képek, betűk

Ez se vers. Leszarom a verseket. A nappali
bútorairól csillogok vissza,
az árnyékok átvarázsolják a hajnalt,
hideg van a reménytől a fürdőszobában,
pedig on-ra állítottam a bojleren a kapcsolót,
kék csíkjaid szőtte sóvárgást érzek: varázs,
a barna cipőm az előszobában nem ott szokott lenni,
talán azok tették oda, akiket nem akarok
látni soha többé: mert nincs alakjuk.

Elakarja a folyosó sarka a nappali
ajtajának a felét, az árnyékok kanapét
reggeliznek éppen, emlékszem hogy tegnap
onnan láttál, vagy én ültem ott --- mindkettő
úgy lehet igaz, ahogyan egy köpés: bármi,
ami végül megjelenik vagy valódinak tűnik, mint
a gátak legfelső betonszegélye,
ahová az ösvényeket építik, bennünk
az eső átfolyó vésete alagsort épít: és átkísér
vérző gyomromból a koporsómba.
Hol reszketnek a mosolyod szélei? az alkonyból
vigyorod örökmaradvány finom szemeid, felső ajkad
vékonyka szege, mint amit csókom sóhajt rá
finom méz-lávával lehelve be.

Odakint májusból szülik a magányt,
ezrek csőrei kopognak meztelen talpként a rózsaszín járdákon,
lantot képezve kegyetlen taposásukkal,
átlépve és megelőzve a közönynek minden csücskét,
kapaszkodok a Temze felé, hasalnék, hogy a vízszintesből
falat képzelve rettegve bár, de túlélni,
zuhannék a szemétkuka felé, amott a fejek felett
égő holdak, burokokban történetek. Szinte minden régi
és a régebbi jelmezek: fájó daganatai, belészállok a falak közt
megfeszülő másnapos omlásba hajlam-állat,
csak néhány perc amíg a szívem leállhat,
mert pumpálni akarat a szürke fényekbe a testnedvet, mikor
felriadtam: körben álltak.

Azután ha végzek a munkában, képzelgek a St Pancras felé
nem akarok mást csak délután lenni, közeledni,
végül nyűgösen öldbe szövődni, hogyan lehetne leírni az
első érintést, megpróbálni a melegséget,
illatot, reszketést és a sóhajt egy gyűszűbe préselni,
vagytalan és remény és mélyalvás és az egész hossza egyetlen
mosoly a bejárati ajtó előtt napsugárpocsolya
váratlan simogatása:
az a fény, talán éppen olyan nálad is,
reggelbe magyarázza tegnap esti meghalásunkat a hajnal.
Saját meghatározását félretolva: kérem szűnhessek el.
Csak egy borostás áll leszek a válladon,
egy kávéscsésze a könnyeidnek: amennyi időm van azt
forró pokrócként fölénk terítve együtt nézzük a bolyhait belülről,
mint egy égboltot: ó, könnyes múlás: valami kibaszott
örök vergődésbe sűrített nem halkuló csendes tánc.