emberek abbahagyni a húsevést, képtelenek megérteni, hogy ha csak annyit tennének, hogy nem esznek húst már azzal többet tennének, mintha otthon hagynák az autójukat, a nagyüzemi húsipar az egyik legborzalmasabb folt az emberiség civilizációján, gyakorlatilag mindennel összefügg és mindent tönkrebasz. És ezzel szemben csakis egyetlen dolgot lehet tenni, mégpedig a fogyasztói oldalnak kell nemet mondania és csökkenteni a húsfogyasztást, ha lehet nullára. Ennek persze semmi valószínűsége, hiszen a húsfogyasztás kultusz, vallás és a legtöbb húsevőnek valamiféle személyes létkérdés.

Ezen kívül van még egy csomó probléma, ami mind egyszerre fog a nyakába szakadni az emberi civilizációnak, ilyen az egyes régiók túlnépesedése, amelyik ráadásul a sok középkorból megmaradt babonaság és vallási fanatizmus miatt aránytalanná vált a nemek tekintetében, Indiában és Kínában a lány nemű magzatokat gyakran elhajtják, emiatt sokkal több a férfi mint a nő, teljes a sötét középkor... Például Kína és Észak-Korea határán több tizezer Észak-Koreából elmenekült nő kerül a szexrabszolgaság poklába, de ugyanez megy az Afrikában létesített hatalmas menekülttáborokban is, embereket adnak-vesznek, emberek élnek mocsokban, koszban, minden remény nélkül, csak amiatt, mert a bolygónk nagy többsége még mindig nem képes kinőni a középkorból itt ragadt kulturális szartengerekből (pl. a nő nem is ember, a nők kevesebbet érnek, a férfi isten képmása stb.) - az emberi jogokról ezekben a régiókban nem is érdemes beszélni, mert csak röhejes okoskodás sülne ki belőle.

És még lenne nagyon sok téma, az erdőirtások Dél-Amerikában, a középkor és a modern kor egymás mellett élése, vagyis az olyan társadalmak - egyszerűen fogalmazva, ahol az emberek többsége modern eszközöket használ úgy, hogy közben középkori kulturális szinten van, emiatt az álhírek, babonák terjednek a legmodernabb eszközökön, ami olyan politikai hatalmak létrejöttéhez vezet mint amit Indiában, vagy Afrika legtöbb országában látunk - Nigériában például a mai napig van boszorkányüldözés, amit mobiltelefonokon terjesztett ál-vádak alapján űznek, és igen, embereket égetnek el... De nem kell Afrikára mutogatni. Itt Európában sincs semmi okunk a büszkeségre, Nagy-Britanniában épp most győzött a néhány hónapja kreált Brexit nevű párt, amit egy hétpróbás gazember, Nigel Farage alapított és ez a párt nyerte az EU választásokat. Vagy nézzük meg Magyarországot, ahol a választók többségének a közreműködésével sikerült egy pártállami, autokratikus rendszert kiépíteni alig néhány év alatt, de ott van az USA, ahol az internetes álhírekkel és egy ötéves, gügyögő kisovis szintjén folytatott politikai kommunikációval Donald Trump lett az elnök. Az elemzők keresik az okokat. Én is keresem. Az én véleményem az, hogy mindenzek nem akutuálpolitikai kérdések és nem is gazdaságpolitikai kérdések, hanem kulturálisak, az oktatási rendszerek teljes csődöt mondtak, generációk nőttek fel úgy, hogy funkcionális analfabéták és minden szolidaritásra képtelen konzumidióták lettek belőlük, hiába vannak olyan rétegek, amelyek tennének, esélyük sincs tenni semmit, mert a demokráciák olyan diktatúrák, ahol a tömeg akarata a kényszer és ha a tömeg teljesen hülye, akkor a hülyeség kényszere érvényes mindenkire.

Bennem semmi optimizmus nincs és főleg illúzióim nincsenek az emberiséggel kapcsolatban, és ezek a dolgok, a teljes széthullás és a bioszféra megsemmisülése nem a jövő többé, már most történik, ez már az a korszak, csak még az eleje, innen már nincs visszaút. Mindenkinek akinek a gyermeke fiatalabb mondjuk 10 évnél, az jobb ha szembenéz azzal, hogy az ő felnőtt-léte valószínűleg nagyon-nagyon szomorú lesz és már ma sem láthatja ugyanazt a természetet nagy valószínűséggel, amit mi láttunk még gyerekkorunkban és ez csak romlani fog, méghozzá exponenciálisan.
Talán a legmegfelelőbb dolog, ahogyan majd 25-30 év múlva megköszönhetik mindazt a sok rossz dolgot, nemtörődömséget, cinizmust és hazugságot az elődeiknek, ami azt okozza ami majd velük fog történni az az, hogy lepisálják és rászarnak a sírjainkra - mert körülbelül ezt érdemljük - a mostani harmincas, negyvenes, ötvenes és idősebb generációk nagy többségünkben.
Mindenki, aki ma nem képes leszokni a húsevésről, és az ész nélküli fogyasztásról, az ész nélküli autózásról, nem tud magánál egy szatyrot hordani, hanem elevszi a műanyag szatyrot a boltban minden alkalommal, akik évente cserélik a moiljukat, akik megveszik a műanyagba csomagolt szarokat, a gagyi műanyag játékokat, és akik hagyják, hogy a tévé előtt, játtékonzolok előtt nőjenek fel a gyerekeik, ahelyett, hogy mesét olvasnának nekik, meg játszanának velük és megmutogatnák nekik, hogy milyen szép a természet, empátiára és szolidaritásra nevelnék őket - szóval mindezek az emberek basszák tönkre a bolygónkat és tartják fenn azokat  akulturális szartengereket amelyek újratermelik az idiotizmust és még hosszasan lehetne sorolni, a vallások káros hatásától kezdve a tudatlanságnak olyan bugyraiig, amibe bele sem akarok menni.

Szóval, szép lesz! A klímaváltozás csak egy apró szelete ennek, pedig a legtöbb szó talán erről szokott lenni...

Hogy miért írtam ezt? Azért, mert mérhetetlenül elszomorít, hogy mindent tönkretesz körülöttem a hülyék és idióta ignoráns, tudatlanok tömege és én tehetetlenül állok és nézem, hogy az emberi értelem, mármint az értelem önmagában valójában mennyire ritka jelenség és értelmes lénynek nevezni ezt a csupaszmajom hordát ezen a bolygón egyre inkáb túlzásnak tűnik.... és hiába teszek bármit: semmi értelme nincs, csak nézhetem ezt az egész penetráns szagot árasztó rothadást és azt, ahogyan a hülyék magukat ünnepelve menetelnek a közös végezetünk felé.

Hazafelé, leültem oda,
a hatfield street és az
upper lattimored road
sarkára, pontosan arra
a padkára,  ahol ő ült,
amikor télen
összevesztünk és éjjel
csomagolt, majd elindult
a reptérre, de félelmében
leült ott, mert nem tudta
mi az egész értelme,
rohantam utána és amit
akkor láttam, újra átáltem
ma. Amit ő akkor sikoltova,
hagyott elsiklani, bocsánatként,
most májusi langy este van,
még világos, kellemes fények
és estremény, de akkor
december volt, hideg
és sötét. Vannak képek,
amelyek a saját gonoszságunkból
élnek, és amikor már nincs
semmi amit tönkretehetnének,
akkor nevetne, örülnek,
hogy úgy történt, ahogyan
nekik élvezetet okoztak.

Felszínes alantasság,
elhagyott nyelvek
és idegen légrétegek,
beléburkoltan vágyódunk
a megváltás után,
de nem törtnik semmi,
mert nincs olyan.
csak szilánkos gondolatok
vannak és emlékhörgések,
melyekből összeáll az illúzió,
ami az agyunknak a
táj és szent a magány.

Úgy volt ha felébredek,
kicsit integeteked neked,
de nem láttad, mert
egy ismeretlen mezőn
háttal álltál felém,
a távoli hegyeket nézted,
már nem is emlékeztél.
Még álmosan vagyok,
a függönyök a poharakkal
együtt, bolondos tangót
lebegnek a háló levegőjében,
az ajtó közepe kirágva,
a fürdőszobában a hajszálak
magukat fésülik. Az altató
még nem enged, tompábbak
a hangok, zöld teát főztem
szálakból, könnyű vízben
kikevertem a tökéletes
tea-színt, pontosan olyan
mint szemeid árnyalata,
most kortyolás közben,
arról képzeleghetek, hogy
összenéztünk. A Luton
felé tartó repülőgépek
hangja összeadódik a
rigófüttyel, a billentyűzet
réseiben néhány morzsa
trambulinozik, a beszűrődő
fény az ágy végében
a lábfejeimet fátyolfelhőktől
szűrt mályvaszín  harmóniákkal
folyatja körbe - fokozatosan,
darabokban nyelve le
az ébredés utáni magányt,
de az elmúlás is csak élni
akar, megértem, nem
kifogásolom, ha jön.
Megnézem az üzeneteimet,
kérések és tetszések,
az Instagramon reklámok,
izmos emberek, boldogan
nyaralók: világ-ánuszból
kicsepegve, hanyagul leejtem
a telefonomat magam mellé,
elnézek a konyha irányába,
a folyosót mintha Vermer
festette volna, vagy
inkább Edward Hopper,
sehol egyetlen zavaró tárgy,
csak a sarkak, párhuzamosok,
szögek. A szőnyeg tiszta,
nincsenek foltok, bútorok,
cipőtartó sincs, én se, talán.
Szótlan reggel, tudatlan
éberség, készülök
a mai tárgyalásokra,
a holnapi utazásra
a belvárosba,
csak átsétálok rajtuk,
utána elfelejtem amit
lehet. közben óvatosan
elrejtem anyámat a
gyerekkorral
együtt, lepkés körtáncunkat
Gigivel, az ételek ízét,
meg az érintéseket, hogy
túléljek, bár még nem
világos, hogy minek.

Visszanézett válla felett az égbolt,
mosolyogtam, és elfogadtam, hogy

egy hete csend van. Szomorú mint az

északi szél, az orosz fagy lehet ilyen,

igen: rideg, szőke, szakállas és kérges,

csüngene bár rajta dermedt könnyei
között, jághártyás sárból halottja,
suttogna még egy titkot, de ott felül

nem hallaná. Keresné arcát, de homály

készül és az az álmosság nem álomba

viszi. Azután más idő, más hangok, de

ugyanaz az akarat. Az ég szeme eltűnik,

a hangok összesűrűsödtek és elmúltak, 

az arcomon szétkentem az orromat 

és a számat, letöröltem minden vonást, 

ne maradjon felismerhető a mosoly, 

szomorúság vagy a fájdalom, csak két 

pötty, középen az a vonal az orrom, 

alatta a félkör pedig a steril mosolyom, 

nincsen kilátás sem, az ablakok üvegjeit 

kívülről fekete eső mázolta össze, 

a nappali egy papírdoboz ólomfalakkal, 

melyből az idő lassan koporsót készít. 

Van egy pont a sötét üvegen, mint egy 

borsószem, ezen keresztül a kinti fény 

egy vékony fonalat rajzolt a túlsó falig. 

Néha, amikor félek, rácsimpaszkodok

mint pókfonálra és hintáztatom magamat 

előre-hátra, gyerekjátéknak gondolva 

a katatóniát. A konyhában mosatlan edények, 

képzeletben elmostam őket már sokszor, 

a szomszéd dobozból hallom az ott lakók 

életét, reggel játékos ébredés, zsivajló 

készülődés, majd a két gyerekkel iskolába, 

a szülők dolgoznak; később, délután haza; 

élet. Nem látom őket soha, mert az ajtómat 

az agyam behegesztette, nem tudok kimenni, 

csak olykor, az irodába, kényszerből, 

ilyenkor kora hajnalban a kerítések 

mellé húzódva baktatok az állomás felé,

magammal beszélgetve, útközben maszkot 

húzok, amely a pont-pont-vesszőcske 

arcomból emberszerűt csinál, éppen úgy

mint mások, a többiek. Az egész város

odahaza a lakásban ugyanilyen körfejű

pálcikaember, így kibírjuk amit kell, 

estefelé menekülünk, mindenféle módon 

és ha visszatérünk dobozunkba, és 

bezárjuk az ajtót, megnyugszunk, Én
megnézem az üres fotóalbumot, hogy 

a virágai, ruhái jól vannak-e: ettől 

megnyugszom, végre a megfelelő helyen

vagyok, a fájdalomttól őszintébbnek
érződő, de valójában csak hétköznapi
dolgok között, arctalan gyerekrajzként.

Május, korai fényekkel,
csak szétsepri a tompa
sugárkezdemények vak
pontjait. Lépegetnék a
házfalak mesés szélei
közt, kik ablakaikkal
bámulnak; bolyongok
mintha így maradtam
volna az életben, hogy
nem észleltem egy előző
tévedést. Ilyenkor még
nincs élet-fertőzés az
utcákban a mérgek
alszanak, alig érezni
a napközbeni dolgok
akaratait, melyek majd
elkérik a nekik tetsző
táplálékot, nincs bajos
rosszallás vagy félelem,
az elfogadás közönye
firss virágot növeszt
a tarkómon nyíló sebbe,
vörös szirmait simogatom.

Szemek a Holdon, egy távoli ablakból
tükröződtek fel, kódoltan marva száraz
bőrére, most leolvasom. Egy hideg orr,
és sóhaj, melyből több apró szellőként,
kergetve hurcolják a valóság szépségeit,
légmolekulák billiárdgolyóként ütik el
egymást, hogy az ezernyi lépésből mért
távolban, engem felébresszenek, majd
könnyek. Újra felnézve a Holdra, álmos
szemeim lenyomatát ráégetem, hogy ott
a távolban, szemébe csorogjon pupillám.

Két arc van a tükörökben,
másiknak tűnik mindkettő,
pedig ugyanazok. Csak egy van,
a képzelet vetülete a másik,
de mégis ott van. Gyermeki
és felnőtt, együtt öregszenek,
ha valamelyik sérül, átkarolva
dőlnek rommá, vagy halnak meg.

Olykor, séta közben, ahogyan
tér és idő fogy alólunk, mások
arcába folyik arcunk. Szerelem,
vagy barátság, csodában együtt,
nem kell érteni; nem kell tudni
túlélni pedig minek? A megtalált
arc velünk lesz harmadiknak,
párban így négyen nézzük egymást
ott, a mi rejtett tükörszobánkban.

Délben az álom, észlelés szélen, vagy
félig mintha ébren, a méhek szárnyait
a galagonya bokor hófehér masnijai közt,
csak nézem, hagyom mint szemeid-szerű
leveleinek zöldjei a mindenféle játéka;
távoli tavak nyugalmas emléke, és azok
színében ugyanolyan, játékból mosolya
macskafújást színlel, karmolva közben.
Nem sejti, hogy a mozdulat minden része
hová rakódik benne, milyen mélyen része,
égetve egész táncunk összes képét, tán
ez a veszett angyal, ki sokadszor ébredt,
ugyanúgy a félelem vesztében, tündére
fújását a tüdeje mögé, egy dobozba
rejtve, közben utoljára csak egyre nézze,
majd lezárja, hogy aként vigye magával,
kerekek közé és a onnan légként repülve;
időtlen helyekre, át az egylényegűség
selymes sodrába, a doboz mélyén a képe,
úgy marad meg, mint a lehetetlen emléke,
ha majd újra ébred, hogy keresse azt,
kinek a fújása, mosolya dobozában volna;
utat találjon relytekeken és maszkokon át
talán a reménybe, talán csak a romlásba.

van olyan amikor a valóság,
amiről tudni, hogy tényleg
ott van, mégis másképpen
viselkedik, nem a szokott
módon épül fel, lehet olyan,
hogy a hazugság egy kötszer
olyan sérülés ellen, mely
más időben vérzett. Félek,
nem lesz olyan a világ,
mint az álmomban,
a képzelet sem változtathat
a házfalakon vagy a felhőkön,
és mégis: van egy hártya, mely
mögött múltunk tájai húzódnak
és néha, az átszivárgott régek
és az újak abban a pillanatban
találkoznak, amikor a jelen
pontra ér az idő. Ilyenkor
fénybogarakként táncolnak
egymás körül, lassan
felismerve a másikat,
a másféle arc, másféle
forma mögött. És van olyan,
hogy régi, dohos pincékből
feltáncolnak az árnyak is,
észrevétlen körbevonnak,
düh-port és kételyt szórva,
játékos élvezésből: ördögen,
újra és újra, kivárva a gyengeséget,
a fénybogarak pedig lassú
körtáncunkból előlépnek,
majd félve vissza, emlékeik
gyógyulnak, vagy fertőződnek,
nem tudni, de a feltört jéghideg
képzetek, lassan kiélvezik,
hogy a rombolásuk talán
majd működik; egyiküket
elnémítják, csak tátog,
közben a másik némán,
lehorzsolt szárnnyal pislog
és keresné hová tűnt amaz,
nem látja, pedig a szája ott volna
néhány centire, egy tejszín
lepel mögött, melyet
szürke, kesztyús kezek
tartanak; végül belezuhannak
egy könny-patakba, és nem
tudják meg soha, hogy
öt percre, vagy ezer évre
van-e a következő rés,
melyen újra láthajták a másikat.

hazaértem, csend lett,
minden falból ugyanaz,
autók súgnak, talán
valami könny, vagy
félő akarat, ahogyan
lábakat kap a semmi,
apró igazságok, fék
azután végleg halkul,
megfordul, színkép
egyben marad, fogai
festnek, reggel hangot,
egyszeri marad. Álom,
kérhet bármit, színt,
kedves hangot, amorf,
ahogyan az életnek,
te vagy, köztünk
mélyek, szendék,
mindenféle hangok.

Csend valami, ezer
forma, kér és gondol;
akár csermely vagy
patak, akármilyen
fölényes köszöntés.
Erek és köztük kék,
vonalkák cselekvés,
arcal felém, nem
égboltok csendes
szabálya, oltatlan
égbolt önkénye és
titkos szabálya,
aludnék, de a kint
annyira hangos, majd
szól, fogom és üde
aludna a pajkos,
viccelődne, de nem,
azüstből tetem,
szép szürke tó,
édes csók; végtelen
azután a lágyék,
az a múltbeli szó,
egyet oszt, majd
halkul szabályban
ölel és elhal, sík,
dombos, tölgyekkel
sóhajt mar; szemek
ajkak és végtelen
szigetekkel; sóhaj
lesz álom kéreg
ring szépen, szánk
és énekek ritmusán.

ami megtörtént már, időnek
rejtett, finom kuckójában,
hová bújhatnánk önmagunk
elől? veled, gyakran elmerengve,
hagyom a perceket képzelegni,
helyettem alkotni, ábrándos,
hosszú sétáinkat, mindig úgy,
hogy titkos kézfogásunk,
pontosan kapcsolódó ujjakkal,
legyen saját jelünk, felismerve
mintha szimatolnánk magunk közt,
szappanuborékok csillogó gömbjeiben
lebegve, arcunkkal szivárványos
hártyájára tapadva, egymást
figyelő szelíd mosolygásban,
abban az elzárt tér-zugban,
az idő elől is láthatatlanul,
ha majd bárki, bármikor a jövőben
valami szép dologot álmodna,
mindaddig bennünket is lásson,
amíg lesz olyan lény a világon,
mely álmodni képes, szerelmes
lebegésünk néha megjelenjen,
mint újra és újra megteremtett
egyszer tán létezett, kedves kép.

hol vagyunk, mikortól és meddig,
kérdezem a reggelt, közben
a holnap már ma elmúlik.
most itt ülök, várnék szépet,
mi jön elő, menjek tovább
én, te és a végzet, ha
ott leszek, holnap
és átélem a mát, csak
kérem, hogy minden arc
amit láttam, úgy maradjon
mintha az összes állapot
mindig ez a perc lenne.

Szokatlan a távolléte,
mintha csonkolták volna
a végtagjaimat, a torzóm
kiszolgáltatva ül,
emlékjeleket vár.
Nem akarom
a napokat így,
ennyire nélkülünk,
a nyomokat,
melyeket talpad
hagyott a szőnyegen,
újraszínezem
Gyűlölöm az időt,
a napokat a percekkel,
mert elvették tőlem
a zöld vizű tavakat,
a fényt és a fehér
havasokat.
Alig történik valami,
feloldódnak
szabályok, az álmosság
védekezés lesz,
amíg alszom
veled lehetek,
színes sellővel
ujjak
közt feszülő
reményeid csókjában.
Kevés dologban
biztosnak lenni,
vékonyka
kézfejjel a Holdat az égen
úgy követni, mintha ott
lennél benne. Csendesek
a napok, elképzellek
és mesélek, kíváncsiságod
gyermeki bája csak hallgat,
nincs itt, de hallom
lélegzete változását,
a mesétől kicsit gyorsabb,
figyel és belehullik,
át a résen hozzám,
egy képzelt ágyon,
kislány, fonott
hajjal: és csak kérdez,
én mondom, mesélem
a napom, munkámról,
szívébe gondolatom,
mindent, mindent neki:
cserébe elringat úgy is
ha nincs itt. Ha pedig
átváltozok,
szőke
hajammal óvom,
a skhodnyai állomáson,
Holdba vésett arcának
bűntudat  ráncai,
hagyom, aludjon,
húnyjon ki
minden bánat,
ha álmában sincs
nyugalma
a hideg kövön,
hajam lesz
pokróca.
haragja, haragunk
feloldva,
nincsenek örök
dolgok, de amíg
lesznek napjaim,
ugyanúgy vigyázom,
a jövő minden napján
egy távoli,
sáros utca kapujában
toprogva
hazavárom.

Mostanában sokat gondolok
a dédanyámra, ő tanított
százig számolni, mindig
azt mondta, hogy tanuljak,
ültünk a bejárati ajtó előtt
a lépcsőn és sorolta a számokat
én meg mondtam utána, talán
ő sem tudott száznál tovább
számolni, egyszerű cseléd volt,
járt iskolába, de csak néhány
osztályt. Úgy hívtuk őt, hogy
Bekemama, mert ez volt
a második férje után a neve,
az első férjét, a nagyanyám
valódi apját a Donnál széttépte
egy gránát. Mindig kendőt hordott,
sokfélét, virágosat, néha feketét.
Egyetlenegyszer láttam csak
a haját. Egyik este nála aludtam,
 lefekvés előtt levette
a kendőjét, hosszú, finom szálú,
ősz haja volt. Megtanított a kerti
virágok neveire. Tátika, árvácska
és a ciklámen. Lassan megöregdett
egyre csendesebb volt,
láthatatlanul ült a konyhájában,
én akkor még nem értettem,
mi a magány, amikor már
senki nem maradt neki.
Minden nyáron vártam,
hogy szilvalekvárt főzzön,
most is érzem az illatát.
A nagyszüleim törődtek vele,
de nem figyeltek rá,
ételt kapott
és este ránéztek, mint egy
háziállatra, csak járt-kelt,
mint a szellem, néha átjött
este, leült a másik szobában
és az ajtóból nézte a tévét,
olykor észre se vettem, akkoriban
már nem beszélt,
csak figyelt. Egyik éjjel
agyvérzést kapott,
kórházba került,
felépült, majd újra agyvérzést
kapott. A szája egyik sarka
lógott, emlékszem a kezeire
és a görbebotjára, látom belül
az arcát. Mindig tisztaság
illata volt. A harmadik agyvérzés
elvitte tőlem,
valójában őt tartottam
a nagyanyámnak. Mostanában
egyre többször gondolok rá.
Most, hogy G számára
nem létezek többé és az
egyedüllét csak úgy van,
eszembe juttatja őt,
jó lenne ott ülni vele
a lépcsőn és hallgatni
ahogyan sorolja a számokat
százig és elhinni,
hogy ezek csoda dolgok
és örökké tartanak.

Mi lenne a sok zöld lomb játéka?
Sokféle reményben mérve, várnak
csendesen, sorsok sétája olyan.
Az volta rég ballaszt, ólomkutya
ezervélasz szerepekből apró cserép
szájak, szerepek alkéz röhög, csép
gerincekben, téli menhely, oszló.

a hangok belőlünk, oly sokfélék, hogy
amennyit akarattal el lehetne fogadni,
túláradnak, ijesztő virágok. Az érzékelés
újraélt dolgok nélkül, halkan léteztünk,
semmit nem tudok rólad, szunyókáló harmóniák
a következő néhány perc nem néz vissza,
sorsa bizonytalan, újra sokfélét akar,
az arcod is lehetne,
de nem érti, hogy te száj nélkül létezel.
A percek unalmát
belédrázza a hétköznap,
a valószerűségek óban tekergő csikarása,
érintve egymás legfelső bőrét, lakfdjg
keringek, táncolnak. Nem tehetnél semmit
másképpen, vigasz a történetünk, sodródó
poliészter golyócskák voltunk, gondolom
egyszerűen kimartál, végül hol hagyott
és miért visszakérdések, egyszerű táj,
domjait érinti egy-egy zavartabb pislogás
tán hajdan volt tudatból álmos reflexek
így ásódva egyre közelebb ahhoz,
amit atavisztikusnak neveznék,
az agytörzsből mi zsigeri,
értelmes. Vörös kakasok táncolnak
az asztalokon, karmaikkal jeleket
kapirgálnak az asztalokba,
meg-meg csúsznak, forognak, végül a
híd felé, csőrös arcaik felhőkbe
esőkbe dél vagy nyugat nem
képzelek nem gondolom el magam;
és ha már ott lennél aláírva
"örökbe rád" puha.
csücsörítve figyelem a sorokat
keresném bennük azt az egy kódot,
mely, szembogarad külső körét őrzi,
vagy csak a pihegéseket,
a fáradtat, annyiféle fény odakintről
alul apró pöttyök,
távollétek lassú rohadása
nem marad nyomtalan
fájdalomkapcsok
a vesék felett
folyamatos az értelmetlen
gondolatok sora,
mikor összezavarodsz
és már nem működik
szinte semmi,
talán az emésztés,
olykor valamiféle
kóbor emlékezés
valamire amiről nem
tudom eldönteni
volt-e vagy sem.
félbemarad
valami

Szemei voltunk a mállásnak,
csipegettük házak faláról
a késő tavaszt, mélyedből
borsókák fehér combodon,
én még ugyanabban a képben,
ahogy a pályaudvar összeölelt
bennünket,
alig remélve bármit a jövőnek,
ott ragadtam és azóta
ki-be járok,
keresztül a csempés falakon.

Elaludtam most már,
így maradok végig,
ha felébrednék,
elnémulva keresném
ugyanazt a lassan párolgó emléket,
altatók félköreiből mosolyogva,
kéregetem a napos halált,
utolsó képem rólad, talán
egyben maradna ha kérném,
három érzékelhető pillanatra,
szemüveged bagolyvonalait simítva,
oldalra fordulnék, így lenne
feltételesből jelenidő,
zuhantában pedig múlt, mert
nem tudni, hogy melyikből
mikor merít magának fájdalmas
haragot a szenvedésből
élő konok történetünk.

halovány rácsokat
szőnek napsugaraik
a hálószoba
ajtajára,
lezárva a konyhát
és a folyosót,
nem akarnám, hogy
bejöjjenek
és azt se,
hogy kimehessek,
teásbögrém nyaka
körött kék csíkjai
nyakláncok,
vagy bolygók röppályái.
Kinyomta létráját
a mennyezetből
lassan leér a szőnyegre,
a mennyezetbe vájt
fekete körből
figyel,
hagyom belelihegjen
az újságok lapjai közé
odabent ücsörgök,
rideg, fémgombokat
varrok a mellkasomra,
megnémultam
kedves.
Annyit szeretnék,
megragadj, karomnál fogva,
a nappaliban
körbe vezetve,
szél fújna onnan,
különös sarkvidéki hideg,
áramlása átjárva
lábujjaim között,
nézegetem őket.
A ruhásszekrény
ajtaja félig nyitva,
tükrös felében
keresem fél-magamat,
mellette a kék,
vászon rövidujjú
ingem lóg,
akasztott
torzó. Pihe lét,
sehol nincs rejtett
jelentés, pontosan
annak érzem,
amilyennek látom,
az van kint és bent.
Értelmetlen,
felülve az ágyban falnak
támaszkodom,
mindig jön egyetlen
pillanat - akár tudom,
akár nem, ahonnét
az események
leállíthatatlan
játékká szabadulnak,
elvesztve, vagy
elveszítve.
Megnámultam.
Hagyaték lesz
felejtésre ítélt
múltunk,
akár
összegyűrt zsebkendő,
küléretlen hűsít
ha nedvesen
arcomra terítem,
vagy épp nedvet szív fel.
Saját kápolnám huzata,
eltárolja szövetei közé
színfoltos bőraláfutásaimat,
szívárványos fájdalom,
pótléknak esti imák.
Némán várnám,
elsusogjam,
amit szoktam,
amikor magyaráznék,
annyira, hogy álmodok róla.
A falak saját
tisztasági festésükkel
tekerték körbe ezt
a reggelt, a Nap mozgása
végül elhúzza
a fényrácsokat,
teát főzök magamnak,
helyet hagytam nekem,
megkérem, hogy
elmehessek boltba,
elsétálva a konyháig,
felfalva
azt a nyolc lépést
egészen a pult széléig,
mert a pontosság
és a ritmus haladékot ad
a sötétség szemei elől,
ideiglenes,
de ugyanez végül mindennel,
megtörténik.

egymásban a dolgok
tőlem függetlenül
és nagyon távol
már reggel
és mondanám
amit szoktam
csak nem volna értelme
onnan hallgatóznál
lennél
ugyanaz a konok
megfejtője a kigondolt
fogalmaimnak
mert úgy takarták
a másik homályát
fényekkel
akár óvó szerelmesek
tekintetük felszínén
azt a pillanatot
ami után nevetés szokott
kitörni

hallgatom a csipkekövek
monoton sustorgását
lépéseim alatt
és össszehúzom
a kabátomat
hűvös reggel
de nem annyira zavaró
ebben a végül is elképzelt
üregben
ahol szédülve
körbejárhatok
és szabad
árnyékomként
sétálva önként
elrohadhatok
túlzással és anélkül
hogy nevetséges
végzet változatokat
formáznék
a jelenvaló
kuszaságokból

ha az lennél
és ott a merőlegesek
csúcsain
egy kettő,
csupasz odaadás
a túlzó foltok, riszálós
reszketős finomka
hétköznapjain
hol vagy dísz?
hol átok? visszatükröz
a járókelők cipőtalpa
harag benned, düh rólam
csak annyi
amennyi lassan
megöl
de minek bánni
a megérdemelt
dolgokat?

Az éjjel eshetett,
a sötétebb foltjait
kerülgettem, nem
vagyok szintetikus,
pedig lennék. Ereimben
kevessé alvadt meg
a méreg az éjjel,
a parkban lakó éjisten
felhúzott sarkaiból
szökőkút fakadt,
hátulról hágva a házakat
az éjszaka utolsó
sirályának hujjogás
visszhangjában. A peronok
szegélyei még alszanak,
a sárga jelzőcsík
a szemvonala, én pedig
a szemöldöke. Ennyire
félősen valószínűleg csak
bűnös lehetek. Igen,
zavarnak az elmúlt évek,
mint rákos csomó
felfedezése egy derűs,
békés este után, élni
készül az éppen haldokló,
és ez a valamiféle,
áttetsző lefelé-ív, ha
séta lennék a pokolba,
óvón eltakarna a
virágtartó éles
szegélye, engem a hangyát.
És a hűvös reggel
befogná a számat, erőszakkal
hátrafeszitve homlokomat,
csak az eget bámuljam,
elfeledve a fekélyt,
melyet egészen addig
én magamnak gondoltam,
megnyugodjak az elfogadás
és az elfogadhatatlan
dolgok egymást követő,
monoton láncszemei
kényszerű látásától.

Tegnap volt Richard Feynman születésnapja, ő volt az egyik legfigyelemreméltóbb fizikus a 20. században, nem csak tudós volt, hanem költő is, egészen jó verseket írt, amelyekben gyakran a létezésről elmélkedett. Ezt az vele készült interjút érdemes megnézni.

Lefordítottam az egyik verséből egy részletet.

A tenger rohanó hullámai
valójában molekulák hegyei,
mindegyik hülye módon,
csak a saját dolgával törődik,
trilliónyi különálló parány,
melyeknek összhangjából mégis
összeállt ez a hófehér hullám.


Az eredeti verse itt olvasható.

Résekből összetákolt délután,
nehéz a levegő, ilyenkor
visszafelé történik a nap,
látom ahogyan felébredtem
és most belefulladok. Egyetlen
ólmozott látócső az előttem vonagló
udvar, rásziszegek és azt hazudom
én volnék a kígyó az almád előtt,
de az égbolt csak szelíden mosolyog,
közben maga előtt húzogatja felhőit,
nézem tovább, fegyvertelenül
az egyirányúsággal szemben,
csak előre lehetne történni,
mégis minta lenne egy
láthatatlan visszakanyar,
olyan mint az ujjad íve,
de a hegyekkel együtt,
a körömél pedig,
akár egy görbe konyhakés,
mely Holdat játszik,
olyan ez a délután,
mikor látni őt az égen,
arccal a házak felé lógva,
húslila aljával kissé elbillenve,
akár egy komor bölcső.
Benned ég a jóságnak hívott,
üregtelen, vagy üres:
áttetsző állapot,
szűretlen pépét
szipogja, add magad és tápláld
olthatatlan kíváncsiságát
a táj lesúrolt kézfejét nyalva,
lihegje rá az udvariasságot,
kérje szájába kissujának puha
párnáit, estbéli altatónak,
hogy ez a légszomj
emlékfád legyen, a megfordult
irányú lélegzés szűkölő,
szuszogó intelmek közé kérve,
most, pedig: ébredek.
Ha újra átnézek
a lyukakon, más van ott,
összeállt egy udvarrá,
kékséggel és az autók
örökös háttérzajával,
eldobni újra és újra
a bizonyosságok legksiebb
gyanúját is, hogy esetlen,
bűnei közt játszó, ártatlan
senkivé érjek, teljesen.

Hajnalban csendesen futni,
az évnek ez a része varázs,
fél öt körül már dereng
és június közepéig
egyre korábban világosodik.
Ilyentájt St Albans
mintha egy becses
cseresznyefa-gyűjtemény lenne,
ezernyi lombjaik hófehér
gömbökként lebegnek
a viktoriánus házak zsebkendőnyi
zöldjei felett.
Átnyúlnak a kerítéseken
én alulról, kocogva
szimatoltam a virágok közt,
mert ebben a napszakban,
amikor a koszlott
falloszú autók
még nem kavarják mérges gázzá
a levegőt: érdemes szaglászni,
lehet érezni; valami keveset.
Pénteken hajnalban
kevés a részeg az utcákon,
de holnap,
péntekről szombatra virradóan,
a nagyvárosi futás
gyakran nem több mint
okádók
és dülöngélő részeg szellemek
kerülgetése,
olykor megkergetik az embert,
vagy üvöltve kinevetik;
ez szerencsefüggő véletlenség.
Elhagyom magamat,
mintha ketten lennénk,
elöl az árnyék, hátul
az árnyvető húsom.
A madarak a Nappal együtt
ébrednek, nem csak a rigók,
a vadgalambok is.
Füttyük áthallatszott
Bartókon és Vivaldin,
összekeveredtek,
hogy könnyebbé tegyék
árnyam menekülését.
Szükségből igyekeztem
keveset érezni a hónapok óta
fájó sérüléseimből,
ezeket a tavaly szeptemberi
maraton okozta. A futás
az egyedülvalóság tisztelete,
a hajnallal való szeretkezés
öntudatlan kiélvezése.
A hideg, szél, langy,
eső, fagy mellékesek,
mintha nem is léteznéne
időjárás, gépiesen tudomásul
veszem az ablak mögül és
igazodok, gépként indul
kifelé. Az ember nélküli utcák
üdítő borzalma
elfeledtet mindent,
mintha meggyógyulnék tőle,
hasonló mint az ivás
magányos szenvedélye,
csak egy másik végleten,
fáj, örömteli
és elringató,
néha üvöltet és hagyja,
hogy magamból kiájulva
új héjat növesszek,
amivel kihúzhatom a következő
futásig az emberek között.

Néhány napot Budapesten töltöttem,
saját mesétlenségem megvalósult
magányában, kényelmetlen séták
az Opera környékén, bolyongás
a szomorú arcok sivatagában.
Mintha ötven évet öregedett volna
ez a hely, mély ránc nőtt rozsdás
szemöldökei közé, arca máló vakolat,
koszos pályaudvarai néma
kripták. Haldoklónak tűnik. A régeim
árnyaiból ritkán formálódnak
emlékek, néhányuk életben maradhat,
hogy olykor, reményt szolgálva,
vagy éppen szemlélődést színlelve,
tüdőmben keveredve az Andrássy út
tavasz illatával. Ha majd egyszer
újra megérintenek, ujjai helyén
vérzni fogok, átölelem gömböző,
részegen vonagló aprócska
dombtáj-forma vállait, szürke
kapualjakból rémülten leskelődünk.

Az emlékek aszvadt sorai ezek,
egyenként gyilkosok, magukba gyötört
elfeledett áldozatok. Emlékfoltom
a Kerekes utcában, egyre ritkábban
gondolok rá, Bartók "A bit Drunkját"
hallgattam, de már nem emlékszem
a házszámra, tetőtéri lakás,
hajnalonta a teraszról bámultam
a Városliget lombjait, a Vidámpark
fa-hullámvasút kacskaringóit,
és a Nyugati felé dudáló vonatokat.
Mintha az enyémek lettek volna,
jelenthetett valamit? Szombat
reggeleken magányában fürdést,
esténként antikvár könyveimmel
szerelmeskedést, azt képzeltem,
hogy jó volt elsétálni az Árpád
hídig, olykor a Margitszigeten
bóklászni. Minden pesti térszövet
közelinek tűnt akkoriban, most
elérhetetlen, értelmetlenül idegen
massza. Ragaszkodtam ismerős
ajkaihoz. Budapest a sokadik hely
volt ahol éltem, mindegyik hasonlóan
elmúlt, lakások: mint krónikus
betegségek, lassan feloldódtak
a gyógyulás folyamában, hogy úgy,
egyedül elengedjenek. Tizenöt éve,
ma már minden vonása idegen,
az elmúlásoknak nincs vége,
elérhetetlen támpontok, talán
megnyugvás sincs. Miért kellene
emlékezni? A kevés visszatérő
képeim Budapestből az állandósult,
mindenre rátelepedett szomorúság,
a magányos fal-szignók készítőinek
elképzelése, az évekkel korábbi
menekülők lépései, vagy a kiirtottak,
deportáltak és legyilkoltak
szellemeinek vicsorító gőzképe,
a szabadság vékonybélbe préselt
sárfala, a magány alkohol bűze
és az erőszakos halált haltak
kezeinek kacsokká merevedett
rémképei, ahogyan kapaszkodnának fel
a megmaradt falakon, ragadva törpe
szolgaság ablakokra, hol levetetnék
sebes bőreiket rétegekbe hajtva
magukat, ötvenhat szétharapott
nyomora, a háborúban erőszakolt
nők porból hörgő sikolyai,
a hajnali séták fűszeres illatai,
a járdákon átfolyó felmosóvíz
patakjai. Könnye nem maradt,
áthaltam belőle egy másik létbe,
olykor, ha visszatérve eszembe
jut az időbeniség, ahogyan
a múltak sovány mellkasai egymásra
hullva, kiadják ezt a szagló,
végtelenbe húzott keskeny arcot,
amit búcsú-puszi nélkül hagytam,
ugyanúgy menekülve újra megálmodunk,
mi, hontalan, nemzetünk elől
elmenekült, szükségtelen magyarok.