képek, betűk

Az estéket minden árnyék magának faragja,
félrelököm őket, hogy lássalak a tükörben,
nem simítja hajadat a késő tavasz rothad kilégzése,
virág-gyökérzet rágcsáló, színes ujjbegyekkel
emlékezetből arcokat álom-rajzoló, pontos ütem szerint
létező komolytalan látnok, nemi szervem erőtelenül
fityeg és hideg hullámokat görget a férfinak levés
oly régi és annyira értelmetlen illúziói felé.
És eközben nézem a sétádat. A szekrénytől az ablakpárkányig,
ahogyan leléped a napi rovátkákat, kecses nőnem,
ikszbe teszem térdem fölött a bal lábamat, hogy az
arc és a váll felső vonala egymáshoz érjen, míg
egy meghosszabbított folyosón át jődögél a sóhaj,
szobánk érdes falai térképként feszülnek közöttünk.
Goya El Lazarillo de Tormes-ről készült portréját
nézem, két ujja eltűnik a szájüreg beteg mélyében,
egy másik történetben pedig: gondolatok a múlhatnék ágyékáról,
melyben: fémdrótok az Isten hajszálai a megsárgult lenolaj
szigetesre repedezett hártyái mögött, képzeletben
lassan közelítek a lágy részeid felé, melyek ajkakká
és sötét-rózsaszín bejárati ajtókká nyílnak, illatukkal
körberajzolják néhai arcomat. Megjelölöm azt a pontot,
ahol az életnek volt egy kihagyása, egy zöttyenés
a folytonosságban, erről a pontról nem láthatlak többé,
a mozgás ebben a térben kiváltság, álom az álomban,
a rét épületekből, az ég tátogó szájakból,
a fürdőszoba halottak mosatlan ruháiból, a légzés
darazsak szárnyaiból, a gyerekkor pedig a szülők
focsikorgatásából van összetákolva. Nem értem, hogy
magamtól balra mi ez a rés. Tán egy üreg abban a másik
gondolatban, amit ha nézel: felidézed - én voltam
a hős, a táncolhatnék és a varázsok dérszakállú,
vállas szeretője, nem emlékszek: csak fehérség,
mindent átmos és megszüntet, még látom ahogyan
én is hóvá maródok szét, de azután a látás
megszűnik, majd az érzékelés is: utolsó lélegzet.