hogy odakint zenél velük a hajnal: szokásos,
a tollaik beleolvadnak az éj-vége arcába,
tapogatózok a gondolatok és sémák
elképzelt listájában, magyarázni és
lélegezni próbálok, nincs semmi
különleges a mai ébredés folyamatában,
a rigók füttye és egy autóriasztó páros éneke:
mint tegnap, csak átnyomnak ebből: abba
nem veszek levegőt, csücsörítek,
egy tegnapi beszélgetést rajzolnék fel valahová,
kivetítem a szemközti fal homokbuckáira,
keveredik a vágy és a pitymallat lefátyolozott
arca, doboz-teste kongva átfordul és belül a
szerencsehozó madaraim csőr-sorai fogak nélkül
csattognak.
Nézlek, elbámulok az orrod mentén felfelé
a szemeid zöld-zöldebb karikáiba,
válogatás nélkül cirógatom mind a száz válladat
és a majom-nevette tavaszi ég miközben rámnevet
egy tréfás mozdulattal grimaszba rándul
az ablakrésen át
amikor felébredtem éreztem, hogy esik odakint,
olyankor mások a zajok, a nedvesség minden zörejt,
autóbúgást, cipőkopogást elváltoztat,
puhábban teszi a dolgát minden tárgy,
a gondolataim lassúsága észrevétlenül ismétli önmagát,
ha nem figyelek, akkor újra és újra
átélem ugyanazokat a pillanatokat, megszakad a végén,
majd beindul, leírom ezt, megszakad, elfordulok és
ha koppan a kávéscsészém a földön,
mint egy favágó utolsó csapása, visszatérít beléd,
eszembe jut, hogy hogyan tenném a fülem puha
hasfaladra, merre fordítanád a fejed,
ha nyakszirted keresném, hogy ráleheljek
egy tájképet dombokkal és tölgyesekkel,
aranyló lugas legyen a mélyedésed,
ahol lassan belédfúródva, egyetlen percet
sem rághat rajtunk tovább ez a
borzalmas idő-hangyaboly,
ami felfal és elhord mindent az életből
egy pillanatra felfogom a létezés nevetségességét,
csak egy észlelés-pislantás volt, semmi több,
éjjel az eszméletről olvastam, majd úgy éreztem,
hogy nem érdekel, hogy mi ez az egész,
hogy hogyan gondolkodunk és miért hiszi gondolatnak
azt a képfolyamot a bennünk élő magányos természet,
a saját csendjét nem bírva viselni,
kínjában énekelni kezd, miközben önmagával, majd másokkal
beszélgetve érzi: él, halszemű pávákat
apró színes napfoltokkal táplálok,
amíg engedi a szervezet: óvnám,
hogy a létezés és a megmaradás síkján belül maradva
olyan képekkel hinthessem be közös reggelünket,
amelyet az ágy széléről nézve hajtogathatunk és
mindenféle dolgok gurulnak elő belőle:
egy ölelés, egy simogatás, egy nyakrágás,
egy talp csiklandozás, egy mélyedbe döfködős aktus,
egy pizza szélének rágcsálása, akár az esti zuhanyzás:
letörli a gátlásoság és az őszintétlenség
sötét foltjait rólunk
felnézek, az ablakpárkány sarkában a redőny
zsinórját remegteti a huzat, friss levegőben úszok idebent,
ez a test az ágy felett néhány centivel olyan levitációt
képzel maga elé, melyet a tükrösszekrény két nagy szeme
sem bír végignézni, csak mosolygok és kurtizánként
simogatnám a combjaimat, feljebb és lentebb:
most lehetnék te, megduplázva minden testrészt,
csenedben a szájadon merengve csak elviselni a
milliónyi pont-pillanatot, a légáramlástól a gépelésig,
a jegyzeteléstől a hát-harapásig: a gondolat ezersége
settenkedve lángol a táncolni vágyó álmom szügyén,
csak rátekerem a karom csípődre lenézek a homlokod zátonyára
és rálehelek egy katicabogarat,
te visszfújsz egy lepkét és folytatjuk:
amig az összes kedves formát, tárgyat és állatot
át nem fújjuk egymás légcsövén át a
talpunkon kijőve egy teljesen más tér
időtlen és valószerűtlen szoba ablakában
állunk, egymás múltjához kötött bennünet egy hajdanvolt halál.
No comments:
Post a Comment