A semmi semmijeként létezem

Rőt levelek pörögnek az úttestre,
Lassan magához tér a vasárnap este,
esőt prüszköl egy pöffeszkedő ködfelhő.
Az autók nedves nyomait spagettinként
szívja fel a Körút. Cipőm orrára köpi sarát.
A foltozott járdák az útpadkához simulva
az eléjük dobott csikkeket szimatolják.
Kutyaszarváros hurkái közt lépegetek.
A Mammut főbejárata önmaga pofája,
Fújja és szívja a közömbös járókelőket,
Várakozok. Mikor zöldre vált a lámpa,
hagyom őket tolakodni, keresztbe menni.
A sínek mellett egy nő a levegőt szidja.
Megértem. Én is átkoznám a felhőket,
de az önkontrollom átlagossá tesz. 
Ő már különleges. 
A zöld emberke idegesen villog - átsétálok.
A főbejáratnál is kurvaanyázik valaki,
Keresem a mosolykapcsolót, de nem tudom
kitapogatni - marad ez a komor ravatal.
Dőlnek a falak. Odabent a kristályfény,
ugyanolyan mint minden kapitalista
szentélyben - márkanevek, kasszák,
info-pult, olcsó kávézók, lépcsők, őrök.
Láthatatlanná képzelem magam.
Aki ebben a világban nem szorong
az gyanús. De biztosan tévedek.
Miközben a panoptikum szemeit nézem,
a státusz-fétis rút harmóniáin ámulok.
Eszembe jut választott királyuk dölyfös
szólama a kultúráról, valami olyasmi volt:
"Mi mondjuk meg ki lehet a része és ki nem."
Röhögni támad kedvem. A nacionalistákban
az a legmókásabb, hogy zászlókat lengetve,
himnuszt énekelve verik át sajátjaikat.
De nincs ebben semmi meglepő, hiszen
Aki a származásból, fajból politikát csinál,
és emellett a primitív tematika mentén
uszít, hangol az valószínűleg kalandor.
Elindulok a Lövőház utcai kijárat felé,
Komótos séta a parkoló autók árnyában.
...vagy a szemerkélő eső, vagy a könnyeim.
oldanak fel - csordogálok az olajos lével,
és az első csatornában eltűnök. Csak úgy,
jobb így. A semmi semmijeként létezni,
mert nem tartozok sem oda, sem ide,
idegen vagyok, idegenebb mint hittem.