képek, betűk

Vannak dolgok, melyek a szépen megterített
élet-asztal felett, csak akkor jönnek ki páncéljukból,
ha előttük térdelve bőrödet nyúzod széplelkű hajnalfiként,
létezés parancsunk könnyedén különül el a léttől
és mi a part menti sekélyében, sós lehettől érdes térdeinket
bőrözött pohárként koccintjuk össze, áttetsző
időtlen képzet-testünkkel saját keresztjeink előtt térdelve,
forró szájainkkal szellem-búrát fújunk lufiból:
összeér minden, melynek minden létezőben laknia kellene.
Sekély tengerben sétálunk, mely egyetlen vízcseppből lett teremtve,
és miközben lépkedünk, én bal kezem mutatóujjával
fésülgetem tészta-puha tenyered bőrét, te pedig a szájsarkaid
remegésével úgy küldöd felém saját életem tükörképét, mintha öröktől
fogva lépéseink földre csapódó zuhanásából vetted
volna azt a bátorságot, melyet nem látni
legelőször, de mégis minden lét-pislantás közepében
ott térdel velünk az éppen valósnak hitt jeleink előtt,
rejtőzködése a fényektől szerény bájt rajzol homlokának,
elzárva a szürkeség komor palástjának redői közé,
hogy ajándék legyen annak, aki arra sétál és
megtalálja, üveggyöngyként gurítja mifelénk
tőlünk-irányból, elkapva azt az egyetlen másodpercet,
amikor ott voltunk, abban a fénykockában, abban
az idő szövetébe mart, tér zárványban, pontosan
azokat a nyomokat hagyva, melyek fénnyel marták
bele valóságnak hitt kozmosz-testbe: valóságunk
ma már csak emléknek nevezett, csodás zöld fénnyel
átitatott, egyszeri és örök pillanat-sóhaját.