képek, betűk

Elaine Sturtevant az eltulajdonítás és újraértelmezés mestereként került be a művészettörténetbe - később leírom, hogy ez miért tévedés, 2014-ben halt meg. Mások munkáit használta fel és értelmezte újra, de nem csak a munkákat, hanem kaméleon módra az alkotási módokat is. Fiatal művészként voltak saját alkotásai, például apróra vágott, összelapított festékes tubusokat vitt fel képhordozókra - közeli barátja volt Robert Rauschenberg és Jasper Johns. 1964-ben kezdte mások munkáit másolni és végül ez maradt a fő kifejezési formája, valószínűleg nem könnyű megérteni, hogy hogyan csiánálhatja valaki a "másolást" évtizedeken keresztül, de csak akkor érthetetlen ez az egész, ha nem ismerjük az alkotási módszerét és a gondolkodási módját.
Kezdetben Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg, Jasper Johns és Andy Warhol munkáit másolta, de később mindig megpróbálta beemelni a munkái közé legjobb kortárs művészeket. A 80-as évek elején így jutott el Robert Gober, Anselm Kiefer és Paul McCarthy műveihez. Az életének utolsó tíz évében nem foglalkozott művészettel, mert belefásult abba, hogy félreértették, félremagyarázták a munkáit. Ami nem véletlen, egyáltalán nem könnyű megérteni, hogy mit miért csinált. A kulcs a munkáihoz az eredeti és a másolat közötti kapcsolatban rejlik, a valódiról mit gondol a befogadó és mit gondol a másolatról? Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy Elaine Sturtevant soha, semmiféle mechanikus másolási módszert nem alkalmazott! Ez nagyon fontos a munkái megértéséhez. Mindent kézzel, az eredeti technikák másolásával csinált, így átment ugyanazon a folyamaton amin a mű eredetijét készítő művész, olyan volt az egész mint egy végsőkig feszített, tökéletes megértés, egy maximális erővel történő odafigyelés és értelmezés, hiszen az újragondolás során az újragondoló meglátja a hibákat is az eredetiben, ahogy az örökérvényűt is. Nagyon szerette (ki nem?) Duchamp munkáit, több munkáját is újraalkotta.