Maradék reményünk margójára

Januári langy. Budapest. Egy 85 éves nő elesett
az utcán - valahol ennek a fantasztikus városnak
a gyomrában. Senki nem törődött vele. Minek?
Ő a hideg földön feküdt - hiába kért segítséget,
senki nem állt meg. Amit el se tudok képzelni.
Egy órán keresztül kerülgették őt a járókelők.
Végül valaki mentőt hívott. Egy egész óra után.
Legyen a többségi szolidaritás új egysége: szeó.
Szolidaritás Per Óra. Jelenleg egy szeó-n állunk.
A médiában legtöbben a csendes szégyenérzet,
a hallgatás, vagy esetleg a kósza önvizsgálat
helyett magyarázták a történetet: a járókelők azt
hitték részeg! Sőt hajléktalan! Mintha ez bármit is
számítana... Ha nem tetszik? Ha másképpen látod? 
Szerintük képmutató vagy!
Sokan elképzelni sem
képesek, hogy nem lépünk át valakin, csak úgy... 
Számukra az egyetlen szempont az önzés. Ezért:
ők elfoglaltak, fáradtak és a szokásos kifogások.
De ha odahaza a tükörben illegetik magukat,
akkor Ők ott
egy humanistát látnak. Sőt, egy jó keresztényt.
Csak akkor épp nem volt idejük istenre.
Futni kellett vissza ebédszünetről.
Majd vasárnap meghatódnak a kisjézuson,
vagy saját maguk nehéz sorsán,
talán meg is siratják magukat.
Nekik nincs 5 percük.
És azt gondolják, hogy ez igazol
mindent, közben zakatol a panaszkultúra,
sivár anyagi helyzetük miatt,
minden miatt.
Nem értik, fel sem fogják,
hogy mi a baj ezzel az egésszel - mi a gond velünk,

hogy a rossz sorsuk okozói, nem csak a politikusok,
és az oligarcháik: ők csupán következmények,
mert egy többségi társadalom urai magunk közül
kerülnek ki és jóban, kegyetlenségben, önzésben,
számításban, korrupcióban vagy akár a szolidaritás
deficitben: a többség kultúrájának szintjét mutatják.
És igen. Ezért van itt ez. És ezért nem lehet más.

Egy hosszan kitartott tükörbenézés.
Az kellene ide.
Meg szerénység.
De mindez, természetesen: illúzió.