dédapám emlékére

Ha valakit ártatlanul bántanak, rúgnak, gyilkolnak,
A közelemben tépnek, rabolnak: mellé állni talán,
Valamiféle pozitív diagnózis: Nem vagy elmebeteg.
S még akkor se a támadó mellé állsz, Ha úgy érzed,
Régi vélt, valós sérelmed volt az áldozat felé - hiszen,
A gyengébb szüksége, nameg, hogy nem dúvad vagy,
Kinek csak a saját gyomra, gondja a nagy: embertelen
gaz, akiben a kegyelem és jó érzés csak a rablott javak
dédelgetése közben éled fel: ha konc van, akkor örül.
S mi igaz kicsiben, egy országra is mint négyzetrácsra,
Átvihető, Ha a háborúban a szomszéd - mert egy törpe
cárnak megtetszettek földjei, városai, gyerekei, pénze,
S épp rabolja, fosztja őket az őrült serege, s szomszédom
életéért küzdve, fáj, sikolt és romokon népe éhezik, fázik:
erőszakolja az orosz zsoldos, csecsen gyilkos, mit tehet
az épeszű? Amiben tud segít, imán felül: pénzt,  ruhát,
fegyvert küld a szomszédnak. S mit tesz a haszonleső,
gaz, gyáva hatalom, akinek embersége az ájtatoskodás,
ál-keresztény bigottság színpadiságában kimerül? Szidja,
támadja a legyengült szomszédját, s a támadó farkasok
mellé állva, szégyent és megvetést vonz önmagára, és
történelmének minden korábbi bűneit: megint elköveti,
Igen, szégyen: pont azt csinálja amit a leggazabb elődei.