képek, betűk

A "krautrock" kifejezést (mint még néhány más művészeti kategóriát) gúnyolódásnak szánta a Melody Maker nevű brit zenei lap a 70-es években. A "kraut" az angol nyelvben egy gúnyolodó kifejezés a németekre, nem túl régóta létezik az angol nyelvben, egészen pontosan 1918-ban jegyezték le először (mármint ebben a gúnyolodó értelmében) és az I. világháborúban használták ezt a gúnynevet a német katonákra. Maga a "kraut" kifejezés már korábban is létezett az angolban, de teljesen más jelentése volt, azt jelentette, hogy "savanyú káposzta" (a "sauerkraut" szóból eredeztetve).
Érdekes, hogy miből mi lesz a szavak világában. Az történet onnan indult, hogy Manuel Göttsching, Inventions for Electric Guitar (1975) című albumát hallgattam, amit krautrocknak szoktak nyilvánítani, ami németül néha "Kosmische Musik"-ként van említve (csak, hogy semmi ne legyen egyszerű). Kedvelem ezt az albumot, mert "friss" és eredeti kompozíciós megoldások vannak rajta, amelyekkel csak a legegyedibb zeneszerzőknél lehet találkozni (pl. Frank Zappa, Omar Rodríguez-López). Emiatt zavar a műfaji besorolás, a műfaji besorolások mindig valamiféle börtönre emlékeztetnek, ahová azok a fajta befogadók, kritikusok és művészet-fogyasztók zárnák a művészt és a művét, ahol épp ők tartózkodnak és mivel nem bírnak onnan kiszabadulni (vagy mert nem mernek, vagy mert nem is képesek rá) emiatt mindent a saját ön-börtönük szabályrendszeréhez mérnek. Aki tényleg élvezi a művészetet és tényleg fontosnak tartja annak nincs szüksége biztonságot nyújtó listákra, besorolásokra és szilárd meggyőződésre, mert hiszen ez a fajta biztonság csak illúzió és épp az ellen a dolog ellen van ami minden valódi művészetnek értelmet ad: a kérdezés, a felfedezés, a refelektálás valamire és a szabadon gondolkodás vágya (és illúziója). Nehéz ezeket összeegyeztetni a listázás kényszerességével, de nem lehetetlen, amennyiben a kategória-gyártó, dobozoló önmagát művésznek tekinti: előfordulhat és még érdekes is lehet.
Szép nap ez a mai. Kora április, a kert füvén szögletes árnyékok, a fű olyan mintha mohamező lenne, a pázsit élénk-zöld árnyalatú, mintha sugározná kifele a napsugarakat. Az égbolt kékje határozottan elválik a téglafalak barnáitól. Ma még nem gondoltam túl sokszor az öngyilkosságra, csak három-négy alkalommal - ez pedig az átlag alatt van, ami számomra azt jelzi, hogy jó a hangulatom.
Manuel Göttsching később alapított egy zenekart Ash Ra Tempel névvel, ennek többek közt Klaus Schulze és Timothy Leary is tagjai voltak egy ideig, van is egy albumuk, amin Timothy Leary is közreműködött, az album címe "Seven Up", Az album érdekes, engem a korai Gong-ra emlékezetet (bár az későbbi), sok blues-os megoldás van a Seven Up-on, ettől vidám(kodós), ha be akarnék tépni, akkor ezt biztosan beraknám az önbulim önlejátszójába és ön-elvarázsolnám magam.
A pszichedelikus rock aranykorában (60-70-es évek), mindig találni valami újabb gyöngyszemet, amibe az ember ha belemélyed, akkor rajta keresztül eljuthat valami értékeshez - például a zenén keresztül eljut egy irodalmi műig, vagy esetleg egy képzőművészig. Most például a Gandalf nevű zenekartól eljutottam Moondogig. Ez utóbbi művészről szerintem már írtam itt ebben a blogban, még évekkel ezelőtt, egy időben sokat hallgattam. Az előbb a német zenészektől indultam, most eljutottam Moondogig, aki bár amerikai volt, de Németországban élt az élete végén (végigzenélte Európát Franciaországtól Svédországig) és ott is halt meg 1999-ben. Imádta az észak-európai kultúrát, egész életében egy óriási viking fejfedőben járt. Egy Ilona Sommer nevű diáklány segített neki átköltözni Amerikából, mivel nagyon érdekelte őt az európai kultúra. Moondog zenei munkássága nagyon összetett, mivel egy klasszikus zeneszerzőről van szó, aki teljesen gátlástalanul kalandozott bármilyen zenei területek között, ezért az értelmezés nem is nagyon lehetséges, és nem is szükséges - de ez utóbbi mindenre igaz, nem csak rá.

Moondog - Elf dance (piano)

"Egészen sokféle kincsek vannak mindenütt." - kár, hogy rövid az idő és nem lehet mindent megismerni. "Talán majd ha egyszer örökké fogunk élni." - sóhajtottam a citromfa felé, de nem sóhajtott vissza semmit. Nem szeretem a vasárnap délutánt, még akkor sem ha ilyen szép az idő, ezen nincs segítség.