képek, betűk

"Furcsa és távoli és egyre távolodó érzés a művészet szeretete, nem sok maradt meg belőle és nem is nagyon érdekel. Olyan mint egy fejlődési szakasz, elmúlt - kilábaltam belőle, mint egy náthából, már nem folyik az orrom." Ilyen és ehhez hasonló felelőtlen és okosnak hangzó, de végtelenül ostoba gondolatokkal múlatom az időmet péntek dél körül. "Ki az az őrült aki ilyesmikkel foglalatoskodik?" Egy újabb "művészet vége" teória? "Attól, hogy nekem nincs mit mondanom másnak sincs." - vélem, és eközben legszívesebben hangosan nevetve csapkodnám a térdeimet, de mivel ettől meghökkennének a többeik az irodában és nem értenék mi ez nagy jókedv, ezért nem teszem - hát még akkor hogyan meglepődnének, ha tudnák, hogy a saját gondolataimon röhögök. Ez egy jó játék, olyan mint a magamba beszélés, egy séta közben hangos párbeszéd önmagammal, egy régebbi monológ folytatása, vagy újraalkotása a jelen állapotom szerint.
Vajon mennyit számít a gátlástalanság? Nem csak a művészetben, hanem általában - bárhol. Valószínűleg egészen sokat, de ez is mint minden eszköz, önmagában nem alkalmas arra, hogy az alkotási folyamatot a kívánt irányba mozdítsa. "Talán eltúlozva igen - az eltúlzott gátlástalanság művészete. Majdnem bűnözés. Vagy az? A személyiség amúgy is fontos és túlhangsúlyotott, miért ne lehetne az méginkább?" - gondoltam, közben kinéztem volna az ablakon, de a redőny le van húzva, még én húztam le kora reggel amikor beértem a munkahelyemre.
Arra gondoltam, hogy mindenben ellentmondok magamnak, de ezen is csak mosolygok, mivel már régóta épp ezt teszem, tehát ez egy idejétmúlt ötlet, már évekkel ezelőtt megvalósítottam, semmi érdekes nem lenne benne, viszont valamivel csak meg kellene aláznom magam, majd kitalálok valamit - ígérem magamnak, és közben átpislogok Ch.K. arcára, attól félek, hogy látja rajtam, hogy ezt a szöveget gépelem épp és talán még le is tudja fordítani, mert titokban ért magyarul.
Egyre távolabb kerül a fal, egyre gyorsabban dobogok a lábaimmal, köhintek, megvakarom a jobb fülcimpám és ránézek az órára. 12:01, valamit kezdeni kellene az idővel, eltérítem, vagy belerakom egy zsákba és rátaposok, hogy pusztuljon, az időt megölni megszemélyesítés nélkül nehéz feladat, nem biztos, hogy sikerülni fog. A mobilom egy perccel kevesebbet mutat, itt valami nincs rendben.
Szeretném magam alulnézetből látni, mintha egy autó lennék egy szerelőműhelyben, a zománcom teli apró karcolással, minden végtagom végén egy-egy kerék, a szemeim lennének a szélvédők és nem, nem folyik belőlük sem vér, sem olaj - hagyjuk ezeket a hatásvadász, bágyadt képeket. Egyszerűen csak jó lenne ott feküdni egy állványon, majd bemászni magam alá, hogy lássam tényleg olyan vagyok-e mint amilyennek leírtak, vagy az csak a tegnapi napra volt érvényes?
Egy óra múlva indulok haza, az erdőn keresztül, mint minden nap, elkísérem magam a folyó mellett, beszélgetek, nevetgélek, ha valaki jön szembe, akkor úgy teszek mintha normális lennék, egy épelméjű lakó a közeli utcák valamelyikéből, aki mosolyog, nézegeti a fák törzseit és örül a péntek délutánnak.