Árpád híd, aluljáró

Az Árpád hídi aluljáró a húgy birodalma,
lassan forgó mozgólépcsői megszakítják
a valóságot - pokolbejárat pizzaszelet
illattal. A mennyezetről víz csepeg,
így sírna a beton? Vagy talán csak
egy elrozsdásodott, megöregedett
cső menekülne innen, ahol a mocskos
nedvességet a huzat hűti borzalommá?
Az átjáró akár egy üreg, nevezzük
Árpád-karszt barlangnak?
S mélyében a hajlék nélküli
emberek cseppkövekké dermedt 
szobrok? Nem mertem arra gondolni,
hogy miféle sors, évtizedes
gyötrelem lehet a karcos kezek,
kifordult lábak, kómába parkolt
tekintetek mögött - sírva halnék mellétek,
de gyáva vagyok hozzá,
kibaszott gyáva féreg,
aki még tud járni, de a maradék
büszkeségét legalább már kidobta.
A metróbejárat szintjén egy szintis úr,
bús szólója a szomorúság szomorúsága,
mindenütt szegények, szegényebbek,
ettől az egésztől savanyú ként termel
a járomcsontom. Lenyelem.
A járókelők sétálva rohannak,
kicsit büdös van,
Mintha valaki valahol beszart volna, 
közben kiállok a sodrásból, figyelni
ahogyan lépked, dübörög a sok cipő,
egymást előzve kavarognak felfelé,
Sétálok. A látvány olvadt ólomként
folyik át rajtam, a ráérős lépteim
idegenné tesznek, vérfolt vagyok
a szemben vagy rossz kilátás egy
hosszú, meredek lejtőkön megejtett
séta után - a mindent elnyelő rohanás
bitang ködét kerülgetve. Próbáltam
mosolyogni, de kinek? Végül beálltam
a várakozók zseléjébe rezegni,
sajnáltam őket, szerettem volna jót,
fényt adni a szürkéknek, mert talán
színeket bontottak volna, vagy csak
egyetlen pillanatnyi szelídségtől
meglágyult arccal, mosollyal
tudatták volna: észrevettük egymás
tekintetében azt a valamit,
ami bennünk - állítólag az ember.