lecsukódnak az üvegtestek,
szemek hunyorgó vájatai,
alvásból az ébren járatba,
vagy ha még élsz: levegő
úgy szivárog, szinte fáj, a
minden magánya rád üvölt,
messzesége annak a kéznek,
melyet többé nem húz
errefelé az a kóválygó
pillangónak hitt észlelés,
ami köröttem a szürke pára,
halott magom gömbje
ide-oda gurulva belül,
rothadó falnak koccanva,
néma és alaktalan viaszkéz,
kékek közé rajzolt orr:
a dögszagot belül megszokja,
az elválasztó póznák
közt sodronyokon rázkódó
arcbőr örökkön mosolyogva,
erre a pillanatra rákaparva,
zöldek távoli szánalma,
gyertya-hófehér kézfejed
távolról bábozik falamon,
madarat és kutyát formál
utolsó napjaim
borongó egére.

csendreggel,
némalábak,
emlék-ablak,
parkok és
vallató árnyak,
egyetlen
percünk
maradt,
villamoson
titok
mosoly,
majd
örökre búcsú
egy gyors
integető
kézfej,
mindent
lezáró
szellem
lebegés,
érzem:
utoljára
látlak.



japán kutatók egy fantasztikus dolgot találtak fel, egy önmagától lebegő "szentjánosbogarat", egy pici lebegő és repkedő korongot, amelyik bármilyen felület felett tud lebegni, Luciola-nak nevezték el

Luciola, a súlya 16.2 mg és az átmérője 3,5 mm, úgy működik, hogy a kis testébe 285 mikro-hangszóró van és az ezekből kiáramló, emberi fül száméra hallhatatlan ultrahang lebegteti magát a korongot és a fényt is ezek tartják, nagyon sokféle felhasználási terület elképzelhető Luciolának, az Internet of Things világában, lehet belőle detektor, adattivábító, apró szenzor stb., csak a kreativitás szab határokat

fura vagyok, mindig megpróbáltam harcolni, de van egy pont, mint fekete lyukaknál az eseményhorizont, azt átlépve nincs már visszaút, jelenleg ott toporgok előtte és nem tudom belevessem-e magam a sötétbe, vagy ne. elbújjak-e lassan? egyelőre vannak még olyan dolgok, amelyek elterelik a figyelmemet arról, hogy ott van a feladás lehetősége, de alapvetően, fokozatosan elérkezek a végponthoz és a "minek?", "miért?" kérdések értelmüket veszítik. Milyen férfi az, aki még úgy sem vonzó, hogy családot szeretne és megnősülni - egy olyan a korban, amikor szinte minden az önzésről szól? Leírom: értéktelen, szar, jelentéktelen.

ma állítólag havazni fog, örülök neki, szeretem a telet és a havazást, elvagyok a munkámmal, csendesen, magamba mélyedve, nincs kedvem emberekkel beszélgetni, fel kell dolgoznom a kudarcomat

József Attila haláláról olvasgattam, a bugyuta közvélekedés közhelyei szerint az öngyilkosságnak "nincs értelme", "nem racionális" és egyéb hülyeségek, szerintem az öngyilkosság bár bátor tett, de mégis teljesen felesleges, hiszen elég ha az ember a munkába és a csendbe temeti magát, sok olyan dolgot találhat magának ami érdekes és szellemileg kielégítő, a külvilág teljes kizárása és az emberi kapcsolatok minimalizálása pedig elegendő a további csalódások elkerüléséhez, de ez öngyilkosok felett ítélkezni értelmetlen gonoszkodás, hiszen ők eldobták azt, amihez elemi-ösztönös szinten ragaszkodik szinte minden biológiai létforma: megszabadultak a kincsüktől.

Én nem vagyok bátor: én a csendet választom. keresek egy kis lakást valahol és odaköltözök és egyedül éldegélek.

szeretem Putney-t, egyre jobban tetszik, lehet, hogy oda fogok költözni, nem olcsó, de nem érdekel

Szinte egész éjjel nem aludtam, nem emlékszem miket olvastam és milyen előadásokat nézem végig, utoljára a tőrfarkú rákok kínzásáról olvastam, ez most is történik, jelenidőben.
A tőrfarkú rákfélék ősibbek nálunk, régebben léteznek mint a dinoszauruszok, már 450 millió éve is ugyanolyanok voltak mint ma.

Mi gyógyszert készítünk a vérükből, a vérük színe halovány-szilvakék. Kihalásszák őket, majd berakják őket egy laboratóriumba, megsebzik őket és egy üvegbe folyatják a vérüket, azután visszadobják őket a tengerbe, vagy a szemétbe és nem érdekel senkit a sorsuk.

Több százezeren végzik így minden évben. Teljes cikk itt elolvasható.

Amikor a globális felmelegedésről beszélünk, akkor ezeket a borzalmakat elfelejtjük, hogy állatfajok százait pusztítottunk ki az elmúlt évtizedekben.

Álmatlanság. Tudtad, hogy a boltban kapható vizek legtöbbje egyszerű csapvíz, vagy ugyanolyan minőségű forrásvíz mint a csapvíz? A felmérések szerint a boltban kapható vizek 64%-a egyszerű csapvíz, amelyet néha akár 2000x-es áron adnak el. Ez a felmérés most készült az USA-ban, ahol évente 16 milliárd dollárjába kerül a fogyasztóknak az, hogy az otthoni csapvizükkel azonos minőségű vizet több ezerszeresen túlárazva vesznek meg a boltban, mellékesen pedig hatalmas műanyagszennyezést is okoznak ezzel. Jó üzlet! Forrás.

Hétfői aggódás. Szellemlélek. Nem tudok mozogni és fáj a légcsövem is. Jó lenne egy altatót bevenni, de elfogyott.

Wim Wenders 1982-ben forgatott egy dokumentumfilmet, amelynek Room 666 a címe. Ebben ismert filmrendezőket szólaltatott meg. Ugyanabban a szobában, a véleményüket mondják el a filmművészet jövőjéről. Én most Jean-Luc Godard-ot néztem meg belőle, csak néhány perces a jelenet.

Nincs igazán akarat.

Nem tudok vonzó lenni.

Nagyon hosszú lesz ez a mai nap...

A hòfehér falra rajzolom csendünket,
A vonalak nem történnek meg,
de lehúnyt szemeim mögött a
halkság és az idő összevonják tekintetüket,
A fal betelik kínzò emlékek sorával,
Pöttyök, karcok, foltszigetek,
A tükrösszekrény òriás ajtaja felé fordulva,
arcomban a tiéd, ahogyan mosolygok rád,
kacsintasz, majd elmosòdsz:
napsugár a lámpakörte,
a sárga, narancs és a csillogás,
Arcaink mint százéves álom,
nem jut eszembe honnan ismerlek.
Pedig itt van, érzem: valahol régen,
Tán elsirattál, vagy te voltál a
boltban az eladólány,
A tükörben a torzulások,
kecses húzódás, szellemremegés,
Hátrafordulva a mennyezet tájkép,
Tölgyes rengeteg felett pamutfelhök,
Nyomaink át a réten: nem látom sétánkat,
Csak emlék-illatunkat hajtom,
A jövöben élö múlt,
a feloldhatatlan fémes táj,
A megtörtént és a valòszerü:
csonka csőrű vérmadár,
Szemeim egében a múló jelen
és a menekülö jövö,
Fák közt keringö, kacagva zöldelö:
csendjéböl szívembe rügyező,
Vadságomra nevető:
jövő-múltba merülő drága talány.

Épp azon gondolkodtam, hogy elmegyek Volkova Systers koncertre március 14.-én, itt lesz Londonban a The Old Blue Last nevű helyen, de szerdán lesz és én nem szeretek a hét közepén ilyen heyekre menni, így kihagyom.

Teljesen reménytelen és esélytelen, hogy magamhoz vonzzam azt az embert akit szeretek, ezen rágódik az agyam reggeltől és végül is arra jutottam, hogy megértem miért. Nem tudom elhitetni magamról, hogy a valóságban megbízható vagyok, túl sok gonosz dolgot mondam, emellett ősszel cserbenhagytam őt. Nincs már bizalom.

Írtam már itt korábban a Russian Cosmism nevű mozgalomról, azért foglalkoztatott, mert az élet kiterjesztésével kapcsolatban voltak érdekes elgondolásaik. Az érdekes elgondolás ebben az esetben, vagy ezzel a mozgalommal kapcsolatban sem nem pozitív, sem nem negatív értelmű. Csak van. A kozmizmus résztvevői belefolytak olyan dolgokba, amelyek közvetlenül hatottak az orosz proletkult mozgalomra, a proletár mozgalmakra, bolsevikokra és később a bolsevik forradalomra is. A történelem nagyon bonyolult és sokrétű, ítélkezni nem kell és minek..., de a bolsevik mozgalmat képtelenség pozitívan értelmezni, egyszerűen lehetetlen. Ez most azért jutott eszembe, mert egy orosz származású művész, Anton Vidokle forgatott egy háromrészes filmet az ororsz kozmizmusról, aminek "Halhatatlanságot mindenkinek" a címe a teljes trilógiának. Az utolsó résszel tavaly készült el, a három rész külön külön:

1.This Is Cosmos (Ez a kozmosz), 2014, 28 perces
2.This Is Cosmos (Ez a kozmosz),2014, 28 perc
3. Immortality and Resurrection for All! (Halhatatlanságot és feltámadást mindenkinek!) 2017, 34 perces

Az orosz kozmizmus sokkal nagyobb hatású mozgalom volt mint aminek próbálják beállítani, a résztvevői közül sokan teljesen megszállottak voltak, ezt értsd értékítélet nélkül, de abban a korban a 20. század elején, ahol a jobbágyság és a feudalizmus szinte még ott topogott az akkori, kortárs orosz közbeszéd és kultúra minden részén, de a kegyetlenség és a nyomor szövetéből szőtt bolsevizmus egyre erősödött, hogy aztán egy mindent felzabáló társadalmi mozgalommá hízzon: voltak emberek, akik a technológia és a misztika összefonódásában látták az emberi létből - a porhüvelyből, való kiutat. Ilyen volt Nikolai Fyodorovich Fyodorov, akiről Tolstoy is jó véleménynel volt, de később összekülönböztek, az akkori korban nem ritka, ideológiai nézetkülönbségek miatt. Vagy Vladimir Vernadsky aki orosz és ukrán származású volt és a legismertebb műve a "A bioszféra" (The Biosphere), amelyikben az osztrák származású Eduard Suess által definált és leírt "bioszféra " fogalmát próbálta körüljárni. Sztálin 1943-ban, két évvel Vernadsky halála előtt Sztálin-díjjal jutalmazta, ami eléggé beárnyékolja a munkásságát. A legkeményebb sztálini tisztogatások alatt kussolt és lelkesen támogatta Sztálin legkorábbi atombomba terveit. Az akkori korszakban oly gyakori módon ateista volt, de emellett a hindu miszticizmus érdekelte és ő volt az aki elsőként "noosphere" eszmeiségét népszerűsítette.

Ez ma már csak történelem. De a kozmizmus legtöbb elképzelése soha nem vált valóra, az ember halhatatlanságát minden technológiai korszak másképpen képzelte el, a legőrültebb, agyátültetéses elgondolásoktól kezdve a szellemlénnyé válásig. Nem tudom elgondolni, hogy hogyan lehet kikerülni a saját korunk technológiai korlátai által szőtt ketrecet. Én idegenkedek a futurizmustól és a cyberpunk-tól, nem kedvelem az olyan jövőképeket, amelyek irracionálisak. Nem gondolom azt sem, hogy az ember csodálatos létfroma, azt sem, hogy az emberi intelligencia utánozhatatlan és azt se gondolom, hogy biolgógiai testben jó élni. A jövő most történik, elszigetelt és csak egy-egy részterületre koncentráló kutatások ezreinek az eredményei lassan összeadódnak és egyre részletesebb képet adnak a valóságról.

A tudományos-fantasztikus irodalom ugyanabból a primitív vágy-halmazból táplálkozik mint a vallások. Nem bírja elfogadni a valóságot, vagyis azt, hogy a jelenben, ebben az adott pillanatban ennyit tudunk és nem többet, ehelyett alternatív valóságot gyárt és a jövőt egy elképzelt társadalmi közegbe helyezi, mert ezek az elgondolások nem csak technikai jellegűek, de gyakran megpróbálják a jövő társadalmi viszonyait is elképzelni. Szinte mindig valamiféle negatív formában, sötétben, véresen és gonoszul. A valóság ezzel szemben mindig árnyaltabb, sokrétűbb és átláthatatlanabb. Mire jó akkor az egész? Irodalom? Vagy az irodalom máshol kezdődik? Talán.

Én úgy gondolom, hogy a jövő társadalma gyakorlatilag egyetlen lényből fog állni, egyetlen lény milliárdnyi másikat magában foglalva, amelyik bármikor képes bármelyikünk megélésére és a háttérben mi történünk, miközben a többiek teljesen mást csinálnak, esetleg találkozunk, egymáshoz érünk, eközben pedig az űrben száguldunk és nem számít, hogy ezer, millió, vagy százmillió évet utazunk-e. Az idő jelentéktelenné válik. A biológia nem fog hiányozni, a kialakult érzelmeink és a testiség sem, ezek mind egy-egy konkrét biológiai funkcióhoz köthetőek, amelyek egyszerűen értelmüket veszítik. Sokak számára ezek tesznek bennünket emberré, ami nyilván tévedés és üres romantika egy olyan dolog iránti rajongás ami nincs.

Tegnap beteg lettem, fekszek, fájt a hasam, ma már jobb. A dolgok bonyolultsága ijesztő, ugyanakkor a megismerés által ez a rémület leküzdhető. A mai korban elért tudományos sikerek sokak számára túl rémísztőek, ezért újra aranykorát éli a ludditizmus. Fura, szinte középkori gondolatok hangzanak el komoly helyeken.

Politikika...nevetséges. Nem igaz ugyanis, hogy minden politika. A politikát az érdek irányítja, az, hogy el akarjuk érni, hogy valami úgy történjen ahogy mi szeretnénk. Többek közt emiatt lett a blogom címe "nemakar". Nem akarok semmit megváltoztatni, nem akarok senkire és semmire hatással lenni. Nem akarok semmit, csak gondolkodni, mindenféle ráhatás nélkül.

Odakint építkeznek, állványoznak, a Waterloo Station oldalát, idehallatszik ahogyan a vascsöveket dobálják a munkások, néha egy-egy ordítás is. Fúj a szél, idehozza és felerősíti a zörejeiket.

az, amikor a lépések nem érik a felszínt,
a lebegés magányossága és a vesztes
pontok felsorolása, pontokba szedett iszonyat,
a terek közt redőnyök, ha az élettér a szoba,
az elnyomás a lázadás és a felfüggesztett
tested csak egy gyümölcs, az önszüretre
való tánckérés kormos nyoma, fehér fátyladon
csordogáló szurkos patak, melzet nyugtalan
álmom kapart égi szövetedre,
csilingelnék, csalogatnék árnyék-fény: a közhely,
a valószerűtlen és a hosszabb, bonyolultabb
dolgok teljes kudarca, amikor a zsigeri
ölelés és az akarat vágyása, szürkületi
séta és te nyakamban, csimpaszkodó,
éretlen kis-körte, a selymes és a hófedte táj,
gyomorlepkéink násza és a harapás-vágyak
suta reszketése, csendesülő szememeim mögött
már csak emlékek szövetébe vájom
utolsó sétám néma alagútjait.

I. Péter cárról, vagy más néven Nagy Péter életrajzát néztem meg, gyerekkoromban nagyon sokat olvastam róla és ma éjjel találtam egy fotót, ami Péter szakállakra kivetett adójához kötődik és emiatt olvasgattam róla.

Nagy Péter uralkodása nagyon sokrétű. Modernizálni akarta Oroszországot, a szakállakra kivetett adó is innen jött, I. Péter először a hadseregét akarta megújítani, ezért új felszereléssel látta el a sereg egy részét és kötelezővé tette a borotválkozást, később a szakáll viselést megadóztatta az egész birodalmában és aki szakállat akart viselni, annak fizetnie kellett és az adó befizetése után kapott egy érmét ami jogosulttá tette a szakáll viselésére.

Ilyen érmét kapott az aki befizette a szakálladót

Nagy Péter nagyon sokat utazott, egész Európát bejárta, imádta Nyugat-Európát, Hollandiában például saját maga tanult hajóépítést, bejárt a hajóépítő műhelyekbe, tanult festeni, sőt lepkét fogni is, nagyon érdekelte az építészet, amit az általa alapított Szentpétervár eredeti építészetében alkalmazott is. Nagy Péter élete hihetetlenül érdekes és emberi, elképesztő mennyire esendő személyiség bontakozik ki az életrajzából, egyszerre van benne a modern gondolkodó, a vadság, a nagyság és a nyomorúság. Például minden sikere ellenére a hatalmát nem tudta tovább örökíteni, tragikus és szomorú családi élete volt, tizennégy gyermeke született és minde a tizennégy gyermeke meghalt gyerekkorában, a legtovább Alexei Petrovich élt, aki huszonnyolc évesen halt meg, a többi gyereke néhány hónapig élt csak. I. Péter kinézete és ruházata is érdekes volt, ugyanolyan fura mint az élete, nagyon magas volt, jólöltözött, soha nem viselt szakállat, nagyon adott magára, rendszeresen tisztálkodott, szerette a bulikat, nagyon fura, sötét szemei voltak, amelyeket tatár származású édesanyjától Natalya Naryshkina-tól örökölt. I. Péter a modernsége és műveltsége ellenére meglehetősen kemény kézzel uralkodott, több kemény intézkedése között például a sztreleceket is felszámolta, ami nem kis teljesítmény volt. A sztrelecek voltak Oroszországban az első állandó gyalogos haderő, Rettegett Iván hozta létre az első sztrelec ezredeket, csakhogy a sztrelec haderők vezetői rendszeresen politizáltak, például Nagy Péter cárrá választásában is nagy szerepük volt eredetileg a testvérével együtt uralkodott, a sztrelecek segítségével, de Péter testvére korán meghalt, így lett ő egyedül a cár.
Erről most ennyi, akit érdekel a történelem annak érdekes olvasnivaló Nagy Péter életrajza.

Az egyik kedvenc kísérleti hip hop bandámat hallgatom, ők New Jersey-ből származnak, Dälek a nevük, teli hangerőn nyomatom, tavaly voltak Manchesterben és lemaradtam róluk, azon a helyen söröztek ahová én is jártam, mert az egyik tulaj srác meghívta őket, de nem találkoztunk.

Dälek --- Shattered

A "modernizálás" jár az eszemben, hogy mennyire fura a világ körülöttem, a kulturális szintek sokrétegűsége mindig megijeszt, az egymás mellett élő űrtechnika és babonaság. Azt gondolom, hogy az egyik legfeleslegesebb emberi tulajdonság az azon való töprengés, hogy valami megérte-e vagy sem. Mármint történelmi léptékkel mérve is és az egyéni sorsunkban is. Megérte? Akkora baromság ezen gondolkodni. Hiszen a dolgok megtörténtek, megtörténnek. Nem mindegy? A tanulság és a konklúzió mások, azoknak van értelmük, de az élet értelmén gondolkodni és a cselekmények értelmét boncolgatni, legfőképpen teljesen felesleges időtöltés.

Ezért kellene mindig bátornak lennem és meglépnem mindent amiről az adott pillanatban azt gondolom, hogy helyes, de nem könnyű, mégis próbálok eszerint élni. Most eszembe jutott G.-vel való kapcsolatom, mint a példa arra, hogy hiába akartam, hiába akarom megtenni azt, ami helyes lenne, hogy vele legyek mindig, ő meg velem. Nem sikerül. Mindegyek a miértek, nem boncolgatom.

Van egy amerikai zeneszerző, Deru a neve, van egy száma "I Would Like" a címe, ennek találtam egy olyan változatát aminek a hátterében a kedvenc rendezőm Tarkovszkij, Ivanovo detstvo című filmjéből vannak jelenetek. 

Deru - I Would Like

Az Ivanovo detstvo-t újra kellene néznem...már vagy tíz éve nem láttam....jó és szép film, arról a korszakról amikor a sztálini terror és a világháború kéz a kézben pusztítottak el emberek millióit.

Deru "The Future Never Comes" (1979)

Csendesség van,
az egyedüllét konkrét
bútorzatai, talán így van jól minden,
talán nem,
hiszek a cselekvés
erejében, mindig megléptem
amit helyesnek véltem,
azt hittem lesz eredménye,
de nem sok volt,
a mindenem a semmim.
Az megmaradt nekem,
legalább a semmi,
ő velem van.

Kezdődjön a nap. Legyek lelkes, sikeres és életvidám, mosolygós és megbízható, képzett, az új technológiákat követő és gyors, hogy a karrierr és a pénzkeresés jól menjen, ma lesz néhány megbeszélésem, egy céges ebéd és este talán még egy szülinap is, ahová egy volt kollégám hívott el, de valószínűleg nem megyek. Taps, taps.

Mindig nagyon érdekelt az emebri történelemnek az a része amelyik az írott történelem előtt volt, de sajnos erről a korszakról nagyon keveset tudunk. A legtöbb információt régészeti leletek alapján szereztük eddig, amelyekből meglehetősen sok dolog kikövetkeztethető, de mégis van egy korlátja, van amire nem alkalmas, mert vagy kevés a lelet, vagy egyáltalán nincs, vagy ha van, akkor abból nehéz a pontos történelmi események meghatározása, vagy például a népvándorlások, egy-egy területen élők ilyen-olyan kategória szerinti besorolása.

A genetika ezen egyre jobban változtat, eddig is nagyon sok meglepő történelmi információ derült ki rólunk a genetika segítségével, például egy-egy népcsoport genetikai vizsgálatával nyomon lehetett követni az emberiség többféle, nagyon szerteágazó és időben hosszan történő szétterjedését a bolygón. A genetika segítségével tudutuk meg, hogy a kollektív népvándorlásunk Afrikából indult és az amerikai kontinens déli részére értünk oda legkésőbb.

A genetika segítségével most újabb nagyon érdekes eredményeket értek el, a Nature magazinban most februárban publikáltak két cikket "The genomic history of southeastern Europe" és "The Beaker phenomenon and the genomic transformation of northwest Europe" címmel. Az általam elsőként említett publikációban 225 olyan ember DNS mintáit vizsgálták (ezek múmifikálódott emberek, vagy olyan sírokból vett minták, ahol a maradványok lehetővé tették a genetikai mintavételt) akik időszámításunk előtt 12000 és 500 között éltek. A másodiknak említett publikáció pedig 226 olyan ember genetikai mintáját vizsgálta amelyek a Bell-Beaker kultúra idején éltek Európában, ez időszámításunk előtt 2750 és 2500 között kezdődött és egészen hirtelen tűnt el időszámításunk előtt 1800 körül. Mindkét kutatás vezetője David Reich volt, aki a Howard Hughes Medical Institute egyik vezető kutatója a Harvard Medical School-nál. David Reich azt mondta a kutatási eredményeik alapjául szolgáló adatokról, hogy "Amikor az adatokat elemeztük akkor újra és újra meglepő dolgokat láttunk." Ezt arra értette, hogy az eddigi történelemszemléletnek az a feltételezése, hogy egy-egy területen élők közvetlenül azoknak a leszármazottai, akik előttük azon a területen éltek - szinte minden esetben teljesen téves. Vagyis a népvándorlás és az emberek keveredése teljesen hétköznapi jelenség és az a történelemszemlélet, amely konstans népeket és később nemzeteket definál teljesen téves konklúziókhoz vezethet, vagyis egyszerűen: az adatok nem támasztják alá azokat a feltételezéseket, amelyek homogén népcsoportokat egy-egy területhez kötöttek. A valóságban mindig minden embercsoport változott és mozgott. Nem akarok ebbe jobban belemenni, akit érdekel olvassa el a két cikket, mert érdemes.

Álmos vagyok, tegnap úgy ájultam álomba, mert olyan rosszkedvű és fáradt voltam.

...alattunk a szabadság, k-k-k-k-, közös emlékképek,
soha meg nem történt dolgok feltételes módban
táncoló létezés elegye, mintha elsétáltam volna
Japán széléig, majd visszagurultam volna egy elképzelt
domboldalról, könnyáztatta füves lejtőn, melyet
madarak vére cserzett gyöngyszerűvé, olyan
völgybe csorogva, mely falakkal körbsáncolt:
szűkös és árnyas, g-g-g-g-g
az átsuhanó napsugarak forró remegése ujjaid
nyomait vésik az odalent elterülő, köves és szikes
fövenyekre, árnyam gubbaszt közepében, pedig
nem vagyok pók, nem vagyok szellem, csak egy
lehetőségként tán erőtlen, szívedből éppen
múló: rövidke mese,
mely nem volt képes álmaid vonzására,
egy elhaló tombolás, rosszul keringő, esetlen bolygó,
egy izgalmas történet végén az a-betű, olyan terület,
ahová nem vágyik senki, fertőzött vízzel telespriccelt
gyékény, a végletek szivárványos felhőboltozatai
körül kószáló esőcsepp, mi értünk aggódó: aprócska,
mosolyzárvány és a vértelen éjszaka saját, áttetsző, csiga-testébe
töltött jázmin illatú sóhaja, föléd hajolva, meztelen görgőként:
hátbőrön felkapaszkodő borostás áll: mely várja, hogy
szemeid egyetlen pislantása
ezernyi képkockába merevítve megölje az időt,
orrod lassan koppanva arcomhoz,
vágyja, hogy szájaink száraz, meleg bőre egymáshoz
ütközzön::::a közös képünk elhalt tébolya:::
csókunkból formált bőrhídon átgördülő könnycseppünk kristálya
felszívja emlékeinket, a kudarcom és a félelmed
történetét, a nem kellek és az ellökés balett-mozdulatait,
ahogyan lassan távolodsz, kicsi fa: néha még könnyeket
teremsz ujj-alakú ágvégeken: érett körtéket, nekem
integetsz egy kőfalra vetített fotóról,
völgyem déli szélein,
álmomban is feléd nyúlnék, halálom
előtt, utolsó mosolyomba szőve, örökre veled táncolok.

Hihetetlen, hogy a Hubble még mindig talál új dolgokat, az Orion-köd belső részét vizsgálták vele és egy csomó barna törpét és két óriásbolygót találtak, a talált barna törpék száma tizenhét, ebből az egyik egy pár, amelyek egymás körül keringenek. Ide kattintva megnézhető a nagyméretű fotó amit a Hubble készített. Alig egy héttel később pedig egy szupermasszív fekete lyukat sikerült lefotózni a Hubble segítségével (ennél a megfigyelésnél földi obszervatóriumokat is használtak). Az SDSS J1354+1327 nevű galaxis középpontjában levő fekete lyukat fotózták le akkor, amikor épp elnyelt egy nagy adag gázt és eközben részecskéket sugárzott ki. Fotó1, fotó2 itt.

Zoltan G. Levay a Hubble egyik vezető asztronómusa sokat tett azért, hogy a Hubble által készített képek jó minőségűek legyenek, most ő és az egyik kollégája Joseph DePasquale fognak dolgozni a majd James Webb Space Telescope képein is. A James Webb űrtávcső várhatóan 2019-től kezdi majd a nyers adatokat szállítani a megfigyeléseiről, amelyek közül sok az emberi szem számára nem látható fénytartományokban rögzített adat lesz és ezeket fogják majd úgy átalakítani, hogy mégis láthatóak legyenek.
Zoltan G. Levay szülei egyébként magyar származásúak voltak és a 2. világháború után emigráltak Pakisztánba Magyarországról, majd onnan az ötvenes évekbe az USA-ba kerültek.

Egész éjjel fent voltam és egy tesztprojekten dolgoztam, nincs szükségem alvásra, egy óra múlva indulok munkába. Tegnap megnéztem C.-t, felismeri a hangomat, nagyon rossz, sírtam.

G. talán már fel sem ismerné a hangomat. Én emlékszek az övére.

Onnan tudom, hogy tavasz van, hogy mindenütt madarak füttyögnek odakint. Egy hónapja még csend volt ilyenkor.

A házunk egy körház, illetve félkörház, a közepén egy parkkal amiben platánfák uralkodnak, egyelőre még levéltelenül, de van egy fa balra az ablakunktól, már a parkon kívül, a Frazier street túlsó oldalán, az a fa már rügyezik, ha egyáltalán lehet rügyeknek nevezni azokat a hosszúkás levélkezdeménykéket, amelyek szomorú esőcseppeként lógnak az ágain.
A teraszunkkal szemközti lakás ablakán kiszűrődő fény mindig rózsaszín, de csak alul egy sávban, mintha ottfelejtették volna a karácsonyi izzókat, vagy reklámfelirat lenne, vagy egy szexshop kirakata. A lakásban néha megjelenik egy pókhasú férfi egy szál alsógatyában és valamerre megy, egy ajtón befelé, talán üríteni, talán betölteni, talán meghágni valakit, talán csak vizet inni. Régivágású alsónadrágja van, fecskének nevezik az ilyesmit, nálunk Csallóközben trenkinek hívtuk, a színét nem tudnám megállapítani ilyen messziről és amúgy sem akarok leskelődni, egyszerűen csak látom őt, ha akarom ha nem.

Ma gyönyörűen sütött a nap, a redőnyökön át, nagyon eres a kezem, nézem miközben gépelek, szokatlanul vékonyak a csuklóim, nem pontosan tudom, hogy mennyire lennék képes még lefogyni, de így és most jól érzem magam. Nőies kézfej, hosszú ujjak, erek, olyanok az ujjaim mint amilyeneket Egon Schiele szokott festeni, általános iskolában 'Ízeltujjú"-nak csúfoltak, a M. Jenci nevű osztálytársam találta ki, egy szőke, hosszú hajú fiú volt, akinek az édesapja meghalt. Nem nagyon kedveltem őt, előszeretettel gúnyolt másokat, de ma már mindenkire szeretettel gondolok vissza, még a leggonoszabbakra is, hiszen a gyerekek, csak tükrök. A szüleik hibáit tükrözik vissza, minden erőszak kudarc, minden bántás önmagunk kudarca, minden gyerekek ellen elkövetett erőszak a szülők, vagy a tanárok, vagy a nevelők csődje, hiszen valójában kudarcot vallottak, mert erőszakhoz kell folyamodniuk ahelyett, hogy egy működőképes emberi lényt kreáltak volna jó példával és sok odafigyeléssel. Ez a körforgás hozza létre a bizarr kulturális káoszt és borzalmak világát.

Próbálok nem a múltban élni, nem merülök el a régi dolgokban, próbálok koncentrálni a fontos dolgokra és megmaradni azokban a gondolati terekben, amelyekben  a szabadságom, mármint a gondolati szabadságom valamennyire érvényes maradhat.

Csak az ábrándozás maradt nekem, ez minden ami valamennyire boldoggá és nyugodttá tesz, mert nem túl sok örömforrásom van. A fontosság és a sorrendek. Ahogyan a dolgokra emlékszem, minden pillanatra, a szerelem minden pillanatára, amelyik folytatólagosan és szüntelenül emlékeztet arra, hogy mennyire jelentéktelennek érezhetem magam, nehéz olyannak elfogadni a világot amilyen valójában. Sokáig volt bennem valamiféle igény-féle, a megbocsátásra, de beláttam, vannak dolgok amelyeket nem lehet megbocsátani. Szeretni akarok, de mindig elrontok mindent.

Besötétedett, csak egyszerűen besétálok a szobámba és lefekszek és elalszok és nem gondolkodok, holnap elmegyek futni, a napok ugyanolyansága, a hétköznapi dolgok beteljesületlen történetei, minden abbéli reményem elmúlása, hogy egy hétköznapi, normális kapcsolatban éljek azzal akit szeretek: lassan párává válik.

A nem túl hosszú ideje létező, úgynevezett Moore-törvény megdőlt.
Dióhéjban arról szólt ez a Gordon E. Moore által,
1965-ben tett jóslás arról szólt, hogy az integrált
áramkörök kapacitása nagyjából 18 havonta
megduplázódik. Egy érdekes cikk jelent
meg "Science and research policy at the
end of Moore’s law" címmel a Nature magazinban arról,
hogy ennek most vége. Ha valakit
érdekel, itt elolvashatja.

Én évek óta nem nézek filmeket, illetve nagyon ritkán
előkaparok egy-egy érdekesebb filmet,
amiről olvasok, vagy hallok, régebben szerettem a
jó krimiket, például a Sherlock Holmes-ot,
de szigorúan csak azt amiben Jeremy Brett,
vagy Basil Rathbone alakította Sherlock Holmes-ot.
Televízióm nagyon régóta nincs, képtelen vagyok nézni,
amikor meglátogatom a szüleimet, akkor otthon
odaülök elé és mindig azon ámulok, hogy
hogy tudják az emberek azt a sok ostoba,
primitív műsort nézni egész nap. És még ők
gondolnak engem furának, ha véletlenül elkotyogom, hogy
nincs televízióm, és ha visszakérdezek, hogy
miért nézik a tévét olyan sokat, akkor az
értelmesebbje csak makog és fogalma sincs.
Ennél még egy fokkal borzalmasabbak a futószalagon
gyártott televíziós sorozatok, amelyek sorozatgyilkosokról,
mindenféle babonaságról, misztikáról, összeesküvés-elméletek
alapján készült baromságokról, eltorzított történelmi
eseményekről, emberi perverziókról szólnak.
Régebben néhányba szándékosan belenéztem,
mert kíváncsi voltam arra, hogy mitől
annyira addiktív ez a sok kortárs szappanopera,
mint a Trónok harca, vagy a többi hasonló termék.
Hogy miben különböznek ezek a régebbi,
hatvanas, hetvenes években gyárott sorozatoktól?
Abban, hogy a fogyasztási szokások megváltozása
miatt, a filmgyártóknak maximalizálniuk kellett
a nézettséget és emiatt minden bevetettek,
a szappanopera mint keretrendszer és az
erre ráhúzott bőrök és sminkek, célcsoportként a
pszeudo-értelmiség és a valódi értelmiség bevonása a
nézők közé, így mostanra a szappanoperát bámuló,
unatkozó háziasszony szerepkört kiterjesztették
minden más társadalmi csoportra, zseniális
marketingfogás volt. És működőképes üzleti modell.
Valójában testreszabott, célirányosan manipulált,
egyszerű történetek ezek, amelyeket pontosan
kiszámított klisékből raknak össze, mint egy
reklámnál, itt is tudatosan belövik a célcsoportot.
Nincs ebben semmi rossz és titokzatos - egyszerű
termékről van szó, amelyet el kell adniuk. Ez persze egy
idő után nem könnyű, hiszen az emberek ingerküszöbe
egyre nagyobb, de egészen jól megbirkóznak
vele, valójában csak a sablonok
újrarendezgetéséről van szó, így szinte futószalagon
lehet gyártani ezeket.
Hogy miért jutott ez eszembe? Mert tegnap vettem
észre munkában, hogy ebéd közben szinte másról
sem beszélnek a kollégáim, mint arról, hogy ki milyen sorozatot néz,
egyszerűen minden téma ekörül forgott, ijesztő volt.
Én sajnos nem tudtam részt venni a beszélgetésben,
de érdekes volt hallgatni, ahogyan például egy értelmes
arcú fiatalember arról beszél, hogy egy sorozatgyilkosokról
szóló sorozat mennyire élvezetes a számára... És ha
én ettől elborzadok, akkor én vagyok
a különleges. Pedig sem prűd, sem szemforgató
nem vagyok, hiszen itt a blogban sokszor
foglalkoztam olyan művészeti termékekkel, amelyek
különféle emberi perverziókat, vagy egyéb deviánciákat
kutatnak, vagy mutatnak be. De más dolog az analizálás
és a valós megismerés és más dolog élvezettel és valamiféle
perverz örömmel nézni egy fiktív gyilkosságokkal
telerakott filmet, ami teljesen öncélú és szerintem ostoba.
Egyébként ez szerintem tragikus, mármint ez a szellemi
sivárság és igénytelenség, engem megijeszt és
elborzaszt, hogy olyan emberek vesznek körül,
akik ezt a sok perverz és ostoba sorozatot
nézik folyamatosan.


Nem tudok semmit, bizonytalan vagyok és kétségbeesett,
az életem csak egy vékonyka burokba tekert csonka álom,
vágyok a jóra, vágyok a családra, a békére, arra ami összeköthetne
vele ott a távolban, egy közös történetre.
Ez még véletlenül sem vers, ez még véletlenül sem
szándékos, csak próbálok a felszínen maradni, hogy
a távolban hátha érződik a gondolataimból valami kevés.
Megtaláltam és lehet, hogy elveszítettem őt újra,
mert durván kétségbe
vontam az őszinteségét, csak mert ostoba vagyok.



Berakok ide egy régi kedvenc számomat a Volkova Sisterstől, akiknek majd márciusban lesz koncertjük itt Londonban és ha sikerül akkor elmegyek rá.

Rég hallgattam már ezt.


Dolgozok. Csendben.

a belélegzett durvaságok, mint porszemek
smaragd tavad közepén: örökre húsodban ragadtak,
egymás köztes állapotainak jövőiben úgy
simítjuk és lessük egymás árnyékait
hogy összekoccantjuk széleiket és simogatni,
varázsolni próbáltunk: a találkozás csilingelése
és az okozott hullám, ha lenne még egy
lélegzetvétel, örök valóból indulva
végtelen lett volna, de a szerelem zajlása,
akár a bogarak hátán a kitinpáncél rajza,
létünk különféle szigetecskéi,
arcunkba marva tovasodortak: túl sok múlt-indulat,
és hiába már önfeledt integetésem,
egyre messzibb sejlik szellemlényem kontúrja
és elhalkuló, vigaszként játszott
hangjaink, kékem, sóhajod: végső némaságba halva,
a Beköszönő és a Körmönfont akarat vezeklése
közben úgy legeltetném a szívdobbanásokat,
mint megbomlott elméjű kőből faragott mesehős,
minden ingerültség, indulat és tépés az
akarat titkos kövei alá szorítva, sikolyok
komor felhőkbe
rendeződve, az emlékfoltok merengő
emlékvésetései megőrzik kacsintásainkat,
az elmúlás rángásai mindig egyformák,
egy-egy arcot,
moccanást formálnak kiszáradt emlékszemeink,
érdesre reszelt szaruhártyájára,
nem szobrok, nem is viaszfigurák,
lassan múló emlékemet temetik
csendes mosolyod sarkának
szomorú-szép gödröcskéibe.

ma van Galileo Galilei szülinapja,
tegnap...állásinterjú, azt hittem, hogy az utolsó kör, majdnem három órás volt, de lesz még egy, elfáradtam,
este az egyik ismerősöm írt, hogy a kislánya betegsége kiújult, negyedszer, azóta nem találom a helyem, teljesen összeomlottam, nagyon sajnálom őket
Richard Feynman-al olvastam egy interjút, nagyon érdekes.
menjen a nap. nagyon rossz.
ölelhetne valaki és ölelnék valakit.

kit kit?

egy halat!

ma csinálok egy extra hosszú edzést, boxot, ahogy szoktam, de keményebben.

üres vagyok.

rég volt már zene, az ő koncertjükre megyek vasárnap, Yazz Ahmed

A 15. században íródott Aurora consurgens-ról olvasgattam, amit néhányan Aquinói Szent Tamás egyik művének tartanak mások pedig nem (szerintem sem az).
Az Aurora consurgens elsősorban egy jóval korábbi mű, Muhammed ibn Umail al-Tamimi (vagy ismertebb nevén Senior Zadith, a Zadith a "al-Sadik" angolosított változata, az "ibn-Umail" pedig azt jelenti "Hamuel fia") által a 900-as években írt "Ezüstös víz és csillagos égbolt" című mű latin fordítását kommentálja.
Senior Zadith önmagát ősi, misztikus jelek ismerőjének tartotta, az "Ezüstös víz" című munkája valójában abban a Sidr wa-Abu Sîr nevű egyiptomi börtönben értelmezendő, vagy abban a környezetbe helyezett, ahol a bibilai József raboskodott és megtanulta értelmezni a fáraó álmait. Vele Carl Gustav Jung is foglalkozott, mert érdekelte az alkímia. Erről van is Jungnak egy nagyon érdekes könyve "Psychology and Alchemy" a címe, amelyik egy gyűjteményes kötet, a Princeton University Press jelentette meg.
Fura, hogy ezek a misztikus hülyeségek a mai napig mennyire vonzzák az embereket, pedig egy mai, általános iskolai kémia vagy fizika tankönyv ezerszer több tudást tartalmaz mint ezek a művek, lehet, hogy sok-sok év múlva majd a mai könyveket is szent homály és csodálat övezi.
Ezt főleg amiatt írtam - viccből, mert ahogy olvasgattam róluk, szinte minden keresési találat miszticizmussal és mindenféle homályos, ezoterikus dolgokkal foglalkozó kortárs oldalakra mutatott, amelyeken az emberek ezeket az ősi dolgokat valósnak hiszik és mindeféle borzalmas hülyeséget hordanak össze. Fárasztó.

Ma lesz egy final interjúm nem nagyon tudok készülni semmivel, mert úgyis mindent kell tudnom. Álmos vagyok, csak ilyen banalitások jutnak az eszembe.

Egy vízfestékkel készült kép a Aurora consurgens
egyik lapjáról, egy uroborosz

Egy vízfestékkel készült kép a Aurora consurgens egyik lapjáról,
egy sárkány, egy akármi és egy kígyó,
valami színes lyukba menne befelé az akármi?

Egy vízfestékkel készült kép a Aurora consurgens egyik lapjáról,
ezen valamiféle végső odaadás, átlényegülés egy bizarr módon
ábrázolt formája látható, az egyik ember kitépi a szívét,
az agyát, a másik pedig a test-páráját egy pohárba fújja,
miközben egy tálba vizel, a képen nyilván szeretnénk mindent
szimbólumként értelmezni, de a vágyaink hamisak is lehetnek,
én nem értelmezem sehogyan, egyszerűen csak az
ábrázolásmód szabadsága érdekel

Egy kép az Aurora consurgens-ból, emlyen két tudós ember
egy királynőnek kinéző hölgy melleit szívja. A nő arckifejezése olyan
mintha élvezné, persze, nyilván szimbolikusan kell ezt a képet
értelmezni, mint az anyaság, a tudás megszerzése és
a megtisztulás.
De azért érdekes úgy nézni, mint egy szexjelenetetet.
Szerintem mindkettő értelmezés egyszerre
igaz ezekre a fajta ábrázolásokra, a sok elfojtás
és szexuális elfojtás nyilván megjelent valahol
az akkori művelt rétegnél is.

Lassan felébredek. A reggeli után. A csendes ábrándozás és a nyugalom fura keverékei. Kedvesemre gondolok, aki a távolban most ébredezhet, lassan készülődik a napra, ahogyan én is, biztosan türelmetlen és nagyon kávét akar inni, mosolygok rajta, remélem jól lesz és nem lesz a kárára. Egy óvatos csók után szemtelenül beléfeszülnék hátulról, lassan mozognánk, állva a konyhapult előtt, az egyik kezemmel a melleit simogatnám közben a másikkal pedig segítenék neki a kávé elkészítésében, közben beszélgetnénk és néha egy-egy erősebb lökés közben felsóhajtanánk, lihegős reggeli kávé a végén önkívületben megejtett morgásokkal.
Najó, elég volt, induljon a nap. Mindenki legyen kedves és nyugodt. És ne képzelegjen!

mostanában mindent csendben csinálnék,
csendben beszélnék, félősen suttognék ha
szeretni akarnának, csak mosolyognék minden
válaszra, odébb lépnék ha közelednének felém
mondjuk
azok a lénytestek, amelyekről gondolnom
kellene valamit, jót, rosszat, közepeset,
de miért tenném?
Hiszen odakint minden éppen olyan, mint idebent,
az idegenülés csak válasz a bent megfeszülni vágyó,
félelmeben és olykor önimádatban éldegélő,
gyerekkorból visszamaradt, összefüggéstelen
emlékpettyekből gyúrt
kisgyerekre,
amelyet akár kidobi, akár megőrizni
akar a Jelenlévő Ez:
nem tehet semmit, mert ő ragacsként ott csücsül,
közvetlenül a kristályváza, bankkártya, szandál
a használt koton és a porszívó mellett, ahol a
hétköznapi dolgok
és ösztönös vágyak laknak, és nincs másik terem,
különleges szoba,
csak ugyanazon dolgok vinnyogó kapálózása
mindegyikünkben.

nem sok különbség van a városok között,
mindenütt ugyanaz a magány, hasonló szerep,
a kiutak mint a patkányoknak a gyémántketrec,
menedék és kihívás: egy mese, amiben magam elé bámulás
nem a hangulattól függ, nem érinti az érzékelést,
nem figyeli, hogy gyorsan, vagy lassan pislogok-e,
ráncokba rándult sikoly, lent, a gödrök mélyén szembogarak,
mint hegyek, csúcsaikon sötétkék-jég,  köröttük rózsaszín
massza himlőkráterekkel, a borosta-fűszálak mint elképzelt
életek hosszú kukacai. Csak ülök itt, nézem az ujjaimat,
személytelennek akarom magamat, egyes szám
harmadikban, tárgyként, anti-bálványként, lebontva minden
büszkét odabent, lerombolva a támadót, eltaposva az akarnokot,
csak pislogva lassan, egy zöldvízű tó partján hasalva
körszemű halakat édesgetve, sűrű náderdők közül, a tüskéshínár
rengetegből: az ujjaimról vizükbe vért csepegtetve,
minden pislantás egy titkos mozdulat, a parton ölelkezők tánca,
széthulló szomor-párnáikon térdelnek, azok ott fent: a felhők,
most nem érdekelnek, nincs absztrakt és rejtett sík,
csak a fogalmak érdes menete, alkalmanként belédmenni,
ringó öledből jégcsapot enni, altested árnyéka körül
én legyek a holdad, magad felé tépve, úgy merülve,
párás sóhajból csitt, csss: szendergés, béke: én pedig szép
szemeid kies boltozatában mélyen lebegve: felébredek.

Charles Darwin ma lenne 209 éves

Ezt a grafikát Paul Rajon készítette róla az 1880-as években 

Gyerekkoromban ő volt az egyik példaképem.  Ő és Verne hősei :) Verne hősei elmúltak, de Darwin-t ma is nagyon tisztelem, az egyik legfontosabb tudományos életművet hozta létre az emberiség történelmében.

az este és a megérkezés, egy üres szoba közepesen hideg falai,
a zárt tereteket simogatom, míg vissza nem intenek, de nem nézek rájuk,
mert tudom, hogy akkor is közelednének, ha eltolnám őket a szomszédba,
vállamra veszem a testedet, az erenyedtet, amely éppen az álmodta,
hogy egy másik tengely mellett kószáltunk, egy hajótest mélyén,
amely atomjaira szaggatta a beszélgetésünk soha le nem zárt végeit,
dugókat tömött minden kijáratba, vízből és alvadt vérünkből gőzölt
csodapárát szuszogott, melyet teremtésre használtak a sosem volt boszorkányok,
dédelgetnélek és csak olyanokat súgnék a füldebe amelyek a valóság
vájataiban oly simán gördülnek, hogy hallani sem lehet, mert a
sebesség és a csendes suhanás, a száguldás némasága és az egy helyben
ücsörgés a két végletnek hasonló vázlata, mindegyiken te és én ücsörgünk
és dudorászva az öröm és halotti dal között kifeszített résben, nyári szélben
himbálódzó tapasztalat-papírsárkányok fura alakzatait mérem, megérintek
közülük egyet és meglepődök, hogy a susogás helyett kong és üvölt,
micsoda szeszély, mennyire végletes a képzet, a kábító morajok és a
meg nem élt percek abból a vérpárából szívják magukat gömbformára,
amelyet akkor forraltunk, amikor az élet korábbi szakaszaiban a saját
bűneinket hibává farigcsáltuk, hogy könnyebb és selymesebb legyen az a
harapás, amelyet mások húsába martunk, hogy a saját borzalmainkat
túl tudjuk élni és az egész életnek nevezett értelmetlen, üres váz
könnyebben hordható, kényelmes nyári viselet legyen.

megváltozott a csend, mélyebb lett, minden olyan nagy, összezsugorodtam
Michel Foucault-ot olvasok, alvás helyett, vigyázni valakire, belélegezni a szépséget,
kifújni halk pislogás mellett a rendet, a megtört, ólomozatlan lépéseink
túl kurták ahhoz, hogy felfogjuk a távolságot, csak az elképzelt csók, a
könyörtelen távolság és az elrontott percek súlya, együtt kérdezgetnek,
együtt rugdosnak be a sarokba, ahol csomóvá feszülve, mint egy daganat,
befordulva önmagam képességeinek az árnyékába, megpróbálom elképzelni
azt a hangot, amely ha épp nincs is a fülemben, akkor is elringat.

aludnék még, nem örökre, csak egy órát, de nem merek,
mert az eszméletnek vannak olyan szakaszai, amit félek megszakítani,
mert túl világosak, túl tiszták és nem tudom mit tenne velük egy csendes álom: talán semmit, talán eltűnnének?

valami megváltozott, valami megint változik, mindig minden változik, a pillanatok nem sorfalak, hanem miniatűr, cikázó fénypontok, amelyekből összeáll az a világszerkezet, az a húr-hálózat, amelyik az a "valóságnak" nevezett energiafolyam, amelyik engem és téged is tartalmaz

áthúztam az ágyat, szép narancssárga lett körülöttem minden, éhes vagyok, halkan gépelek, nehogy elmúljon a varázs, hogy képes vagyok türelmesnek lenni, aggódni és csendben lenni, ő pedig, valahol a távolban betegen fekszik és én nem tudok ott lenni vele, hogy fogjam a kezét

Alexander Nikolayevich Radishchev (1749-1802) orosz íróról, filozófusról olvasgattam, akit II. Katalin orosz cárnő uralkodása idején 1792-ig Szibériába száműztek a radikális gondolatai miatt. A radikalizmusa pusztán csak annyi volt, hogy abban az időben az egyén szabadságát, humanizmust és a patritoizmus összekötötte egymással. A táradalmi csoportok jog előtti egyenlősége és az emancipáció és a habeas corpus (ez az angol jogból eredő jogelv, mely garantálja, hogy törvényes vád, illetve bírósági határozat hiányában csak rövid időre lehessen a személyt szabadságától megfosztani) fontosságát hirdette. Az maga korában Radishchev elképesztően liberális és radikális gondolatokkal bírt, sőt a jelenkori orosz társadalmat tekintve még ma is annak hat, szinte hihetetlen, hogy az a korszak (az 1700-as évek végéről van szó) amikor a jobbágyság és az elnyomás, a vallási korlátoltásggal és képmutatássa keverve teljesen normális volt, képes volt ilyen gondolkodókat "kitermelni". Radishchev messze megelőzte a korát és még a mai korban is sok tekintetben messze túlmutat az orosz társadalom hétköznapjain. Ez mondjuk épp aktuális téma ugye, ahogyan a jelenlegi orosz elnököt szinte cárként kezeli az ororsz propagandamédia, meg a társadalom egy nagy része is és valószínűleg minden valós ellenzéki erő nélkül újraválasztják - persze igazából nem lehet valódi választásnak nevezni azt ami Oroszországban zajlik, ahol Alekszej Navalnij-t az egyetlen valódi alternatívát szinte sztálini módszerekkel zárták ki a választáson való indulásból, Radishchev-nek lenne mit írnia ma is.
Van egy könyv, valószínűleg kevesen ismerik, nem nagyon tudományos, egy édesanya naplója, Kádas Máriának hívták őt és nyolcvanas években Oroszországba ment a beteg kislányával, hogy ott egy ismert orvos hátha tud rajtuk segteni, a könyve címe "Kurgáni napló". Kurgán egy város Szibériában, a Tobol folyó mellett. A könyv fent van a neten (itt), egészen gyorsan át lehet olvasni. Én csak Radishchev-el kapcsolatban említem meg, mivel Kádas Mária a napló-könyvében ő emlegeti egy helyen és emiatt olvastam bele.

Közben eszembe jutott, hogy az én kedvesem éppen beteg, nagyon rosszul van és én nem tehetek semmit, mert távol van. Elfogadtam a valóságunkat, hogy nem bízik többé bennem és azt gondolja, hogy már nem lehetünk soha együtt, de én ettől még szeretem és aggódok nagyon.

Ma délután csinálok itthon egy tesztet és igyekszek a lehető legjobban megcsinálni, szeretném ha felvennének abba a cégbe ahová a teszmunkát csinálom. Hétfőn, kedden és szerdán is lesz egy interjúm, komoly cégekkel, keresem a helyet ahol szakmailag végre kiteljesedhetek és hosszú évekig ott maradhatok egy helyen, nem kell ugrabugrálnom, elegem van abból, hogy a cégek hazudnak magukról és jobbnak állítják be magukat az interjún mint ami a valóság.

Egész héten nem néztem magyarországi híreket, de ma reggel elolvastam néhány dolgot "otthonról", ijesztő az a szellemi színvonal ami Magyarországon van a médiában és a politikában, néztem egy politikai elemzővel egy interjút, amiben úgy beszéltek Magyarországról mintha az egy normális világ lenne, amiben csak annyi a baj, hogy nincs politikai alternatíva...csak ámultam és nem értettem, hogy azok az emberek az interjúban hogyan képesek annyira korlátoltak lenni mint amilyenek. Nem értem, hogy miért kell a valóságot kikerülni és alternatív valóságokban élni.
Magyarország problémája nem az ellenzék viselkedése - ez csak a felszín, Magyarország problémája a magyar többségi kultúra. Az ellenzék is azért annyira tehetetlen és pipogya, mert csak ennyire futja kultúrából, erkölcsből és észből... Az összmagyar kultúrkör problémája az, hogy a polgári rétege 10-20% között lebeg valahol, a többiek pedig mindenféle borzalmas, elmaradott kulturális közegekben élnek, jobbágyok, proletárok és ezeknek a bizarr keverékei, és ezek a kultúrkörök az egész huszadik század minden egyes korszakában csak autokráciát voltak képesek létrehozni egy olyan társadalmi miliővel együtt, ahol a rettegés, a gyűlölet és a bűnbakképzés a közgondolkodás és közbeszéd központi magját képezik. Nincsenek korlátok, nincs közmegegyezés, nincs polgári értékrend, nincs munkásmozgalom, nincs semmi. Katyvasz van.
Magyarország reménytelen hely, mivel azt a társadalmi réteget, amelyik innovatív és nyitott, amelyik valódi értéket tudott teremteni, minden korszakban elüldözték, mindig a versenyképtelen, nyelveket nem beszélő, megalkuvó és az épp adott elnyomó rendszert kiszolgáló réteg maradt otthon, ennek a végeredménye látszik a jelenkori Magyarországon. A hülyeség végső diadalmenete. Az önfényezés, a magukat okosabbnak, tehetségesebbnek hazudó "elit" minden valós teljesítmény nélkül egymás seggét nyalva, korrupcióval és lopással építi a saját gömböcét, ami mindent felzabál. Pont ahogyan az ezt megőlőző évtizedek minden elnyomó rendszerének "elitje". Csak autokrácia létrehozására volt képes a mi kultúránk. Minden korban. Ennyit tudunk.
A társadalom többsége tapsol ehhez is ami most van, sőt nem csak tapsol, de aktívan részt is vesz a szarvár felépítésében, lopnak ahol tudnak (és ezt önmagukat mntegetve "ügyeskedésnek" meg "kreativitásnak", "okosban megoldásnak" nevezik, mert a "lopás" túl őszinte), gyűlölik egymást, gyűlölik a másságot, gyűlölik a világot, erős kezű apafigurára vágynak és büszkén verik a mellüket, miközben az EU pénze nélkül, önerőből sokszor még egy játszóteret se képesek finanszírozni...a saját , nemzetközi mércével mérten is mérhető teljesítményű iparról, gazdaságról már jobb nem is beszélni, mert az majdnem nulla.
A lúzerség és a kivagyiság körkörös őrülete. Persze, nem mindenki ilyen, ahogy írtam fent is, még mindig van egy mondjuk 15%-os réteg (túlzok?) amelyik beszél nyelveket és olvas, meg nem a bezárkózásban, vagy az értelmetlen és a xenofób és rasszista propaganda által felhúzott látszat- kerítések építésében látja a maga szellemi csúcsteljesítményét, de ez a réteg teljesen láthatatlan és politikailag nem képviselt. Az ellenzék...Magyarországon azért nincs valós ellenzéki alternatíva, mert nem nagyon akad másképpen gondolkodó réteg, nincs rá igény, nincs olyan réteg, amelyre egy demokratikus rendszer politikai ígéretét és vízióját fel lehetne építeni. Egyszerűen: alig akadnak polgárok és demokraták. Elég megnézni, hogy például a magát "demokratikusnak" aposztrofáló "ellenzék" micsoda kéjes fröcsögéssel gyűlölködik a határontúli magyarok ellen, a szavazóik olyan szorgosan gyűlölködnek a nemzettársaik irányába, mint ahogyan a magyar szélsőjobb, meg a NER a kisebbségek és a más nemzetek irányába, az a magyar látszatellenzék gyűlöletének a tárgya a határontúli nemzettársaik..., ez az ő "sorosozásuk". Persze nem minden ellenzéki párt ilyen, van kivétel ez alól, de ez a szavazók maximum 5-7%-át érdekli...
Nem érdemes szebb világot hazudni mint a valóság. A mi többségi kultúránk sajnos nem lépett be még a 20. század második felébe se. És akkor egy politikai elemző képes egy interjúban komoly arccal azt mondani, hogy Magyarroszág problémája az ellenzék hülyesége. Nos, igen végül is, ha a felszínt kapargatjuk csupán, akkor igaznak tűnhet, de persze nem az.

Ma finomakat fogok enni, lefutok az ínyencségeket áruló boltba és veszek finom sajtokat és valami csodás, magvas kenyeret.

Csend van, G. nem jelez, nagyon beteg, egész este az eszemben járt, hogy mi lehet vele, remélem elmegy orvoshoz, nem számít ha már nem tud szeretni, csak gyógyuljon meg.

végül is nem történik semmi, csak visszaalszok még, ma lesz egy fontos interjúm, egy órát rajzoltam, elfáradtam, jó lenne aludni még egy órát, fáradt vagyok, g. nem szeret már, ez tegnap teljesen világosan kijött abból ahogyan viselkedett, elfáradtam, nagyon, befejezem, tegnap nyilvánvalóvá vált, hogy ha hetekeig igyekeznék, akkor se szeretne újra, mert nincs olyan, hogy "újraszeretni" valakit vagy szeretünk, vagy nem és ő már nem, tegnapelőtt egy kis időre elhittem, hogy igen, de ezt igy nem lehet, tegnap megint próbálatam: találkozzunk Bécsben, Lonodonban, Pesten, Párizsban. reakció semmi. este, hogy beszéljünk, reakció semmi. ehelyett régi dolgok felemlegetése, kimértség és eltartás, titkolózás és mikor azt irtam magányos vagyok, akkor az volt a reakciója, hogy "de nincs ott a lakótársad?" ebből vált teljesen világossá, hogy nem szeret, ezzel vége. utána magyarázta, hogy nem úgy értette, sőt, hogy én vagyok a hülye, és rosszul értem...de ha valakit szeretünk és azt irja, hogy "magányos vagyok", akkor irunk neki olyan választ, hogy "ott a lakótársad' ? nem. soha nem irna ilyet aki szeret.
nem baj, elleszek egyedül, csinálom csendben a dolgaimat, majd ha úgy hozza a sors, akkor csak belefutok újra valakibe, aki viszontszeret és látni is akar, beszélni is akar és fizikailag is akar és csak velem akar lenni és lesz családunk, meg közös életünk, nem pedig virtuális, titkolózós akármi, ahol én rólam még a legutolsó apróságot is tudja a másik, ő maga pedig semmit nem oszt meg, nem csak, hogy apróságot, de semmit. ez nem normális. szóval ennyi volt, én sokat hibáztam, nagyon nagyon sokat, ezt tudom, de ezt nem érdemlem. van egy kifejezés a magyarban. "túltolta" g. túltolta.
alszok még, nagyon álmos vagyok, kifárasztott a tegnap este, nehéz felismerés volt ez, de már nem fáj, csak olyan...nagyon szomorú, én végig elhittem, hogy szeretnek.
alvás.
holnap meg kell néznem újra Michaël Borremans és Winifred Knights munkáit, este még találkozó is S.el, péntek szülinap, akarok főzni valami finomat és olvasni, olvasni, olvasni és arról ábrándozni, hogy valaki majd szeret és velem akar lenni és ketten mindent ellérünk és nem titkolózik, elegem van a kibaszott titikolózásból, rosszul vagyok tőle, fizikailag kiborit.

A világsajtó tegnap azzal volt tele, hogy a berlini fal tegnap pont annyi ideje van már lerombolva, mint amilyen hosszú ideig állt, ez 10 316 nap. Szóval, ma már 10 317 napja, hogy nincs berlini fal, mármint fizikailag. Mert Kelet és Nyugat Németország a kultúrában ugyanúgy tovább létezik, 10 317 nap és sok-sok milliárd euró sem volt elég, hogy a kulturális különbségek megszűnjenek Németország nyugati és a volt keleti, államszocialista része között. Igaz, hogy a jelenlegi kancellár a keleti részről érkezett, ami szimbolikus, de ennél nem több.

Raymond Depardon fotója, 1989. november 11.,
egy fiatalember ül a fal tetején, ami addig elképzelhetetlen lett volna

A berlini fal egyik szakasza építés közben, 1961. Photo: DPA.

Berlin nyugati részéből próbálnak
átlesni a fal túlsó oldalára, 1961 (nem tudom ki fotózta)

A fal egy részének az építése, 1961 szeptemberében, a képen egy
kelet-berlini rendőr látható munka közben

Ez egy ikonikus fotó 1961-ből,
amelyen Conrad Schumann kelet-német közkatona
éppen átszökik nyugatra.

Günter Litfin holtteste, ő volt az első,
akit a falon történő átszökési kísérlet
közben agyonlőttek, 1961 augusztus 24-én.
Foglalkozás szabó volt, 24 éves volt. Bűne: szabad
akart lenni.

A két férfi Nyugat-Berlinben ragadt a gyorsan
felhúzott kerítés miatt és a keleti részen
maradt barátnőikkel beszélgetnek, 1961 augusztusa

Azoknak a fotója, akiket szökés közben a falnál
öltek meg a kelet-németországi katonák

Én emlékszek a berlini fal lerombolására, általános iskolás voltam, nem sokat értettem belőle akkoriban. Emlékszek a rendszerváltásokra is, Csehszlovákiában és Magyarországon is. Emlékszek a rendszerváltást követő egy-két év zavaros, de üdítő hangulatára és emlékszek arra is, hogy a kilencvenes évek közepére hogy alakultak át a közép-európai országok mindenféle bűnszövetkezetek által irányított szardombbá. Emlékszek arra is, hogy a mostani "gazdasági elit" micsoda mocskos dolgokkal szerezte a vagyonát Szlovákiában és Magyarországon is. És ezek az emberek és ma már a gyerekeik is, mindenféle számonkérés és következmény nélkül megtarthatták a lopott, összeharácsolt, ál-privatizációkkal tönkretett, majd olcsón megszerzett vagyont.
Emlékszek mindenre és legfőképpen arra, hogy mindezek az emberek hogyan lopták el annak a sok százezer fiatalnak az álmát és jövőjét, akik hozzám hasonlóan végül úgy döntöttek, hogy elhagyják Közép-Európát, a gátlástalanok meg maradtak, azok pedig akik igyekeztek volna és becsületesen akartak élni elmenekültek, mert semmi esélyt nem láttak arra, hogy a gazemberség felett bármikor is győzedelmeskedhet az igazság, mivel mint ahogy Kelet-Németország kulturális anomáliáit sem tudták megszüntetni sem pénzzel, sem jó példával, ugyanúgy a teljes keleti blokk egy nagy kulturális fekete lyuk a mai napig, egy reménytelen, elfogyó és szomorú hely, ahová visszaút nincs.

Szeretek gyümölcsöket reggelizni.

vannak olyan reggelek, amikor minden tárgyszerű, ilyenkor elkezdek tornázni és utána reggeli, majd rajzolás és munka, nincs visszahúzó erő, van mindenféle reggel és az ellenkezője is. ez most a jobbik fajta, vagy a legjobb típus, nincs semmi ami aggasztana és igazából kipihent vagyok és nyugodt
John Cage-t hallgatok, ritkán hallgatok zenét, egyre ritkábban, de ez majd biztosan változni fog, valahogy most nincs igényem rá, de Cage még akkir is jó ha nincs az embernek igénye rá.

Cecily Brown munkáit nézegettem, túl sok Bacon hatás, túl sok helyen, nem roszak a képei, de nem tudom mennyire őszinték, fogalmam sincs, Bacon őszinte volt, a maga borzalmait festette meg, Cecily Brown-nál nem érzem ezt őszintének, nem tudom miért, nem is érdekel az oka.

egyre kevésbé érdekelnek mások munkái, épp eleget tanulmányoztam a képzőművészetet, ideje visszatérni oda ahol abbahagytam úgy 10-12 éve és elkezdeni újra, a saját világom és formavilágom pontosan megvan a fejemben, most már csak elő kellene hozni, ideje lenne

ma lesz egy interjúm és talán holnap is, nem tudom mi hajt, de szeretnék elégedettséget érezni és egyelőre nem érzem

holnap találkozok egy ismerősömmel, S.-el, ő is itt él, régebben kollégák voltunk. Vacsora valahol, régebben jól kijöttünk, ő volt az, aki az akkori barátnőjével közösen ellvittek Pesten a Govinádba vacsorázni, ez valamikor 2005-ben volt, régen.

nagyon sok embert ismerek, ezt mindig elfelejtem, elképesztő mennyiségű ismerősöm van, mivel sok helyen éltem és sok cégben dolgoztam, ezt még soha nem is gondoltam át, csak mindig előkerül valaki, belefutok valakibe, persze ez teljesen mellékes, csak beugrott

tegnap írtunk értelmes dolgokról g.vel, remélem minden megmarad hasonló szinten, elegem van az ingadozásokból.

nagyon jót tett a tegnap esti futás, ma is megyek, nem lett izomlázam és a lábam is bírta, úgy tűnik már rendbejött, ma már kicsit hosszabbat fogok futni, csak elállhatna estére a szél, mert nagyon hideg volt.

pénteken szülinapi buli, az egyik kollégám hívott meg, de már nem tudom, hogy hol lesz, de nincs túl messze

Az ópium, alkohol és egyéb kábítószer függőség régóta témája a művészetnek és nem csak témája, de része is, sok művész maga is kábítószer fogyasztó volt, gondolok itt Bukowski alkholizmusától kezdve Basquiat, GG Allin, Lucy Grealy heroinfüggéségén át Jackson Pollock alkoholizmusáig. A téma ma már nem tabu, ennek ellenére a kábítószer témájáról még ma is teljesen fura és értelmetlen viták folynak, a legalizációtól kezdve a legszigorúbb tiltásig.

Nekem eszem ágában sincs véleményt írni erről, nem értek hozzá ugyanis. A saját liberális gondolkodásmódom azt sugallja nekem, hogy minden kábítószert legalizálni kellene, főleg annak a fényében, hogy a törvénykezések és azok akik a kábítószeres törvényeket hozzák szinte soha nem szakmai alapon közelítik meg a kérdést, hanem a társadalom kulturálisan rögzül szokásaira hagyatkozva, ami teljes szakmaiatlanság és infantilizmus. Pontosan emiatt mem merek konkrét véleményt megfogalmazni, nem akarok olyan lenni mint azok akik a törvényeket hozzák, felelőtlenek, csak zavar az a képmutatás, hogy míg a füvezés, LSD tiltott, addig az alkohol és a nikotin nem. Csak mert az egyiket megszokták az emberek, a másikat pedig nem. Én nem fogyasztom egyiket se, füvet se szívok soha, az LSD sem érdekel, kivéve a sört, ami nyilván kábítószer, csak nem így nevezzük.

2016 szeptemberében az amerikai Ohio várossa megosztott egy fotót a sajátt Facebook oldalán, amely az East Liverpool nevű városrészeben készült a helyi rendőrség vette fel és egy család volt rajta, ahogyan a rendőrök rájuk találtak a saját kocsijukban, egy elhagyott helyen, az első üléseken az anya és az apa öntudatlanul, heroinnal túllőve, a hátsó ülésen pedig egy gyerek egy kék, dinoszauruszos mintás pólóban, a gyerekülésben ücsörgött és a rendőrségi kamerába nézett, várta, hogy a szülei magukhoz térjenek.

Az USA-ban a mai napig körülbelül 2,1 millió nyilvántartott heroinfüggő van és ma már a heroinfüggőség nem a kívülállók, a társadalom perifériájára sodródottak problémája, hanem a társadalom minden rétegét érinti. Ez volt a propagnda üzenete, ami nyilván valóság, csak nem értem, hogy mit segít a problémán hatásvadász fotók megosztása? Nem tudom, hogy van-e értelme a heroinfüggőség elleni kampány nevében rendőrségi fotókat publikálni a a Facebookon, főleg egy város hivatalos oldalán úgy, hogy maga a véros hivatalos vezetése teszi ezt, én nem tartom ezt helyesnek, ide a blogba szándékosan nem is raktam be azt a fotót, sem a linket, nem szeretem más emberek nyomorát kukkolni ugyanis. A fotón szereplő kisfiú pedig más szerephez úgysem jut a médiában, mint a pillanatnyi propaganda céljénak elréséhez szükséges egyik eszköz szerepköre, egy hatásvadász elem, amely a médiában nagy látogatottságot és persze képmutató, szemforgató vélemények ezreit generálja. Mire jó ez? Semmire. Az emberek ingerküszöbe nagyon magas, az efféle fotók a legtöbb ember számára csak kukkolnivaló dolgok, olyan mintha egy filmet, vagy egy ál-dokumentummfilmet néznének a HBO-on, vagy a National Geographic-on, tökéletesen értelmetlen.

A kábítószer a művészet egyik központi témája és eszköze régóta, de nem csak a művészeté, az emberek amióta csak rájöttek, hogy vannak olyan anyagok amelyek bódulatot és a valóságból valamiféle kiutat tudnak adni, azóta használják ezeket. A varázsgombától kezdve a kokacserjén át, a maszlagig, vagy az ópiumig. A középkorban és előtte is. Megemlíteném itt például az Aszaszin nevű szektát a 11. századból, amelyek hasist szívtak és Hashishins-nak is nevezték őket - mindezt persze nem biztos, hogy komolyan kell venni, mert Marco Polo-tól származik ez az információ, aki azért nem mindig írt igazat. Maguk az ópiátok is nagyon régiek, először a Theogony-ban írt róluk Hesiod görög költő. Ahol agy Mekonê nevű várost emleget ami mák-várost jelent és Prométeusz próbált mákteát inni. Forrás.

Én csak a képzőművészeten belül akartam néhány fotót idejegyzetelni a kábítószerekről, de kicsit elkalandoztam. Nincs igazán véleményem a témáról, teljesen mindegy ugyanis, hogy mit gondolok róla, az emberek kábítószereznek és fognak is, a péntek esti parttalan piálás Nagy-Britanniában, vagy a heroinfüggőség, vagy a repülés varászgombával, vagy a Manchester belvárosában szinte mindenütt terjengő, penetráns fűszag...mind mind az én véleményemtől függően létezik és létezni is fog. Az emberek menekülnek, élvezkednek vagy épp elbújnak valami elől: ehhez kell nekik/nekünk az alkohol, a fű, a heroin, vagy épp a vallások, vagy a "csinéldjobban" életfilozófiák valamelyike. Hogy melyik káros és melyik nem...nos, az nézőpont kérdése.

Larry Clark, Untitled (T11), 1963

Larry Clark, Untitled, from Tulsa "40", 1971

The cover photo for Eugene Richards’ Cocaine True,
Cocaine Blue dehumanizes the drug user.
Eugene Richards, 'Mariella,' East New York, New York, 1992.

Nem tudom, hogy helyes-e vagy helytelen ilyen fotókat megosztani, szerintem leginkább értelmetlen, az emberek többségét szerintem nem érdekli igazán a dolog, de ha valakit mégis, akkor talán már megérte. A The Conversation-on jelent neg egy nagyon jó esszé a témáról "Humanizing the heroin epidemic: a photo essay" címmel, szerintem érdemes elolvasni.

Hogy miért ez a téma? Személyes dolog... Én az elmúlt egy évben túlságosan sokat ittam, nem vagyok alkoholista (még), de ideje volt szembenéznem magammal és beismernem, hogy ha így folytatom, akkor az leszek.
Az én személyes okom az ivásra? A menekülés, ha iszok akkor elfelejtem, hogy bűntudatom van, mert józanul folyamatosan bűntudatom van valami miatt, ez gyerekkori nyűg, apám okozta és ezt cipelem magammal és egyre rosszabb lett, mostanában már attól is bűntudatom van ha teljesen idegen emberek próbálnak erre rájátszani, például egy fejvadász. És ezt nagyon nehéz elvisleni, ha ittam, akkor néhány órára fellélegezhettem, de csak addig amíg nem lettem részeg, mert amint igazán részeg lettem, akkor azonnal visszatért a bűntudat önsajnálat formájában és mindent le akart velem romboltatni.
Ezeket eddig még így soha nem raktam magamban össze, mert nem is érdekelt, teljesen belevesztem az önsajnálatba és persze nem ismertem be magamnak. Erre ment rá a kapcsoaltom is G.vel, amit hiába próbáltam helyrehozni, hiszen, hogy tudtam volna úgy "megjavítani" a dolgainkat, ha napközben józanul őszintén szeretek valakit, éjjel leiszom magam és elküldöm őt a francba egy-két üzenettel. Ezt csináltam. Sokszor. Szép nem? Nos, ennyi. A szembenézés fontos. Ez most megtörtént és igazából nekem könnyű a helyzetem mivel még nem alakult ki függőség, nem ittam ugyanis sokat és szerencsére emellett tovább sportoltam és tanultam, és emiatt maradt bennem valamiféle tartás és önreflexióra való hajlam. De az alkoholizmus felé tartó úton jobb megállni minél korábban, mert sok lépcsőfok van és egy idő után már segítség nélkül nincs megállás, úgyhogy én leállok és visszatérek oda, ahol voltam és valahogy feldolgozom a bűntudatra való hajlamom mögötti valós okokat és nem menekülök tovább és soha többé senkinek nem magyarázkodok. Szeretni akarok és szerelmes lenni és örülni, csupa apróság.

Hihetetlen minden, valószerűtlen az élet, a szüleimmel megint gondjaim vannak, G. végleg elveszett, fájok.

Teljesen összezavarodtam, valakinek oda akartam adni teljesen magamat és eldobtam őt, aztán ő dobott el engem. Az volt a célom, hogy két éven belül családom lesz, emiatt ragaszkodtam, kapaszkodtam, most megint cél nélkül vagyok. G. valószínűleg talált magának másvalakit, úgy érzem, hogy randizni jár, vagy ki tudja, én hülye az egész életemet vele képzeltem el. Borzalmasan fáj.

Lehet, hogy az lesz a legjobb ha visszamegyek Manchesterbe és visszacsinálok V.-vel mindent, mert vele soha nem voltunk szerelmesek, de ő legalább kitartott mellettem és nem dobott el, nem titkolózott és nem zárt ki amiatt mert veszekedtünk és akkor is kitartott mellettem amikor hülye voltam, vagy nehéz volt minden.

Az életem szerelmét pedig elraktározom magamban és minden egyes pillanatunkat megőrzök, nem tudok már mit csinálni, mindenemet felajánlottam neki, a teljes életemet, stabil hátteret, családot akartam vele, megkértem a kezét, eljöttem otthonról miattunk, otthagytam a munkámat, újat kerestem helyette és vártam rá, ő pedig cserébe ignorált és titkzatos életet élt, képtelen volt már megbocsátani. Ki tudja mi történik vele, még annyira sem volt képes, hogy telefonon beszéljen velem...miközben mindvégig tudta, hogy szeretem, sőt még arra sem volt képes, hogy nyíltan és egyenesen elküldjön a francba, hogy leírja, hogy részéről vége. Mit tehetnék?

Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz, én azt hittem, hogy a mi köztünk lévő kapocs elszakithatatlan és olyan mértékben fáj az egész amit leírni sem tudok.

Holnap hétfő, próbálom élvezni a munkámat, hogy legalább abban legyek sikeres, valakinek stabilitást akarok nyújtani, családot szeretnék, az jár a fejemben tegnap óta, hogy a "Meg nem született kislány"...mint egy elcseszett regénycím, ami arról a kislányról szól, aki nem született meg, abból a kapcsolatból, amibe az elejétől fogva őt képzeltem el, egy sötét hajú, kék vagy zöld szemű, nagyon okos kislány, aki nem tudott létrejönni, mert az a két ember akik, a meg nem született kislány szülei lehettek volna ostobaságokat csináltak, főleg én.

Jövő héten megyek szülinapi partira, a kollégám meghivott, vettem neki egy üveg sört a Buxton főzdétől. Egy stout-ot.

Fájok és fáradt vagyok.

Ez a blog megőriz a szerelmemünkről mindent, a legelső verset amit neki írtam, a szerelmünk minden lebegését, mindent.

Ma arról ábrándoztam, hogy esküvőnk van és fogom a kezét, kesztyűben van.

Ez a blog megőrzi a szerelmünk minden napját, amit érzek és éreztem.

A kommentet amit beírt ide, az első versemre amit neki írtam:

"Fáj és gyönyörködtet minden betű és szó, csodálattal olvastam a belőlük született mondatokat. Tátong az űr, hiányérzetem van...Sg. on"

Ezt 2017 május 17.én írta nekem.

Ez volt az a vers, soha nem olvasom újra amit írtam, de most megkerestem:

Egy távoli mosolyban a láthatlanságod,
Vermet nyit előttem, odalent színes madarak
Fura fészkeit látom mélységed homokfalain lógva,
A nevetés állarca jól védő burokként szorul homlokomra
Hogy egyre gonoszabb szabályokat álmodjak kilépve az égető
Napfénybe, az önámítás kalapáló mancsait félretolva, felvillanó és
Lobbanó pernyeként libeg olyan belső tavak felé, melynek zöldes habjaiban
Nincs csobbanás, a madarak halakká változnak, kőcsipke formáik
Kecses zátonyként ölelik át hullámaimat, meleg páráikból
Bolondos felhők:  az eseménytelenség újraépíti azt a
Ligetet, mely lomb-páncélként körülölelve és
Tátogó énekétől megrészegülve elhessegeti
A színeket és az illatokat, kormot hint
Kopogva elillanó pillanataimba, hogy
Újra szürkére fessen.

A vers itt olvasható el.

Az volt életem egyik legszebb napja amikor ezt írtam, szerelmes lettem, fülig és visszavonhatatlanul,

A legszebb pedig ez év szilvesztere volt, amikor leírta, hogy odahajtaná a fejét és utána reggel megint nem írt semmit.

Én nem értem ezt az egészet. Ott ültünk egymással szemben...

Az "üresség" jelentéktelen, néha nincs miről írni és akkor érezni, hogy valami változás történik, elengedni a dolgokat, mert különben csak húznak és feszítenek és nem érteni, hogy miért nem történt meg valami aminek a reményeid és vágyaid szerint meg kellett volna történnie.
A "teliség" is jelentéktelen, olyan értelemben, hogy amikor van mondanivaló, akkor az egyáltalán nem garancia arra, hogy értelmes, építő, vagy gondolatébresztő. Az öncélúság és az önzés nem biztos, hogy jó, de bármiből bármi kialakulhat, az önzésből szeretet, az önzésből önzetlenség, de ezek anomáliák, általában az önzésből csak önzés van.
Nem voltam rendben gondolatilag, talán most se, de néha azért meg lehet tapasztalni a dolgok valódi formáját és logikával sok olyan szálat ki lehet bogozni amelyekről csak sejtések vannak és némi halovány benyomás.
Joseph Beuys-tól olvastam ma ezt:
"To make people free is the aim of art, therefore art for me is the science of freedom."
És muszáj egyetértenem vele, ha van a művészetnek, illetve a kortárs művészeteknek valamiféle értelme, amibe érdemes egy kicsi belekapaszkodni, akkor talán pont ez az. A szabadságkeresés tudománya, a szabadság tudománya, hogy mindig tudni kell, hogy a gondolataink bár felelősséget kell vállalni értük: mégis mindig érdemes szem előtt tartani, hogy szabadnak lenni és magyarázkodás nélkül létezni fontos és nélkülözhetetlen előfeltétele az alkotásnak.
A magánélet más, ott felelősség van és szabályok, hiszen a másikért felelünk, de a művészetben nincsenek gondolati-korlátok, illetve ha vannak, akkor ott olyan mechanizmusok indulnak be, amelyek hamissá tehetik a végeredményt.
Egy kicsit eltévedtem a magánéletemben, úgy szeretni valakit, hogy feltétel nélkül odaadnál érte bármit, úgy, hogy folyamatosan nem kapsz semmit cserébe, nos, az nagy kihívás és ha még el is zárkóznak előled és alapvető dolgokat nem mesélnek el, utána amiatt is kritizálnak ha kérdezel és értetlenkedve dühös leszel, és lelkileg összeomlasz és az életed minden részletét alárendelnél annak, hogy valami újat próbálj létrehozni, de ebből semmi nem kell a másiknak - ez kétségtelenül fáj, de végül ha kifakadsz, akkor csak rádmutatnak, hogy "te vagy a hibás, mindenért" és kész, ezzel le van zárva a dolog. Érdekes dolog a szerelem, vakká tesz és elvakulttá. Nem vagy hajlandó a másikban lévő hibákat észrevenni és csak a jóra emlékszel. Maradjon is ez így. Nem feltételezek a másikról rosszat, csak nem értem és hiába akarom érteni, semmit nem segít, bolond játék az ilyesmi és teljesen értelmetlen. Sejtem, hogy valószínűleg takargatnivalója volt a másiknak, valószínűleg időközben jött valaki az életébe és ezt nem akarta elárulni, de, hogy miért nem arról csak sejtéseim vannak. De ez így valójában egy vád - őszintétlenséggel vádolom, pedig nem az, csak spekulálok, mert nem adott soha támpontokat és úgy az embernek nem marad más csak a folyamatos keresgélés és gondolkodás, ami végül helytelen konklúziókhz vezet, amiért azután megint őt okolják.
Ilyen ez. Körkörös bántás. Körkörös titkolózás. Körkörös semmi. Most már csak a szeretet mészváza maradt, nem tudok mást tenni, csak szeretettel gondolni a másikra, néha küldeni egy képet, egy üzenetet, egy dalt, vagy akármit, talán egyszer lesz benne annyi bátorság, hogy leírja azt, amivel valamennyire tartozik, mert az ember olyan: tartozik a másiknak, még akkor is ha már nem akar tőle semmit.
Lassan délután négy, N. írt és megkért, hogy odafelé vegyek neki egy kávét. Már nem láttam őt egy hónapja, hiányzott. G.-t hét hónapja nem láttam és ennyi időn keresztül szerettem vakon és bíztam benne vakon. És cserébe azt kaptam, hogy gazember vagyok és bántom őt. Furák az emberek. Lasan indulok. Csinálok egy kellemes, laza estét, mindig erre vágytam vele...de soha nem sikerült. De tilos, hogy ez fájjon, nincs és nem lehetett "jogom" arra, hogy ilyesmikre vágyjak, mert ő nem akarta, illetve ha igen, akkor jól titkolta. A titkos élete és a tikos világa legyen csak az övé és azé akit helyettem választott.