A belső magányt mellőzni nem csak a küldetéstudatos szociopaták, az autisztikus magányból kiefele kukucskálók, a droggfüggő látnokok, na meg a művészek képesek (ezek között szinte minden határ elmosva értendő, nincsenek szaggatott vonallal elválasztott területek, csak átfedések). Ezt minek írtam? A kávé felpörgetett. Közben Elmer Nelson Bischoff munkáit nézegetem, aki szerény véleményem szerint jelentős dolgokat csinált, a fekete-fehér aktképeit az ember csak nézi és nem szól semmit, mert olyankor nem beszélek ha tényleg tetszik valami, a zsigeri tetszés az egyik legprimitívebb reakciónk, megelőzi az ész spekulációit, a mérlegelést és a számítást: az ő munkái csak így, elsőre jók és úgy is maradtak, mert az első tetszés gyakran csalókább, mint amilyen a saját spekulációnk tud lenni. Valami erre hat, valami pedig gondolatokat indít - egyik sem jobb, rosszabb: csak más - ahogy mondani szokták azok, akik nem akarnak állsát foglalni és inkább hazudoznak, mint én is.
Egész hétre szép időt jósóoltak, ez Észak-Angliában nem jelent semmit, valószínűleg holnap reggel kopogni fog az eső az ablakon, hideg szél lesz hozzá tálalva, és rigófütty, mert az itteni rigók ignorálják az esőt, esőben is fütykéreznek.
 |
| Elmer Nelson Bischoff, Girl Leaning Against Chair, ca. 1965, Works on Paper, Ink and charcoal on paper |
Még akartam David Park-ról is írni, aki a "Bay Area Figurative" csoport tagja volt, ami San Francisco-ban alakult az 1950-es években és az absztrakt expresszionizmus-t próbálták mellőzni a csoport tagjai.
 |
| David Park, Boston Street Scene, 1954 (link) |
No comments:
Post a Comment