Szombaton megint elővettem Faludy prózáit, általában szeretem amiket ír, csak helyenként zavarnak a téveszméi és a sztereotípiái (az angolok ilyenek, az amerikaiak olyanok stb. ez annyira vicces), jó példa erre a "Szellemi bútorok" című írása, ami a Jegyzetek a kor margójára című gyűjteményes kötetében található.
Itt az amúgy mindig sziporkázó és nyitott gondolkodása egy kicsit megbicsaklott. Ebben az írásában olyan társadalmi rendszerek oktatását magasztalja fel, amelyekről azóta már többször is kiderült, hogy gyakorlatilag a feudalizmuson sem voltak képesek túllépni (magyar, lengyel, szlovák) és lefitymálja a nyugati oktatási rendszereket. Összetéveszti a keveseknek kijáró budapesti, pozsonyi, varsói ún. elitiskolákban - elsősorban a nagyvárosi gyerekek által megszerezhető tudást azzal, ami az általánosan elérhető és megszerezhető tudás ezekben a régiókban. Elfelejti megemlíteni, hogy gyakorlatilag a teljes vidéki magyarság, szlovákság a mai napig olyan ócska, szegregált és idejétmúlt tudást kap, hogy még egy idegen nyelv tűrhető szintű elsajátítására és a rendes szövegértésre sincs esélyük. Arról nem is beszélve, hogy ha hátrányos helyzetű, szegény családba születik valaki ebben a régióban, akkor szinte semmi esélye arra, hogy az iskolarendszer kiemeli őt ebből - persze lehet valaki szerencsés és kifoghat egy-egy elhivatott "szent" tanárt, de ez nem az általános.A rokonaim egy kis csallóközi faluban élnek, látom, hogy mit kapnak a gyerekek az iskolákban, látom, hogy micsoda törzsi alapon működik még mindig minden. Ezt írja Faludy:
"Örülök, hogy még a közepes nevelésű magyar is pontosan tudja, hogy e szavak mit jelentenek, és örüljünk, hogy – talán a csehekkel és lengyelekkel együtt – még itt tartunk."Szegény, mekkorát tévedett. Ha igaza lett volna abban amit állít, akkor Közép-Európa ma nem lenne sereghajtó mindenben és a sok kiművelt ember tevékenységének valamilyen gazdasági, társadalmi mutatón meg kellene látszódnia. Ennek azonban semmi jelét nem látni.
Egyébként nem foglalkozok ezzel, csak úgy írtam, igazából csak azért, hogy betűket lássak.
Annyiban változtam, mint amennyire nem,
körülményeimben és tudatomban a kétely,
mint rossz apa, kiváj belőlem minden felesleget.
Elképzelem, mi lenne, ha nem hazudnék,
felhajtanám a szoknyám, némán rásöprném a grépfrút haját
egy tálra, és közben festett körmeimben gyönyörködnék.
Az ellentmondásaim épp annyira pontosak, mint amennyire nem,
udvariasan mosolygok, fejet hajtok a szakállas szobroknak
a parkban és közben arról fantáziálok, hogy nem vagyok.
Most ott tartok, hogy heti két alkalommal leiszom
magam, a legjobban egy kisüveges, ausztrál merlotot
szeretek, mert az olyan mintha savat innék.
Amikor valami eszembe jut, letagadom, és elképzelem,
hogy ezt más találta ki, én csak elloptam, vagy azt,
hogy alászorulok a jégnek egy tóban és csak tátogok.
Összegöngyölöm magam és elsétáok a Tescóig, a Victoria
Ave East mentén: fagyökerektől feldombosodott járdák,
ezeken túrázok érdektelen és unalmas - szarkák cserregnek, tavasz.
Szeretnék valóságos lenni, nem olyan mint ez itt,
amiből szépen mosolyog Rád a semmi, takarná magát,
ha valaki ránéz gyönyörű kertet lát, tulipánokkal.
Pedig nincs ott semmi.
Elég fura, nem? Azért ír az ember vers formában, hogy letisztultabbak legyenek a mondatok? Néha ezzel hitegetem magam, persze ki és hogyan dönti el, hogy melyik szó felesleges és melyik nem. Amennyiben a hangulatot is beleszámolom a kifejezés végeredményébe, és nincsenek kategóriák és okosságok, akkor nem biztos, hogy olyan eredményt kapok amit szerettem volna (ezt csak szigorúan magamra értem). Elsősorban úgyis a közlő elfogadhatósága számít, vagyis, hogy a létrehozott tartalom megfelel-e annak a képnek, amit a végeredmény a valóságban létrehoz.
No comments:
Post a Comment