Amikor kezdődik az este - mintha lenne kezdete, elgondolom a naplementét, narancsnak képzelem, gyerekkoromban sokszor láttam: horgászat közben. Az úszó felett. Szúnyogfelhők mögül. Nádszálak kunkori végei fölött. Nem akarom látni többé, most itt van és nézhetném, felhőtlen az ég, de nem merem meglesni, mert hátha fájdalmat okoz a titok kitapogatása, a rejtett rejtőzködve szép, csak ha sejteti a létét, de nem nyilvánul meg. Azután sötét lesz és bánni fogom, hogy nem néztem és nem emlékeztem eleget.
II.
Egyetlen percembe sürítem a máról szóló összes gondolatomat, nem akarom többé megtapasztalni ugyanezt. A fájdalmat és a mosolygást, a közönyt és a reménységet.
Odakintről ételszagot hozott be a szél, azt hiszem indiai, talán. Az éjjel elképzelése nem maga az éjjel, akármilyen: talán borzalmasabb. Az idő az elmúlás - melyik a sík és melyik a mérce? Csak egy olyan kis seb, ami újra és újra vérezni kezd, bármit tehetek ellene: ott lesz.
CCC.
A kényszer mint az orvosi cérna az összevarrt sebben, amíg ott van újra gennyesedést okoz, de nélküle szétnyílna a seb és újraélném a borzalmakat: a jövönk bármit hozhat, az akármi.ből.álló-csoda-zsákból: csak a lehetőséget látom.
Az idő fogalmához kanyarodok vissza, mert az érzet, ami a merengést okozza hasonlónak tűnik ahhoz, mint amelyik a fájdalmat fejti fel, újra, majd újra.
X. --- nem marad semmi: odaking halnak a galambok a téren
A Waterloo station visszatérő szignálja, csak mint egy utópiában, bezár önmagam terének közepére, ahol a játékosságomat úgy élem meg, mint el-el maradó lehetőséget, mert nem látni mindent, az egész látása egy feledhető álom az egész-képe bennünk gyakran ködfolt, vagy hajnali füst.
IV.
Érezni próbálom, hogy hogyan ülsz ott és látom a kedves figyelésed, lehúnyt szemmel vetítem magamban a képsorokat rólad, hogy tán pontosan ugyanazt játszod a rokonaiddal amit én szoktam: ignorálsz és befogadsz, mélyen vagy képmutatón: a diplomáciai szükségletei és az őszinte érdeklődés közt egyensúlyozva. Miközben minden percben: ide gonoldsz, ahová a sóhajok kötnek, meg a könnyeid.
V.
Csak gondolkodok, méla, ábránd, merengő. Próbálom értelmezni az inputot, legyen az színes ágynemű, vagy a kávéscsészén a kiskanál árnyéka, a füzet mintázata amit tőled kaptam és rajta van az ujjlenyomatod, megpuszilnám ha látnám, hogy melyik az. Akarat-képzelet, nem minden olyan mint amilyennek lennie kellene, nem lehet a múltban létezni, visszafordulni.
VI.
Elmúlik belőlem az akarat, átnyújtanám neked, a makacsságot és a vadságot is. Zárd el amíg melletted fekszem, lehessek néha a feleséged, lehessek néha a férjed, lehessek néha a parancsolód, máskor a barátod, vádelmeződ: mindened.
VII.
A gondolatok tájak, belakják őket a reszkető kezekhez tartozó testek. Nem akarok minden pillanatomat figyelni többé, mert jobb elveszni a szemeidben és delfineset játszani veled az elképzelt óceánunk hullámai közt, együtt felmerülve levegőért, együtt gyorsulni, karikába hajlott testünk olyakor egymáshoz érve csusszan széjjel, de csak hogy orrunk újra összekoccanjon a következő hullám mögött.
No comments:
Post a Comment