A filozófus és az aranyhal

A hétfő gyakran olyan mintha létezne,
Szűretlen komolysága rám tör,
A kotyogóból született kávé 
Boldognak tűnik, akár egy bugyborékolva
kacagtató ébenfekete manó, kinek
csókjait jól esett viszonoznom.
A filozófus és az aranyhal összeérnek,
A szabadságvágyamat kiengedem a szellőzőn,
hátha megfertőzi az álmodókat.
Mióta egy konyhában lakom 
megtanultam örülni a morzsáknak
és félni a kegyetlenektől.
Ez az ország újra megmutatta,
hogy milyen a szabadság hiánya.
A távol töltött évek feledtette szenny
képkocái fokozatosan, de visszatérnek.
Elfeledtem, hogy milyen érezni azt,
amikor tömegek örülnek mások szenvedésének,
ha önként választják maguk közül a legeket:
őrültben, rablóban, szadistában.
És nem tehetsz ellene semmit.
Újra előjönnek az emlékek arról,
amikor összetévesztik az arroganciát
meg az önzést a szabadsággal,
amikor az egyenlőség helyett
a külsőd, színed, szagod alapján ítélnek.
A hétfő éjjel jobb lenne ha nem lenne,
Ha nem érezném azt a rosszat,
Mely a változás képtelenség
utcákon tenyésző hétköznapisága 
sejtet minden egyes lépésnél.
Vannak új élmények is - a Rákosi-kort
idéző propaganda megfigyelése élőben,
a hazug plakátok üzenetei, melyeket
elkapott félmondatokból visszahallasz,
igazi abszurd - hétköznapi borzalom.
Régebben azt gondoltam,
hogy az ötvenes években
kizárólag egy külső elnyomás volt -
a szovjetek prése, Sztálin ökle,
de látva a jelent, úgy sejtem,
sokan ezek nélkül is lelkesen éltették
volna az akkori diktatúrát,
mint ahogy most is önként tapsolnak.
Ilyen ez a hétfő, hajnala lassan ébred,
Csendjét feledve város-zajjá érik.
A háztetők most még fekete virágok,
Buda mezejének mázos ékességei,
valahol ott ülök, nézegetem a csillagokat,
szomorúság, vagy félelem nincs,
csupán a folyamatosan legyilkolt
szabadság-esélyek miatt érzek
némi tehetetlen bánatot.