melynek vasszaga volt, áthajolva rajta
én voltam a hínár. Folyásom egyirányú szőnyeg,
a lépésből séta lett, a könnyű, szabad kézmozgás
egyfajta álca, ebben a közömbös létben integet,
ahol sem sűrűség, sem forróság és nincs valódi
hideg. Csak aludnék most, szemtől szájig
nyúznám le a hajnal pötty-lúdbőrét, lógnak
köztünk a láthatatlan rugók, a mozgás érzetét
úgy tartják, hogy ez az egész, amit valóságnak
neveznek, de mondhatnék örvényt és erőt:
ahogyan gyilkosságokat és verést is, mert a
részlet és az egész csak pillanatnyi gyász,
amelynek az elnevezések és a részletek sokféle
formát adnak, nem akarom érteni belülről
kifelé és nem látok ettől a fényes, szűretlen
fénytől, mely szememből lassú halált formál,
agyagozó, pörgetés, tenyér és simogatás, csalóka
folytonosság-féle, minden illúziója egy
kékfogú bogár, mely odajön néha hozzám,
felméri, hogy milyen messzi állok a szárnyaitól,
majd cigarettafüst-kötélen felkapaszkodva arcomhoz,
átszúrja bennem a késő délutánt, csak foltok
jönnek belőlem, kezeik és lábaik vörös cérnából
nyakam köré font fojtózsinórok, a Nap és a
kőrisfa összeérnek és a gömbből dísz lesz,
a hallásból pedig sikoly-ének - élek benned, a
legott és a belső-máz kellemet és derűt
szipog ki a könnyes szemű rétből, a papucsok
maguktól táncolnak, a vér minden érből
a tengerek felé rohan, a borzalom sarkai
batyuba kötve, egyedül a lábujjak néznek rád
még utoljára: az élet felszínes átlaga felé lesve,
aludnál, aludnál és aludnál --- a sokaság
örökre zár, formája és a mélysége: nincs.
No comments:
Post a Comment