az állkapocs mint egy citrom elképzelése,
kicsit fáj és az állcsúcsig egy gumit
feszít a könnnycsatorna és a környezet
érintőleges és mély megfigyelése közti
váltogatások észleléséhez, nem marad semmi
olyan rejtőzködő folyamat, amely a léleknek
hívott, kétségbeesésemben "tudatnak" elnevezett
biokémiai rekaciókat és az általuk keltett
illúziókat befolyásolnák, csak figyelem
körülöttem a sétálgatókat, a fejüket
egyenesen tartókat, azokat akiknek
látszik a szemén, hogy szenvednek valamitől,
a felszínen lebegőket és egyetlen zsivajos,
céltalan masszává töröm magamban a külsőben
ténfergő szellemfoltok: kétlábú megnyilvánulásait,
hogy átszűrve és feldolgozva a látványt,
olyan pillanatokat merjek belőlük önmagamon át,
melyek a túlélést selymesebbé és élhetőbbé,
az önpusztítást távolibbá és irracionálisabbá
próbálják tenni. Csak a titokban létező,
a zoknikba és bugyikba rejtett szorongás
marad köröttem, a tátogó szájak rózsavizet
spriccelő képlékeny és könnyű pergése,
átfolyatnak ujjaikon és selymes érzetük
olyan mintha közeledben szuszognék egy kék és rózsaszín
glóriával körbevett imához hasonlító reggelen,
ahol az ön-ellenőrzés és a maradéktalan boldogság a
tudat egy részét képes annyira kitölteni,
hogy a néhány percnyi derű, amikor nem érezem az
elmúlást létezővé lehet, azokba a momentumokba merülhetek,
amelyek miatt az
életbenmaradás jó ötletnek tűnik, amikor az értelem,
vagy a szellem felfogja önmaga valószerűtlenségét,
de nem akar ennél többet, a viszonylagosságból nem készít
halotti terveket, az örökkévalóság-érzet ezredmásodperce
melleid közt ébred, árván maradt sóhaj, megvadult
jámborság beszívja a nedves, forró fasz-véget,
közben az almák közt szemérmetlenül suhan, szádban elégve
végez-magban és ordítását sziszegve elharapja, csak
gondolatban ott: élet harangok köröttem, a jelentéktelen
napközben, a felejthető beszélgetések, a mulandóság
és a visszatérés a magányos körzés egymagába
visszatérő, jelentéséhez: csak túlélem a környezőt,
hogy a pinád: mely oly illatos, hogy a hajdan volt
római úri szukákhoz írt versek jutnak eszembe róla,
csak szemérmeden fülelve, elérhető távolból nyalva,
ízlelve nyöszöröd és virgonc nyelvem dalát halljam:
meglehet itt a csend, mely körbevesz távol, messze
és meglehetősen értelmetlen szférákba nyom: távol
az egésztől, válladtól: a merésztől, jelentéktelen képzelet,
mosolyom csak itt létezik: de tudom ott a távolban:
elképzeled.
No comments:
Post a Comment