budapesten újra

A szépség lajstroma éppen betelt,
Virágport kértél. Komótos, füstölő
ködös szmogot és cigarettafüstöt ad.
Mit rajzolnál Pest és Buda hátára?
Pentagramot? Kunkori kutyaszart?
Nem hinném, hogy élne itt ördög.
Ebből a piszokból - Miki egérrel,
Donald kacsával - ő is elköltözött.
A szar pedig közönséges - legyen
hát egy olyan labirintus, melyben
kijáratok úgy kapcsolódnak, mint
egy urborosz, zsákutcává változva.
Tangózok a rücskös Kertész utca
bélflórájában, Laban szánalmas
másolatként: a menekülő táncos,
aki riadtan lépkedve - kipörögne
ezekből az utca szerű lefolyókból.
A bezárt és kiadó helyiségek arcai
koponyák a sedleci templomból?
Megnémulva, sorsukba beletörődve
várják, hogy a következő életükben
turkáló, ABC vagy büfé lehessenek.
Az emberség bújkáló jelei ellenére
leginkább, önmaga piszkával hál
a Teréz körút kutyaszar románca.
A letapadt rágógumi ültetvények,
csipkézett bőrkrumpli terméseit a
részeg kombájnok naponta aratják.

A pesti dögkút halottá nyilvánítható
vaginája csálé divatot szül, a színek
nélküli színek kiábrándító figuráit.
Leginkább valamiféle állandósult
félelem nyomait látom az arcokon,
mintha rettegnének és aki fél bármi
lehet - az indulatok, a bizonytalanság
mindenféle variánsai, szelíd és durva
árnyak a szemekben. Egy mosolyt
kerestem, de nem találtam semmit.
A hatosnégyes tájidegen, modern
komikumként, szinte átrágja magát
azon a szörny testen, melyen inkább
a hetvenes, nyolcvanas évek szaglik
- akár a halottban a fürge kukacok.
A tolakodó tömegből ha felszállsz,
mintha mozgó ravatalozóra lépnél,
hol mindenki gyászol, a közlekedés
halotti maszkjai - habzó szivaccsal
egyenre simított fejgömbök. Mást
próbálnál, de mosolyodat szárított
pálcikává aszalja a közöny. Végül
csak a cipődet nézed - az ablakból
megtévesztő látképnek: ott a Duna. 
Margit hídtól a vár felé - kifeszített
poszter, melyet naponta újra és újra,
turista-csalinként felragaszt a pénz.
Amikor leugrok a villamos féregről
a Mechwart ligetnél, szótlanul állok.
Én csupán sétálni akartam - menni
valami felé és nem valamitől elfelé,
de egy félig idegen szemmel, saját 
nyomorunkat látni szívfacsaró volt.