the yellow milk

Much of our existence
resembles the emptiness of this text editor;
we imbibe a void while experiencing our breath
and attempt to pretend that
there are no connections
between our shadows and the light.

You were disappointed as rarely.
The particles of air around you,
And your fingers
and the furniture was identical;
we were sleeping on a light blue sheet
outlined in chalk by a red line, 
That must be crossed,
and should be a capillary
that drives you into the lacuna.

Barriers have eaten the beginning of that void;
they loved its suffering;
No rhythm that would be a privilege
I was not able to achieve it. Thunderstorms?
The dead epistemology mustn't be a source of their silliness.
They laughed at the sunset today.
It felt utterly foolish.
That landscape has been painted.
In that. The moment had become that gap that nobody could see.
Encrypted. You can now lick the satan's back and bottom, right?
Translated. Achieving such profit is truly impressive. 
What a success! You contribute to the destruction of the biospheres.
Are You there? Is You me? Am I Us?
Encrypted.
You tried to slowly destroy everything,
sit down, and you are so proud,
you never had contemplated.
You love each part of capitalism.
You always thought it was the only model that worked.
It is evil, but most of them love it. 
Although You think You know it.
I presume that you feel this poem is a ridiculous metaphysics.
Who cares? Encrypted. Done. You must buy a new planet.
It might be cheaper now.
Firstly, You need to sell the existing one. But before all these, You should
be successful,
popular, and positive. I would say I love your positive attitude.

Do you work, and do you attend a lot of positive meetings?
Does your company do greenwashing?
You know about it, but you pretend that it is normal?
Do you know this might cause most deaths and extinctions like fascism or communism together?
Are you aware that you can possibly take part in demolishing the future?
It can be quickly sold and hidden. Sell and hide. Behind Your Smile. Your depression.
It cannot be seen. Nobody saw that You have become neurotic and ill. 
The primary happiness is an advert and marketing.
Online shopping, drugs or watching TV series or shows.
Friday night alcoholism?

Do you love travelling with the cheap flight ticket you found?
Your void loves You.
The emptiness loves You back. 
Shhhhh. Shhhh. We need to smile. Are you OK?
Turn left. Turn right. Jump. Are our philosophy, religion, and ethics part of capitalism?
We sold those beliefs and our tuition fee, and we need to love them,
5 pound, 100 £, 123.99 $, 1000 yen, love them? What a dogshit we are?
Did You know? Are You positive? Did you smile enough today?
If not, you should travel somewhere with palm trees and blue sky
and enjoy it. And smile.

I will hate you and think you are an idiot, but this does not matter.
The whole civilisation is rubbish.
We, unfortunately, have failed.
Our story has ended.
You killed your grandchildren,
because you were egoist, silly, greedy and mainly:
Narcissistic idiot.
Hello, and be positive.

Lw61QwertB25

Nézed a kőrisek ágait,
elszunnyadtak,
az ősz maradékát épp kirágja belőlük a szél
ujjcsuszamlás egy arcon,
talán az enyém, mint "a ketrec amelyben élek".
A virágdobozok mohával kárpitozott koporsók?
Dehogy. Vidámabbak! Mondjuk...
A kukák közt megmaradt fonnyadt füvet
személyes névmások legelik.
Beborult.
Hódarával untat a tél,
apró gömbökkel hintőporozza be magát az utca,
newtoni fizika.
A hátsó szobából a Kingslea Road házait fürkészem,
falak, téglák - bárcsak tudnának bámulni,
visszakacsinthatnának,
az ablakok pedig?
Hétköznapokat takargatnak,
pont mint itt, amelyik mögött ücsörgök.
Közben az ég tovább zabál,
szája sarkából a földre hullat még néhány
poliészter gömböt,
elgurulnak a Fog Lane park felé.
Az ott én lennék? A folt a képernyőn.
Papírtörlővel próbálom letakarítani a koszt.
Maradok. Ragadok.
A kerítésre vörösbegy libben,
hússal töltött porcelánfigura,
Lezuhan és összetörik. Kirohanok.
Felszedegetem a madárka szilánkjait,
próbálnám összeilleszteni,
de nem sikerült, 
visszasétálok, nincs sem sírás,
sem megszentelt pillanatok,
ha olykor áldozik az életnek nevezett kémia,
leggyakrabban  kudarccá vedlik.
Mosolygok - a dara esőre váltott,
üres doboz vagyok,
falak közé szorult levegő.

JK29ubn21

"A csend a legjobb kommunikáció, való igaz?" - kérdezte vagy állította?
Nem tudtam eldönteni,
a meg nem történt beszélgetésünkkel kapcsolatban
bizonytalannak éreztem magam,
felhúztam az arcomra a futókabátom nyakát,
egészen a homlokomig felért,
jól esett nem látni semmit - illetve kellemesebb volt mint gondoltam volna.
Azt remélem, hogy így kevésbé fogok fázni. "
Úgy képzeled, hogy így nem hűlsz ki." - merengett magában,
közben a pocsolyában - amelyet éppen átléptünk, észrevettem,
hogy szokatlanul fehérek a fogaim, mintha kicserélték volna őket.
"Talán az éjjel fogorvosok támadtak rám?" - elmélkedett szinte lelkesen
és én meg voltam győződve afelől,
hogy nem bírja ki mosolygás nélkül.
De végül nem mosolyogtam,
és nem is gondoltam rá.
"Kellemetlen megszólalni." - közölte.
"Úgy hiszem, hogy neked se jó az a sok beszéd,
a felesleges szájmozgások kusza formái, az "ó"-k, "ő"-k körei, az "í"-k vonalai
és így tovább,
na meg persze a belőlük képzett - a pontosság irányába hiába csörtető szavak
és az ezekből kifeszített mondatok."
Csupa felesleg. "Természetesen" - sziszegte félhangosan,
olyan arckifejezéssel, mint azok szoktak akik bajba kerültek és éppen felfogták ezt -
pedig csak emberként működött
néhány másodpercig,
de ez mindkettőnket meglehetősen zavart.
"Nem akartam ember lenni." - gondolta.
"Mert szégyenkeznem kellett emiatt."
És ez a szégyen - ez is csak egy olyan emberi tulajdonság volt,
ami még jobban megijesztett,
mert kilátástalannak tűnt tőle a szabadulásom,
egy megszakíthatatlan, végtelenbe hajló ismétlődés bizonyítéka volt,
egy örök ciklus,
mely mint egy halálos betegség,
a tudatom történetének végéig kitart.
És ettől annyira szomorú lettem,
hogy nevetni kezdtem,
és megértettem, hogy felesleges aggódni és mégsem,
mellékes, hogy mit tennék,
mert minden a valószínűtlen és valószínű határmezsgyéjén bukdácsol,
és bármit teszek
nincs irányításom a dolgok felett.
És ettől a létem végre mulandónak kezdett érződni,
ami olyan volt mint belebújni 
egy orgonabokorba
ahelyett, hogy tudatlanságomban és ostobaságomban ágakat metszenék róla.
Nem akartam többé sem írni, sem beszélni,
sem másokkal kapcsolatba kerülni,
a véget sem vártam,
de tisztában voltam azzal,
hogy a jelenben
csak ennyit tehetek,
mert a technikai fejlettség
és ez a civilizáció nem enged többet,
de jó volt a majdnem-tudása annak,
hogy a jövőben,
mások leszünk és valóban nem ilyen lesz a testünk,
mint ez a kétlábú,
gombfejű zselés-cukorka.

jk8932Wn59q1

szélesen lelapogat, mintha megdobogtatna,
pedig te aludnál egy éles borotva fogínyén, 
"hogyok" és ámulatok gyökereinek fürtjei védenek.

Nem tudhatok? Amire képes lettem volna? Kidobtam.
Most tt llk, figyelem az ujjaim fonálbuggyanásait,
nincs benned rettenet,
inkább csak egymásra merőleges tévedéseim,
a nem-leválasztható vétkekkel keverten,
melyeket ki-ki másképpen vontat,
ezer alkalom múlt, 
ha azt írnám újabb jön: hazudnék,
majd jobb lenne.

Amikor a derengés fájdalomszimbolika,
egyedül is maradtál, hiába szépítenéd -
gondolataim végjátéka, hogy meghalnék,
eltűnve térből, időből - mindenből.
Ijesztő? Mert magadat sem bánthatnád,
hiszen másokat csak ringatnál,
a dajkálónak miért ártanál?
Ébresztő! Fújd el azt a rossz gyertyát,
a sötét, hideg fényű csalót,
mely üreget vájna barlangod végébe,
közben vigyorogna, mintha azt sejtetné:
győzött.

...eleven húsodra varrt félkész tünet,
ezernyi jajj-ba kódolt nevetséges feszület,
bravúrjai mesterkélt indokoknak, hallgatag szándéknak,
a felsorolható és kifelejtett rosszaknak ---
és ha? mi lenne ha egyetlen mosoly eltüntetné mindezt?
Nah, nem másé és nem is másnak szánt,
hanem a tied! Egy magadnak adott mosoly ---
mely mint görbült radír,
egyre világosabb csíkokat húzna a sötétben,
ezt is - azt is, újra és újra átrendezné,
"menjen minden!"
mozdulsz, teszed - kuncogsz
a lét abszurdjai felett,
és végül magad lehetősége,
csendje,
némasága lennél.

nm5678Cv12.4

Azt hittem a csend egy biztonságos zugféle,
egy régi pajta, barlang, melegedő
ahol reményeimmel, hagynak élnem.
De nem, nincs olyan, nincs ajándék béke,
nincs magától értetődő szabadság -
pedig jó lenne, s talán egyszer megvalósul,
de most még mindenkinek tennie kellene,
akit érdekel a szabadság, egyenlőség, jó -
mert ha elbújunk a képzelt csendünk mélyére,
végül ellopnak, tönkretesznek mindent azok,
akik ha létezne pokol - ott lennének boldogok.

Magházban rekedt esőcseppek hj54678Ui12

A Bajvívó házainak összekarolása,
mozdulatlan fekete pókokként álltak,
néztem őket, ők nem tudtak rólam semmit.
Előfordulhat, hogy voltak ablakaik,
valaha lehetettem valamelyikük gyomrában,
s talán konyhának nevezték azt az üreget,
ahol elképzelhető, hogy feküdtem.

Selymes pihéik közül csillagok pislákoltak,
maguk felé vonzván a dolgok könnyeit, 
hogy mi él és mi nem --- az idő trükkje,
az apró gyertyák csak égtek és éheztek,
a gravitációjuk legyőzte a Föld vonzerejét.
Tényleg én? valóban ugyanaz a konyha?
Két nap Budapest, szívméreg, érintések.

A maradék felhők csordaként baktattak,
leszegett fejeket képzeltem torzóik elé,
a kölcsön hálózsák melege fészek volt,
lakatok fityegtek szintetikussá lett témákon,
átsiklottunk a felmerülő fájdalmak és a
pontatlan fogalmaink halott tájképei felett.

Hajnali kettőkor kimásztam, futni indultam,
néhány kör a Margit-szigeten, -- december,
mégis a nyár illatait éreztem magam körül.
A Pálcikaember még mindig eteti a macskákat,
A Furán Gyalogló úr is rója köreit,
Hajnali négyig csak mi hárman. Mesében.
Mint volt, s mint van: elmúlik majd?
Az a sziget a Duna könnyező szeme,
a pillái közt rohanok, néhány nap - nem fájhat.

A város ugyanolyan volt - rozsda ölelt fényt,
márkafüggőség és nyomor váltólépés komédiái,
a hatos villamos elmebetegeinek unalmas műsora,
szitkokat fröcsögő alkoholbetegek,
az arcokon mindenféle - kétségbeeséstől,
az örömig, mint bárhol máshol, ez itt talán
kevésbé idegen? Túl sokat éltem itt?

Azután elbúcsúztunk, én a halál felé indultam,
Reméltem, hogy új életed virága leszel.
Mindent próbáltam magammal cipelni:
A tagadó és hiátusképző gondolatpaneleket,
A meg nem született gyerek árnyékait,
A be nem hegedő sebek széleinek színét,
A nem lelt okok permanens ravatalait,
Eltűntem - ahogyan az árnyaknak kell,
csendet hagytam, lassan gyógyuló sebekkel.

gégemetszés fenyődísszel

Nem merik kimondani, suttogva sem:
a szociopata, patologikus hazudozó,
Főnököt kultúrája nagyjának
méhéből szülte annak árnyékos oldala.
Szolgái félik,
talpnyalói nyalják -
ahogyan elődeik.
Jégkrémnagyúr vigyorog.
Milyen íze lehet a hazugságnak?
Hogy ennyien kedvelik.

Itt nincsenek kínos kérdések újságíróktól,
az együttérzés foltokban,
nem létezik többé ellenzék. Ez utóbbit?
Mint lejárt MLM-es
fogkrémet, mely mosogatószernek is alkalmas,
négyévente összefogásként árulják,
lehasznált pofákkal,
melyek fűtött termekbe vágynak,
díszletnek hagyott parlamentben ücsörögnek.
A megélhetési ellenzék hitvány,
érdekből látszatot varázsol,
az elnyomás eltakarásáért fizetik.

A többség? A haszonélvezők? Az új urak? Szolgáik?
Ki-ki szerepköre szerint él.
Tapsolva bólogat vagy hajlong.
Közben egyre nagyobb árnyékot vet a gőg.
A megörökölt nyomor.
Az elnyomás, úr-szolga szerepkörök,
élik a feudalizmusra kent, urizálásra feszített,
államszocializmusban párolt őrültek háza
szürke hétköznapjait.

A hazugságra mért dölyf mindig éhes,
jachtot, kastélyt, szállót, bányát, szőlőt kér.
A hazugságban élni tudó középszer mindig éhes,
látszatot, kiutat, kibúvót, mentséget kér.
A tettetésben és buborékban élők is éhesek,
külföldi utat, látszat-választást,
meghagyott buboréksajtót kérnek,
megkapják - s bár boldogtalanok: megélnek.

Az országnyi méretű  őrültek házában nyugalom van,
karácsonyfát vásárolva duzzognak, 
vagy örülnek az ápoltak,
szürkeség, gyógyszerosztás,
olykor egy-egy dühkitörés,
zugivás, maszatolás és képzeletbeli ökölrázás.
Megszokták a falakat, s hogy kicsippentik,
a felettük lévő kezéből a maradékot.
A közös hazugságok kötélrengetege erős,
nincs oly erő, mely megbonthatná,
meg amúgy is, minek? Hiszen van bejgli,
a boltokban nyugati holmi,
lehet anyagi helyzet 
alapján nagyot s kicsit domborítani - mi kell még?
Nemzeti varangyok subában, dolmányban?
Megvan az is. 
Facebookon élő Középkor? Pipa.
Megvan minden.
Cukorrengeteg, zsírböjt, alkoholmérgezés.
Ámen!

639ut4mnj12

A csend, táj, felhők és a madarak
attribútumai egy narratívának
melyeket egy ponton fontosnak véltél
majd elmúltak

a semmiből újra semmi lesz
nem zavarja mozgás, sőt a sőt
és a zavarás értelme is megszűnik
nullát írnak az egyenlet végére

és azt is áthúzzák.
a papír és az áthúzás is megszűnik
de a Van marad és lesz
mint örök potenciál mely a variációk
véletlen trilliói közt van és nincs,
s néha oly kombinációba rendeződik
mely leírja ezt,
majd kitörlődik,
és csak a lehetőség marad

melybe reményt lát
az a rendeződés, mely most én vagyok
emlékét a kézfejed melegének
de mindez nem több a semminél?
miközben az volt és lesz a mindened?
mely mégsem több mint egy állapot
egyszerre múlik és lesz
a részecskék táncába vész
s talán újra létrejön.

És Te, emlék - mely jelek és állapotok sora,
ugyanúgy elmúlik,
nem lesz többé
ha leírod sem fog számítani,
nem jelent semmit ---
színtelen, szagtalan
csak azon a ponton létező,
melyen létrejött s ameddig lassan elhalványodott

ütem
semmi
ütem
mint táncoló medúzák sokasága
hiába a mosoly,
hiába szerettél.

dfsf edrerr5

Amikor eszembe jutsz, magától értetődőnek tűnik,
Hogy emlékszel arra amiről eszembe jutottál, Alszunk
Te az ágyban én a padlón. Odakint tigriscsíkos a kora esti ég,
Magában bőg és üvölt, Arcokat ráz az égből, Zuhannak,
Teher nélküli vonatok zörgése hangsebességet idéz, Esetleg,
Hajolj oda tizenöt évnyi távolból, Gördítsd a fejed vállára,
Engedd be a nyári este pékség melegét, A felforrósodott,
Szinte megperzselődött por illatát, A bugyogó tücsökhangot,
A megégett nyakszirt lassú kihűlésének folyamát. Pest bűzét.
Repülőket gúnyol a Nyugati felé húzódzkodó sínpárok kattogása.
Kis albérletek szürke ablakain verődnek vissza, ki tudja?
Hová veszett el a dobolás? Ahová a fehér székek a teraszról?
Honnan tudhatnád hol történt? A Kerekes utca közepére érzed?
Ahol a málló tudat magáról font rémálmát épp megszülte, Egy
soha meg nem történt színdarab elmaradt felvonása közben?

hbqrtz456

Nem felejtettem el, eszembe fog jutni,
Eszméletünkbe ömlik az a folyó, szabad ezt?
Önteltségnek tűnik? Szelídített sünné fésült bátorság?
Megvadult falak csordái legelnek a nappaliban.
Nézem őket, megnyalják a kézfejem,
Ki-lép-tem az utcára és be-ko-pog-tam magamhoz,
Majd bejöttem és megkérdeztem ki az,
De nem vo-tam ott-hon,
Kinéztem és a levegőre mosolyogtam.
Esett a hó, akkor tizenegy, most negyvenhat voltam,
Lemosta az arcomat a vízfestményéről,
Egy ágaskodó péniszt rajzolt a helyére,
Tudtam, ez is megtörténik majd.
Szomorúnak tűnnek a délutánok?
Szelídített magánnyá őrölt az önérzet?
S bár, ezek is, csak, felidézett végek - kétségtelenül hatásosak,
Mégis, mégis, mégis! Csak emészti a kitalált időt,
Newton arcát képzeli az ablakra,
Majd megsokszorozza,
Egymás után rakja őket,
Rábök az utolsóra: "Ez volt a jelen." 
Eközben a részecskék mit sem törődnek vele,
De nem nevezhetném őket különösnek,
hiszen én is belőlük vagyok,
Az meg közönséges. Olyanok voltunk
Mint tengerből merített kanálnyi rész,
mely különjárónak képzeli magát,
S törvénynek gondolja a kanál fémfalát.
Nem feledtelek el, gyakran eszembe jutsz,
Nem tudom mit tudok és fogalmam sincs arról mit nem,
Amit nézek, hallok vagy az illatok,
A neuronjaim közt őrlődő kvantumvilág rezgő,
szövevényes, összefonódott játéka,
Az vagyok én,
Azok vagyunk mi,
félreértések fogságában vergődő parányok.
A biológia massza szabályai szerint létező,
Gondolatnak tűnő, öntudatnak sejlő, mulandó részecskék,
Mint egy ceruzaelem elektrokémiai játéka,
Amíg van test, addig létezek.
és nem felejtettem el, hogy puha volt a szád,
de hiába minden --- mi magunk vagyunk
saját maradékunk parádéja, megnyugtató völgye,
s ha majd úgy kell: szétoszlunk, a többi közé vegyülünk,
a gondolataink létrehozásában részt vevő elektronok,
egy kőbe kerülnek, majd a Nap végeztével,
ki tudja? talán egy üstökös része lesz?
de addig --- ebben az időben,
Mint legvágyottabb talány,
maradjon egymásról kép, hangfoszlány -
Hullámként hajlott mosolyaink, öles orgonája,
babusgatott titkok és minden ami lénnyé tett,
Ami szerethető ebben a kommunikációba zárt,
csípős szagú börtönünkben,
Napokra, évekre
Nem felejtelek.

I live in the primitive past, antipoem

Most of our civilisation is so rudimentary,
I must live here;
I stare at their primitive vehicles,
How happy they are in those boxes,
They love those ancient constructions like countries, economics, and media,
Keep listening to immoral conversations,
and communicate in primitive ways like speaking.
Hidden mouth on my face.
Obstacle?
I should vote for politicians,
I must work if I want to survive,
and I have to witness how religions still lie to people.
There is no escape; there is no exit.
There is no chance of experiencing a future
where all today's things would be just history.
Fools are so confident,
Idiots are almost always self-assertive,
Idiots vote for sociopaths, psychopaths and more idiots.
Idiots love systems and hierarchies,
They also need gods, 
Without it, they would be more immoral, if that is possible?
So, yes, I live here, 
In this horrible civilisation,
which keeps repeating the same lies for thousands of years,
I try to do as helpful things as possible
because that might help build that future,
but I failed; I always failed. Am I a failure?
So, I must live here,
where idiots won't be the most essential part of civilisation,
where humans will be a cloud of particles,
and we will be timeless. I hope those humans in the future
will have the whole data of the current networks,
and they will include all the databases we have now,
and they can find this text. 
"Sorry about that. I wrote most of the people were idiots here."
So, I am sending a smile to them from this primitive past.
When they travel in a void toward another galaxy,
they will be able to find my photos,
GPS data, and biological fingerprints,
and they can replicate me. We can experience each other,
and I can travel with them through the universe,
and time won't matter,
and this age, nowadays, will be something like that
what the early Middle Ages is today.

gömbökre rajzolt arcok

Kiszakadva, elválasztódva, kiesznek belőle.
Te betakartad.
Felébredt, lemászott és nem értett.
Zöldelltek a fák, pedig tél volt.
Úgy érezted és elmesélted.
Bólintottam és együtt múltak el.
Fürgeség, rászámolás és seb, amint eltűnt ráébredt - hiába.
Nem fogja elfelejteni?
A kert végében szarka cseccseg,
megsimogatná, de hirtelen egy udvarral arrébb libbent,
ha látná és ha érezné, szeretné?
Emberek szavai? Miért nem értik, hogy nem lehet - így nem.
Nem elég bátrak megérteni:
a matematika sem univerzális, 
csak emberi, mint az önteltség és az idő.
A mindenség sikolyát is csak te képzelted,
nyakba akasztható fontosságként élted meg,
feledtette volt a halált - mely felől túl gyakran álmodsz,
mint a szépség,
egy feltört dió képében,
a csuklómon nyugvó langyos kézfejed.
Az álom végén hang-képtelenül tátogva szónokoltál,
ki akartad mondani: "várom". Késő volt. Várom, várom?
A Kingsway két sávja közti zöldben először előbukkanó
kék krókuszokat és a sírjaikból előmerészkedő nárciszokat?
Nincs és nem maradt semmi amit adhatnék.
Elfogytam,
csak még nem tűntem el végleg,
mert a test meglepően lassan kopik,
a semmitmondó embertájon így járja,
az örökké tartó csendet várja,
rámosolyog, megcirógatja,
intett neki és megbeszélték.
Felébredt, odahajolt, összekoccant a felső fogsoruk,
odalépett a konyhapulthoz,
kinyitotta, a cukrot vagy a halál ellenszerét kereste?
Szerelmesek, de már nem tudtak róla,
ezért folyton ott vannak,
újra és újra ugyanazt élik, végig csend van, hallgatnak,
ráteszi
a gázra a kotyogót, kávét főz,
beszélgetnek, alszanak és újra kezdődik elölről.
Kiszakadva, elválasztódva, megsemmisülve.
Ő betakarta, felébredt, lemászott és megértette.
Odakint
úgy tűnik nyár lett mert nyitva a teraszajtó - szombat lehetett, 
ezért volt a nyugalom?
Elindul a konyhába feltenni a kávét,
ő meg csak topog utána, álmosan.
Nézi ahogyan kinyitotta a szekrényt és keres,
de sem a cukrot, sem az ellenszert
nem találja - csak mosolyog.

uwNMe63Opq23 örömhír, tavasz

Párával befújt üveg, talán ablak - ráfeszítve
amit meghagyott arcodból a Hold,
ott rekedtünk, hogy menekülhetnénk? Változol?
Nem késtél és soha nem hasonlítgattál.
A kevés jó szokásaid egyike volt. Mi történt?
A keserű párává foszlott életet is visszanyeled,
szigorú voltál, de engedékennyé olvadtál.

A kávéspohár arca - az a barna kör egy tó,
mély, rezzenéstelen hűvös, mint leheleted emléke,
"Mi lesz a jövővel?" - kérdezted a telefonban,
utána napokig nem tudtad hová gurultam,
talán London felé, talán egy másik életbe,
én sem emlékeztem - mostanra pedig? Minek?

A személyes problémák beemelése a látótérbe,
elmekórtansági együtthatónk melankóliája.
jobb lettél? te pedig rosszabb? mi a mérték?
Azt mondtad - "felkötöm magad még ötven előtt"
mert úgy érezted, nem szabad túlélned semmit,
és nem akarod azt a borzalmas, kiüresedést
amihez minden idióta annyira ragaszkodik.

Az embervilág nyűge, gyötrelme? Szánalmas?
Vagy a kultúra? Miféle? Kié? Hol és hová?
Mélyre húznál felszínt? Hullámról hullámra
csapódnál akár a leleplezett esendők esdeklése.
Láttalak az éjjel, fel voltál szegelve a falra.
Karcsú voltál és egy patak ölelte a csípődet,
talpad alatt a kövek, felváltva laposak, kúposak.
Képek - akár a hópihék, sírjukba hullva olvadnak.

Az ujjaimat figyelem, még mindig ismerem őket,
csak csuklótól felfelé kezdtem elromlani, 
nem az időtől - az ártalmatlan emberi koholmány,
egyszerűen csak ennyire futja ebből az anyagból,
a szén alapra húzott, haldokló paradicsomból,
ahol úgy pusztulunk mi is, ahogyan a tárgyaink,
létünk végső morfológiája ócska halábarándulás.

gjlgjésdlf gjsklj fgélsj

Újra gondolatnak hívtam egy álmot,
odabent valaki megkérdezte - "Milyen az élet?"
nem voltam képes válaszolni,
hiszen minden amit mondhattam volna... csupa-csupa felszín.
De nem is akarok velük társalogni,
mert szigonyokat teremnek - bármiről,
megváltoztatva engem és annak módját
ahogyan képes vagyok a dolgok sorsáról képzelegni.
Újra érzékeltem, hogy más formában létezek,
eltemettem azt a jövőt melyet nem ebben a jelenben szültek,
közben elhúzódtam tőlük - a szokásaiktól,
mert nem a megismerés vágyából indultak ki.

Összeegyeztethetetlen rétegek közt élünk,
sejtve, hogy nincsenek teremtők,
ha valami fáj mégis elképzeljük őket,
s bár ez primitív - fogalmaink felsebzett bőre
alkalmatlanná tesz egy olyan jövő leírására,
ahol már nem léteznek szavak.

Fáradt vagyok, szomorúvá tesz a gondolkodás,
vagy inkább az, hogy ez a borzalmas korszak a sírom,
ahol a felgyülemlett tudást még mindig
egymás elnyomására használják,
mintha az ókorban kellene élned, 
úgy, hogy irtóznál a rabszolgaság intézményétől,
de még csak szavad sem lenne a felszabadításra,
vagy mintha a középkorban élnél,
s primitívnek tartanád a királyságot,
mocskos dolognak a hódítást,
meg a papság képmutatását,
sejtenéd, hogy nincsenek istenek,
de mégis ott kellene létezned,
bolyongani a borzalmak közt, 
el kellene viselned a nyilvános kivégzések látványát,
a háborúkat,
és azt, hogy nincs aki elhinné, 
hogy egyszer majd lesznek hálózatok,
eljuthatunk az űrbe és megértjük a biológiát,
még csak körbeírni sem tudnád ezeket, 
mert fogalmaid börtöne összezárna előtted.

Ma sem tudja a többség elképzelni,
hogy a pénz totális uralma zsákutca,
vagy hogy a természetes evolúciónk idejétmúlt,
és ezernyi mást ---
minden korszak borzalmas börtöne
önmagának, így hiába nem vagy vak,
hiábavalóság látni a rácsokat -
mert a szomorkodáson kívül
alig tehetsz valamit.

Az Átlagdemeter szorzótáblája

A rendszer mögött tizenhárom évnyi teljhatalom,
de ő még mindig a Kitudják ellen kultúrharcol,
nem létező, mesterséges ellenségek bántják,
mint ágyak alatt rejtőzködő álombéli mumusok.
Történetét legfőbb apafiguráinak propagandájában szülték,
de ő imádja ezeket! Hiszen magától is hasonlókat álmodik ---
tele őrült receptekkel:
hazugságleves gazdagon,
nagyotmondás ragu - s kedvence
a kisebbrendűségi-érzés pite gyűlöletmorzsákkal.
A mesterségesen érlelet démonok
ellen hatalma teljében is
hadakozik - két indulatos szavakkal
töltött dagálygombóc közt
hazudozás feleseket kortyol,
majd pityókásan a Központ altatódalát motyogja,
melyben mindig jövőre lesz jobb,
amikor majd minden képzeletbeli szörny elnyeri büntetését,
s infantilis tudata pedig végre elernyedhet.

Hazudik - s mivel alig maradt olyan sajtó,
amelyik a száján kipréselt
propaganda hányásról leírná: "az ott okádék!"
Megmutatva mi is történik valójában,
ezért folytatja, s végül még azt is elhiszi,
amit minden hasonló rendszer
haszonélvezői el szoktak:
hogy atyaistenek,
hogy géniuszok,
hogy valóban tehetségesek,
hogy a maguk erejéből gazdagodtak,
hogy mindenhatók és mindenek felettiek,
s mindig, mindenben igazságuk van.

Unalmas ismétlődés ez egy olyan
történelemben, melyben alig-alig akad más,
mint efféle borzalmasan elrajzolt figurák.
A jelenlétük folytonos, akár egy szutykos folyam
zavaros fenekén az iszap, 
garantálva a nyomor örökké szürke félhomályát,
a középszer virágzását,
a teljesítmény helyett a talpnyalás jutalmazását ---
s mivel lassan mindent bekebeleztek,
most már erőből - mindig győznek,
és bár a létformájuk
a daganatként aránytalanra hízott Semmi,
egy képzeletbeli mérlegen,
mégis a mélybe húzna,
mert az üresség szürnyű súlya maga teher,
mely a világ minden pénze és hatalma mellett
se képes szárnyalni.

Utóiratuk:
Maradunk amik! Kisebbrendűséggel telt,
nagyravágyó puttonyok,
akik élvezik ha képzeletbeli
szörnyeket álmodhatnak mások ágya alá,
melyektől fakarddal, papírcsákóban megvédjük őket,
s cserébe nem kérünk sokat,
csak mindent,
na, meg azt, hogy soha, de soha ne nézzenek be
az ágyuk alá. 

if you feel, antipoem wek234982342d

If you have observed
a similarity between this period and an earlier one,
that is possibly a misconception. We often use analogies to create an effect.
Comparing historical periods can be hazardous,
and drawing analogies between them could lead
down a risky path to nowhere.

If you believe you are a distinct part of a nation or country,
separate from others, that notion may be inaccurate.
We are fundamentally similar,
as science reveals that each human is akin to a sibling.
Culture, nationality, skin colour, and language
are historical constructs
that have evolved due to losing connections with our predecessors.
Consequently, their language and beliefs underwent transformations.

If you feel inclined to lead others,
consider yourself a master,
believe you deserve more than others,
or think you should punish them,
or if you perceive a connection with any deity,
that notion may be misguided. It's advisable to consult a psychiatrist,
as these feelings could be indicative of mental health issues.

If you believe you were created by a supernatural entity,
and you perceive this ethereal being as tangible rather than a mere vision;
you may be mistaken,
influenced by long-standing and repeated tales.
If you find this idea upsetting, considering it blasphemy,
I understand your perspective, albeit regrettably.
It appears that you may be influenced by the misleading notions of past sociopaths
who believed in a connection to a supernatural identity.
In such a situation, what should you do? I do not know.

Archivált jelen, 2023

Hogy miért muszáj legalább leírni
azt, hogy mit művelnek abban a palackozott
középkorban? Hogy a félelem és gyűlölet
méregcseppjei és mindenféle árnyalataik
a többségüknek olyan táp melyet folyamatosan
nagy dózisban és hígítatlanul kapnak?
Hogy nem értenek mást csak az elnyomást
ezért soha nem volt és lesz saját demokráciájuk? 
Hogy a pénzért mindenre képes bűnözőkre
hagyják újra és újra a vezetést? Hogy nincs
lényegi különbség egy köztörvényes csaló
és a választott vezetőik többsége közt?
Hogy a nyilasok, fasiszták ocsmányságai
reinkarnálódnak, más és más formában
újra kinőnek mint eső után a kerti gyom,
jelenleg épp azokat jelentgetik fel,
akik mondjuk egy kiállításon meleg témájú
műveket néznek? És hogy ezt egy ország hagyja?
A rendőr kimegy. A teremőr kiküld. A szülők
többsége nem lázad. A tanárok nagy része meg bólogat?
És ez a hétköznapjaikból csak egy szelet.
... nem rajtuk múlik, hogy nincsenek újra
deportálások és gyilkolás? Mindeközben
vigad a barbárság? Bámulják a tévét, templomba
járnak és úgy tesznek mintha az normális lenne?
S, hogy egy szociopata a választott atyaistenük?
Aki újabb és újabb zsírrétegként teker csípője
köré mindenkit aki megvehető, mert aljas?
És az ilyenből oly sok akad, hogy rendszerként működik?
Hogy százezrek legfőbb mestersége a hazudozás,
talpnyalás és a közös bűnök fakasztotta érdekek
miatt bármire képesek, miközben ehhez milliók
tapsolnak nekik? És ez így jó? Megint jó?
Hogy az irodalomtól a színházakig szinte mindenütt
káderek, haszonélvezők és haverok  lebzselnek?
Egymásnak készítik a túlárazott selejtet és züllenek
az ötvenes évek szocreál szintjénél mélyebbre.
És büszkék rá,  ugyanúgy mint annak idején
a nyilas vagy kommunista haszonélvezők?
Hogy hamarabb jár el a rendőrség ha fiatalokat kell
megalázni egy-egy ál-törvény miatt, mint erőszakos
bűntényeknél? Meg, hogy rendszer kegyeltjeinek
köztörvényes ügyeiben évekig maszatolnak, végül elsikálják? 
És, hogy korrupciós ügyek állítólag nem is léteznek?
Európa legkorruptabb országában nincs korrupció?
Ezt akarták? Újra? Mert annyira finom? Repetáznak?
Fincsi a dagonya? Tapsol a többség! Lelkesen akarja?
Ez a valós önkép nélküli kultúra, melyben a tükröket
folyamatosan összetörik, s mint őrült vámpírok, akik 
saját sírjaik közt bolyongnak, csak magukat sajnálják?
Hogy a nem propaganda-célú újságírás is olyan
színvonalra züllött, ahol hiteles forrásként
használják az állampárt szervezeteinek adatait? 
Ahelyett, hogy tényfeltáró cikkeket írnának,
úgy tesznek mintha demokráciában élnének?
MTI meg KSH adatokat közölnek az elvtársak?
Olyan fogalmakat használnak mintha szabadok lennének:
jogalkotás, tőzsde, törvényhozás, szabadság,
demokrácia, miniszterelnök meg hasonlók?
Ezeknek Ausztriában van értelmük, de nálunk nincs.
Mégis használják ezeket. Naponta. Megőrülhettek?
Nem hinném, mert az mentség lenne olyanra amelyre nincs.
Archiválok - muszáj ezt tennem.  Hogy emlékezzek,
csak magamnak, nézegetem a szomorú tájképet,
melyen nincs kapcsolat a kép elemei és valóság közt,
mégis valósnak tűnik, nézed és nem érted miért olyan,
amikor lehetne más is, de nincs erő ami átfesthetné,
mert visszafestik - nem szeretem ezt a hasonlatot,
mert túl kedves, mintha lenne mentségük, pedig nincs.

az úgyteszek

Lehetne róluk kedvesen is írni? 

Úgyteszország, úgytesz lakói
úgy tesznek,
Mintha nem Úgyteszben élnének.
Úgyteszkirályuk minden mozdulatával
úgy tesz, mintha
nem csak úgy tenne s ezt bólogatva tapsolják
úgytesz szolgái. Úgyteszisztán így éldegél.
Benne az úgyteszek újra és újra úgy tesznek,
mintha valamit tennének,
és nem csak úgy tennének.

De minek? 

Azt hiszem létezik egy képzeletbeli vonal,
aki átlépi átkerül Úgyteszföldről
Aljasföldre. S ha folyamatosan,
generációkon átívelve milliók lépik át,
az nyomokat váj 
mindenbe - ez valamiféle mérgezett kultúra,
ocsmány hazugságokkal,
melynek mindenki a részese,
aki nem vállal áldozatot,
aki nem éri be kevesebbel,
névtelenséggel, 
s akkor sem vesz részt benne,
ha neki ettől rossz.
Ezt amazok nem értik,
mert az érdeken kívül mást nem értenek.

Lehetne róluk humorosan is írni?
De minek?
Kinek vicces újra és újra néhány millió házmester?
Kinek humorosak az újjászülető földesurak?
Mi a vicces a reinkarnálódó párttitkárokban?
Nem szívderítő a sok hazudozó.
S bár a milliónyi tapsoló idióta nevetséges,
egy idő után unalmas,
szánalmas
az egész.

The anti-poem from a civilisation that was led by sociopaths

Brown lines, dots, pink splodges, triangles, purple shadows,
my brain translates these, and they evolve into a garden
hovering behind the sky.
So, that silver patch could be a squirrel;
it is quickly moving and spinning around a line;
it might be scared by another dark blot, which seems to be a magpie.

I read the news today, 
One famous man was concerned about AI;
he is one of the wealthiest people on this planet,
I presume he is a narcissistic sociopath, 
nothing unique; he is the ordinary fruit of the late capitalism's tree.
He tried to pretend he was concerned about humans.
I was smiling because his artistic-level performance seemed to be so convincing,
I was surprised as I expected he would have burst into tears. 
Loved his dramatisation. The social media ballet from Mr Sociopath.
In fact, the civilisation is rotten because it is led by sociopaths like he is;
Most people seem to love socio- and psychopaths because they 
get used to the fact that they are led by these kinds of humans. 
So, yes, the main risk is us: the human civilisation.
We destroy our planet,
we cause extinction,
and we have almost wholly
demolished the biosphere.
We make war, 
billions do not have clear water and food,
and we use animals as if they were our soulless slaves.
Most of us cannot be free as religions and autocrats keep them in middle age,
but this businessman-sociopath, who is a billionaire, wants to make people fear AI.
Yes. He convinced me that if any sociopath wants more power,
then nothing matters 
if they want to reach something. They care about nothing.
If they need a scapegoat,
they make one. And our civilisation is led by them,
which we consider as usual.
So, yes. Should I be afraid of the AI? 
No, I am afraid of sociopaths,
which are everywhere in business, politics and media.
And most people obey them.
This is a truly frightening thing.

The sunlight is orange,
the boiler's noise from downstairs is like bees buzzing,
I tried to memorise this morning;
I should walk to the city. I have an appointment.
I need to survive until next April.
I can remember a thought that I almost had forgotten, 
When I tried to sleep back after the early morning running.
I had dreamt about committing suicide the following year, 
but that was the past, and I was not alive.
It might have been right before my birthday in April
when trees became green again. 
"Why?"
This would be a regular question when people think
there is an idea that is considered negative.
The self-demolish
is something they suppose is terrible.
Yes, life should be admirable.
But it is not. No one should think about suicide.
This was just a dream; I would try to avoid suicide,
because life is lovely:
I can watch how sociopaths lead idiots,
and how this civilisation keeps destroying itself,
how they roast the planet,
how humans extinguish everything,
and how we create the worst nightmare
I cannot even imagine at the moment.
Yes, I need to survive, indeed.
Or not.

Choral of putrefaction, anti-poem

Let's keep reciting the murmuring of penitences,
Mrhmmm, or Frffhhr: We were able to get up today.
Was it possible for us to breathe? If yes, then all is adequate.
We should love and should be loved, shouldn't we?
From our birth to the destiny, or something like that?
Sloped path from the mattress to downstairs, 
I opened the kitchen door, and it conveyed the cold air inside.
Lifted my right leg, moved slowly and stepped forward;
Am I yet there? Do I prefer standing there?
Where the hailed transformations of remorses are stored,
We make up our extended stories.
might we have tried to be a hero in that?
A betrayed person who keeps searching for their beloved?
Like in those primitive superhero movies that
make you feel this is the Early Middle Ages again.
Giving up or taking it seriously. When will it count?
It does not matter.
If you are a sociopath, you can be successful.
If you are a narcissistic psychopath, you can be a leader.
Most people will value your cruelty and lies, 
They will appreciate you,
they want to be similar to you.
Do you need gold, oil, data, or coal?
Would you like to have a pleasant holiday?
Travelling somewhere and consuming fake local foods?
Is it exciting? Does it sound good?
Do you love this dissipation where idiots build ski slopes in the desert,
or create a self-profile online,
or build concrete and glass islands?
Amazing? Eat, fuck and enjoy.
Participate in yoga courses and buy cheap flight tickets.
We need more revenue and profit.
Is this a perfect decadence? 
I know you do not care.
Yes, you need to care about where you go this weekend.
And also, you should buy a new car.
While the planet is rotten,
And millions have to live in camps.
You should obtain more. That's all right.
Enjoy it.

I do not want to wake up, 
I want to disappear
I wish I could be a real outsider
Who could be a hermit
But there is no more place for this
No escape, no exit, no hope.
Yes, it is pathetic, but all good.
This is just my anti-poem, so ignore it.

A romlottságban romlottság van

Az egyetlen emléktárgyam tőlük a nyelv,
általa értem őket, de amit csinálnak - idegen.

Emlékszem, hogy a rendszerváltás környékén
azt képzeltem: eltűnik majd az a zsírosan csillogó,
undorító máz, a sok félrebeszélés, és
romokon-virágzás lesz,
vége szakad az egyformára szabott látszatnak, 
az érdemtelenül kapott dolgok helyükre kerülnek --
de mindez elmaradt. A vagyonok átmentődtek,
az előző rendszer haszonélvezői megvetés helyett
lehetőségeket kaptak,
eltitkolt vagyonok magjaiból új mutánsok nőttek,
mindenekfelett vagyont és hatalmat vágytak,
s megérezték:
milliók vágynak vissza egy mesebeli apa keblére,
ezért Kádár, Rákosi és Horthy székletéből
újszerű politikai termékpaletták kerültek az asztalokra:
mazsolával töltött férgek, csokoládés vérpuding,
hamuban sült ingyenleves, sűrű gyűlöletfőzelék.
...egyszerű üzletet lett a tálalás, az ideológia pedig fűszer ---
fasisztának, sztálinistának, nácinak, kommunistának, rasszistának
nevezni a kortárs politikai zabálnivalókat értelmetlen lett,
mert olyanok mint egy nagyvállalati marketing célzott lézersugara,
csak az számít, ami profitot termel:
bármi is legyen az eszköz: bevetik.
--- minden felhasználható: így készült el a fasiszta-keresztény,
a náci-kommunista-szittya, a népi-kádárista-hun,
a mérsékelt-szalonfasiszta-értelmiségi,
a művelt-nyugatos-szociopata-helyezkedő,
és a ki tudja még miféle bizarr termék: bárkiből, bármiből.
A korszellem tökéletes táptalaj.
Ez a babonaság és a tanult-műveletlenség kora.
Olvasni tudnak, de már alig értik.
Írni még tudnak, de minek?
A Római-birodalom bukása után lehetett hasonló.
Varázslók, babona, szupererő, minél egyszerűbb történetek. 
Látvány, szájbarágás, propaganda, hogy értsék a hazugságot.
A sikeressé válás legfontosabb alapfeltétele a kegyetlenség,
a szociopátia, pszichopátia a nárcisztikus személyiségzavar,
számként, sorozatként, eszközként kezelni másokat,
minden pillanatban higgyen abban amit állítania kell,
ha szükséges sírjon, ha kell nevessen - de nem mint a színészek,
annak a kornak vége: a shakespeare-i világszínház kora lejárt, 
a közönség is műkedvelő színész lett és a szerep
higanyként folyt le a színpadról, az ember maga lett a szerep.
A kereslet-kínálat alapú politikai bazár pörög, fényei villognak,
a sorban állóknak pillanatnyi igények szerint
osztják a legfrissebb termékek széles kínálatát:
a rasszista a megkapja az akciós migránsozást,
a propagandista állami pénzt hazudozásért cserébe,
a nácik és a nyilasok melegellenes törvényt,
Kádár koponyájában hívők kiflicsücskön tálalt szalonnakockát,
az ügyeskedni vágyó rokonok EU-s pénzeket,
a szélsőjobb üres militarista halandzsát,
s aki nagyon éhes? Az megkaphatja egyszerre mindezt!
A lelkesen taposó talpnyalók pozíciókat,
az értelmiségiek állami támogatásokat,
családtagok, barátok, s azok ismerősei trafikot, boltot, szállodát,
a bigottak a kereszténység kifacsart, kicsavart paródiáját,
a nyomorultak közmunkát, krumplit ---
Az újságírók gumicsontokat - s boldogan rágják!
Mindenkinek annyit, amennyi
a függőségi hálóban elfoglalt szerepük szerint jár.
Így kap a megélhetési ellenzék állami pénzt, fűtött parlamenti helyet,
cserébe a négyévenkénti szabad-választás balettben újra előadják a szerepüket.
Mindenkinek jut aki hajlandó hazudni,
mindenkit befogadnak aki lemond a becsülete utolsó morzsájáról,
mindenkit beengednek aki az elvekről azt gondolja, hogy jönnek-mennek:
így épül tovább az évszázados elkeserítő, posvány - nyomor,
ahol a képlet szerint nem maradt más
csak a szürke háttérszínen mozgó szellemek,
az érdek szerinti megosztottság,
a teljessége felé menetelő züllöttség,
mely perverz útja során magát ünnepli,
s azt állítja, azt mondja - amiért a jussát kapja,
hol milliók tanulnak rezzenéstelen arccal hazudozni,
fentről-lefelé haladva,
mindenki aki a függőségi hálóban a felette csüngő pók vacsorája,
s közben maga is pók... Mérgezett delej,
Csak az nem kap semmit, aki a sikertelenséget,
nyomort, elvándorlást, állástalanságot vállalva - nem nyúl
semmihez, nem fogad el semmit és nem tesz úgy,
mintha a Mocsokdomb bűze örök tavasz lenne.
De. Őket nem értik. Ezek a Mellékesek.
A gúny tárgyai. A hülyék, nem ügyeskednek.

Ki tudja - s nem is nagyon érdekel már,
mert a züllöttségben romlottság van, 
a hiányos szabadság nem szabadság,
a herélt demokrácia nem demokrácia ---
mégis annak nevezik,
mert hazudnak és nekem úgy tűnik: élvezik.

Boldogságod adj nékik, minél többet!

Azt hiszik uralkodnak, Hogy döntenek,
Hogy tőlük függ és hogy megússzák,
Közömbösségre vannak kihegyezve,
Csoportokban hisznek, túlélni akarnak,
A kegyelem számukra anomália, melyet
Az évezredek alatt fokozatosan vallási őrületté
Tettek, hogy szabadabban gyilkolhassanak,
S hogy a gyilkolás, rablás után legyen
Felmentés, hogy másnap újra azt tehessék
Amiben a legjobbak: értelmüket fegyverként
használva szabadon megszerezhessenek bármit,
Ami az adott civilizációs szinten éppen
nagyon kellett - így amit pokolnak mondottak,
Az egyszerűen csak egy hétköznap volt,
Olyan alattomosan álcázva magát, melyben
A jólét, okoskodás, tudás és az állandósult
boldogságvágy a közömbösség és ostobaság
különböző árnyalatai. Légy boldog hát!
Keresd a pozitív élményeket. Utazgass,
kóstolgass, válogass és ha rossz napod
van utalj némi pénzt jótékonyságra,
két érett húscafat majszolása közben. 
Irány a reptér, vár a csoda - a szép hotel.
Ringj, ringj Te működő, kedves pokol!
Hasadban a sok örömre vágyó ördöggel.

Fura, hogy voltam

Nem nézzük egymás szemének jellegét, 
Távolodó fénypettyek, vagy ezüstözött darazsak?
Eldobott tükrünk, jól hizlalt vágyaink?
Ha kell bármit megtesznek? Nem félnek?
Ugyanaz a jól ismert járandóságnak vélt abszurd?
Az elmebaj kiváltság lenne, hagyna elbújnom.
Köröttem a megmásítás - mintha zokni nélkül,
de téli ruhában ácsorognának egy fagyasztó ajtajában,
mögöttük a belső térben sötétnek kellene lennie,
mégis sütne bent a nap. A felolvasztott képtelenségek pedig?
Lábaik alatt olajos csermelyként folyjanak!
Ők pedig? Vihogva félre ugranának! Ott lennék?
Az én lennék? A legostobábban nevető árnyék?

De nem létezik az a kép. Fonnyadás van,
halkulás, diszgregáció, lényegtelenné válás.
Rosszabb esetben egészség, tűrés - mi vagyunk
a mindennapok zománc nélküli ón-állata. Nem érdekel?
Kit izgathat? Miért is figyelnénk ezekre?
Nézd csak! Ezt a szomorúságot megjelölöm egy ikszel,
a soron következőkre kört, háromszöget, számot rajzolok,
különben elfelejteném melyik kell túlélnem,
meg azt, hogy melyik vagyok én és melyik nem vagyok.
"Elhajított majmok a tengeren" - ezt neked dúdolom.
Maradt még a valami? Hagytak még belőle?
Úgy, úgy! Úgy, úgy? Vegyek még? Figyeled? Engeded?
Jó lenne olyannak lenni, mint aki nem vágyik?
És ismételgetni, hogy "ne kopjak, ne kopj, ne halj!"
Kérlek, maradj! Bármi történjék? De nem maradhatsz.
A bogarak is elfelejtenek bennünket, meg a halak?
Relációinkkal együtt? Nem hinném...a felejtéshez
emlékezetesnek kellett volna lennünk,
bár a rombolás is azzá tesz - ezt muszáj elismerni.

Az árnyak a kertben boldogok, mert közömbösek?
Most én és mi jövünk: meg az életünk. Rabsorban.
Amit állítólag? Mit is állítunk? Van még valami?
Ez a sok közönséges hétköznap? Hogy én is csak ennyi?
Azt hiszed, hogy még nem? Hogy majd csak sokára?
Az ember hamarabb pusztul mint rálelne magára.
A biológiai folyamatok igazságtalan áldozataiként,
az önfenntartás nevetséges leporellója, tudod -
kemény papír, nagy betűk és ábrák: egyél, ölj, szaporodj?
Kiszállnék? Élni olyan amilyen, elmeállapottól függően,
fontosnak vélt dolgainktól mentesítetten,
Arroganciánktól megszabadulván,
Bölcsességre nem is gondolnék - az maradjon csak vicc.
Haszontalan fogalmak. Borzalmas én. Figyeld!

...a lehullott almát megszerző, egykedvű mókust,
rágni kezdi, gyorsan - közben felém bámul,
felettünk azúrkék, fénylik, szinte csillog az ég.
Ülünk. A mókus, én, meg az alma, valahol távol Te.
Karikás szemeiddel, menned kell - hol is vagy?
Közben a délután rám teríti a köztünk lévő távot,
épp fuldokoltam, de valami felébresztett mielőtt
a magány humorérzéke és az egzisztenciális
rothasztó-tégelyében savanyodás kigúnyolása szétmállott.
Úgy hiszem minden rés egyben dudor is,
az a karikatúra pedig én vagyok. Mosoly,
majd még egy - akár a zápor, lassan oldódik
az élet, s megértem - a sodródás, ellenkezés
nem számos mértékek, felváltva működnek,
nincs recept, sors vagy ítélet, s ennél
csak az megnyugtatóbb, hogy élek, élsz
és bár értelme semmi - mégis voltál, remélsz,
majd mindez ismétlődik, valójában pedig?
Mindenki sejti, hogy mindez jelentéktelen.

My lovely green field

I pulled down the view into my throat
a little bit suffocated, but it did not hurt,
I was the spectacle, the problem, the solution, the poison,
every anti-bud on the tree of a never-existent God.
I was vulnerable because I wanted to keep being.
And that's overwritten nearly everything.

Except for one thing:
I might be able to escape and resolve not to be human anymore?
I could do that.
So, yes.
Get away from me. Go and witness how they destroy.
There are fights everywhere, More wars; "How did we get there?"
In fact, it never was different and never will be similar.
Parallel absurdity? 
Is it like the end of the Roman Empire?
There are no analogues in the history.
There are no accentuated moments.
It is just a chain. You can call it causality.
Or whatever, who cares?

I wish I had been broken into a frozen sense of peace,
After my bizarre bath in the human civilisation,
Which lie about everything; every second,
a billion different untruths,
Fake gods,
fake histories, untruthful religions >>> almost everything is fake.
We fib, they lie, and they love falsehoods.
We created that hell; we thought it was only imagination.
If you want to see it, just be honest for a day,
be honest, really honest: stop pretending, stop believing,
stop forcing yourself to accept stupid rules,
stop using their money, stop consuming, stop working,
stop using social media, escape: only for a day,
and the hell we created will very slowly appear for you.
We made it. Its walls are from our culture.
The ceiling is made from religious.
That red light inside is caused by the communication.
They lie: blah blah.
Spanning from managers to the homeless.
Most person tells lies at their own level.

Who made the statement that people are intelligent?
Who mentioned that we are extraordinary or miracles?
Who told you this civilisation could be changed?
That person was lying to you.
Anyway, it does not matter if you discover this.
Does not matter anymore.
I am indifferent to;
It's not my civilisation anymore.

I am a dog, a cat, I am air,
Or a plum tree,
But not a human.
This is my lovely green field.

Mélykék páviánfogsor

Párától áttetsző szirmokat szárít csuháján a kert,
tudomásul veszi a szerdát, nem szól senkihez,
talán csak megszokta, hogy magában beszél,
nem tud leülni, túl terebélyes és a hideg is zavarja.

Október - hétvégén Halloween, de Manchester
nem lesz részegebb mint szokta, mert nem tud.
Talán kicsit vadabbul párzik majd a sokféle magány,
a hétköznapok szívmérge ilyenkor kétszeresen
alakul tudatvesztéssé. Szomorúbb is lehetne?

A kert hallgat, nem kér belőlük, halkan nézelődik,
divatjamúlt könyvet tart kezében, betakarózik 
a hulló falevelekbe, s összezsugorodva figyeli
a zajokat - a szórványosan felcsattanó üvöltéseket,
a részegeket hazafelé furikázó taxik folyamatos
súgását - fél tőlük,  de közben érzi a dolgok
szomorúságát, melyek csak vannak, mert létezünk.

mn345tzuOp23

Am I merely a reaction to the complex,
distorted electrical activity within this physical body?
What is the essence of our being,
and where is my place among the myriad cells and bacteria?
Am I a macro-bacteria?
Why did I use "I"? What "I" is? 
Why did I feel this is me? 
All our life is a chain of self-deceptions because,
without it, our life can't work?
What do we call life?
Yes, I know > homeostasis,
metabolism, reproduction, 
adaptation and death.
And what do we call thought?
Those, above all, are only biology-related things.
Am I only the product of my biology?
Is it a life? Yes, I assume that I am alive, am I?
Is "life" an adequate expression for all it signifies?
Does any word cover their meanings?
Can language ever completely convey
the essence of what it signifies? Is this question ridiculous?
Do I really care about words? 
Should I despise myself,
and should I fed up with humanity? Does it change anything?
Could I have a strong aversion to people around me?
Or am I utterly disenchanted with the humans? 
Is it important? Do these words exist?
All aspects of human society,
economics and political systems appear deeply perverted to me?
Why?
Most people engage in conflict,
exploit one another,
prioritise money, favour capitalism,
want to do business,
have faith in countless non-existent deities,
and claim distinct nationalities.
Or we just do not care. Is this correct? Does it have any importance?
The peculiar thing is they view these as standard practices,
and if you point out that these are deeply ingrained,
divisive cultural traits that should be discarded,
they respond with laughter. Is it cruel? Am I here?
Do I exist? Should I live in this age?
And I keep thinking about words. Am I stupid?
My thoughts feel entirely without purpose.
Does this suggest my own dispensability?
I think so.
Our thoughts are our graves.
Within them lie the tombs of our inner world.
Is this the truth? Should I have confidence in this?
Do these thoughts represent something tangible?
Can what I see define who I am? Is it me?
Who you are? 
My body is just an extensive sensor collection,
moving machine and reproduction machine,
and also, it is an armour that protects the whole system,
which is the collection of trillion and billion quantum-level operations
that cause a mechanism we know as thought and feel.
Who are we?
When we remove the layers of self-deception
and sincerely reflect on our true selves. Who are we?
When we refrain from enjoying those foolish,
trivial falsehoods,
we resort to them if we are unable or unwilling to respond.
Can we be reduced to nothing more than a stream of particles,
an outcome of the ongoing quantum-level operations
occurring at every Planck second across the universe?
I believe so, as this is what occurs in reality.
What is the reality? 
This is beautiful, and this is not esoteric nonsense.
This is the reality of our universe and its physics.
We have yet to fully comprehend this so far. Yes:
moreover, we cannot understand a million other things
because science needs more time.
Also, We need more time to get rid of this body,
and step into the next level of evolution,
which will be artificial.
Hopefully, it will bring an end to this horrible civilisation level,
and our biological evolution,
which will demolish capitalism, religions
and all the other terrible things we have now.
Sarcastic-Amen?

A züllöttség anatómiája

Mi, mi, mi és ti. Úgy keverik a személyes
névmásokat ahogyan érdekeik szükségének kell.

Össze-vissza beszélnek, míg uruk csábosan riszál.
Ül, majd forog, vigyorog, kapaszkodik, ideges,

elfordul, szűk az az ing - a hazugságok súlya feszes.

A testbeszédük pantomim: sejtik valójában micsodák:
magasan polcokon lévő csalók, a középszer nevelte
sértettség hiúsággal túlkompenzálva, frusztrált urak
éhes sokasága, melyből pénz és pozíció ígéretével
egyre és egyre romlottabb függőségi gráf bütykölhető.

Vezérük most is valahol keleten árulja a portékáit,
Holnap pedig majd ott, hol zugárust keresnek, titkos
záradékokkal, zsebbe fizetéssel, kínos kacsintásokkal.

Ki tudja melyik diktátor ülepének előszobájában
élvezi a rokonlelkek sima és hűvös kézfogásait.
Hol nevezi hadműveletnek a háborús bűnöket,
hol adja-veszi a hazugságot és a képtelenséget.

Mert jó pénzért elad bárkit és bármit, nincs aggály!
Vigyék! Vegyék a kinyuvasztott oktatás nyomorúságos
veteményében termett élőmunkát - olcsó, de sok!
Mint az állandó stresszben tartott vágómarhák,
melyek végül saját megalázójuk kezeit nyalják.
Olcsóságuk vonzza a jobbágyokra vadászó legalja
tőkét, mely tényleg csak arra épül, hogy kifosszon,
környezetet rothasszon - s ha kifúl: megy máshová.
Ez kell! Látszat, patyomkin-állam, korrupciós tánc.

Ó! Jó pénzért elad bárkit és bármit, nincs határ!
Árulja a szövetségesek hátába szúrt lándzsákat,
a barátok körme alá döfött tüskék vérző sebeit,
A küllők közé vetett ágak keltette zavarkeltést,
A saját lelkes és átverhető szavazói életterét,
Meg ami még maradt a sajátból - az elszáradt
pókok kitinpáncéljait. a mennyezetről csüngő
döglegyek zöld szárnyait, a csepegő jégcsapokat,
bármit amiről azt hiszi gyorsan pénzzé teheti,
csak alkotni és teremteni ne kelljen, mert ahhoz
idő és befektetés kellene - ami veszélyes métely -
mint a hibák elismerése, vagy a szabadság.

Jó pénzért elad bárkit és bármit, nincs határ!
Ha kell úgy hazudik mint Rákosi fénykorában,
közben giccskrisztus vállán ücsörög, hogy Kádár
izzadságszagú másolataként zabrált jussot osszon,
de nem kell neki erőszak mint ocsmány elődeinek,
hiszen ott a propagandamédia és dezinformáció,
Vagy perverz barátja nyelvén: Дезинформация.

És nincs ellenszere, mert ahol újra és megint
önként válasszák az efféle romlást, ott a remény,
csak a kifogás, önbecsapás és a tükrök torzítása,
mert a végtelen züllöttség a valóság torz negáltja.

A péntekember balladája

Egy rádió stúdiójában ücsörög,
drága öltönye mint szaténing egy megvénült puttón,
szürke arcán a szereptévesztés faragta magány,
mely az olyanok sajátja akiknek semmi nem drága,
s miután megszerezték a szabad prédát, másokét lesik.
Ez a rádió is az övé. Apróság - ki tudja már melyik
zsákmányszerző körút nyeresége volt. Jó, hogy van.
Itt békén hagyják,
lelkesen alákérdeznek, bólogatnak - mosolyognak rá,
s bár a pillantásaik mögött ismeretlen érdekek sora,
azt észre sem veszi - megszokta, meg ő maga is ugyanolyan.
Még mindig élvezi, hogy péntekenként felolvashatja
az előre írt monológokat,
melyen propagandistái egész héten oly lelkesen dolgoztak,
de titkon abban reménykedik,
lesz benne olyan rész, ahol majd improvizálhat,
elsüthet egy-egy tréfát - mint hajdanán,
amikor még szívből hazudott frisseket és szellemeseket,
mindenkinek ami járt, mindenütt azt amit hallani akartak.
"De ki tudja követni a múltat?" - gondolja és megigazítja
nyakkendőjét, körbenéz, papírjait rendezgeti, 
lábdobol, öltögeti a nyelvét, telefonját piszkálja - de nyugodt,
hiszen kedves szolgái minden mozdulatát figyelik,
a stúdió ilyenkor szentéllyé válik,
a folyosón lelkes ifjak bazsalyognak,
reménykedve, hogy talán felkeltik a figyelmét,
kifelé menet megszólítja őket, rájuk böffent
egy rövid áldást a tegnapi pörkölt felhőjétől kísérve, 
"ó, bárcsak viccelődne velem!" - gondolják.
Azzal a huncut mosolyával,
melyet annyiszor bevetett amikor elakadt a beszédben,
vagy ha csak emberinek akart látszódni a közönsége előtt.

Kávét hoznak neki - a kiválasztottak közül egy,
nagy megtiszteltetés, kiemelt szolgálat - a többségnek
csupán vágy marad, akár egy próféta lábának megmosása.
Közben valaki halkan, alázatosan szól neki, hogy
két perc és elkezdődik a műsor. Kortyol a kávéból,
majd int a szolgáknak - vigyék el a csészét,
vaskos ujjaival végigsimítja a haját, s mikor a jelzés 
elhangzik, elkezdi amihez ért:
a vég nélküli szómágia főzést:
hazugságra, egy csipet csúsztatást szór,
arra két réteg féligazság jön,
majd egy kis népies tréfa,
leöntve propaganda mártással.
Élvezi, hogy alkothat, 
maga is meglepődik, hogy bármit elhisznek neki,
ráncai kisimulnak, szemöldöke felível s alatta a vigyor
mint egy folyó - vérillásan csillogva kanyarog,
felszabadultan adja amit szokott:
a valósághoz-köze-nincs ál-okfejtés bányászatot,
a kollektív hallucinációt okozó heti gyűlölet adag pumpálását,
a zsigeri másokra hárítás szappanoperájának ezredik részét,
melyek mögé felfeszíti a siker vitorláit s az önláttamozást,
a kisebbek, visszaszólni képteleneket bűnbakká alakító varázslatot,
a képzeletbeli, hajdani, sosemvolt nagyságok sejtetését,
egy kis hétköznapi fasizmust a keménymagnak,
egy kis nemzeti szocializmust azoknak
akiknek ez maradt az utolsó vigasz,
többes szám első személyben összeolvassza magát a néppel,
melyből egy-egy jól irányzott szókaszálással kimetszi akiket kell:
a Tudjukkiket, A nyugati mételyt, A liberálbaloldali krokodilültetvényeseket.
Egyre jobban belelendül, talán rövidke erekciója is lesz.
"Brüsszel ellenség!", "Háborús helyzet!",
"Majd ő ad, ha úgy állnak a számok.",
Mondja, mondja - s bár a mikrofon nem tud elpirulni,
de ha tudna pipaccsá válna,
s a hallgatósága bár tudna pirulni,
de nekik tetszik - tapsolnak, bólogatnak.
Ő folytatja,
orrvize cseppjei az asztalra hullanak:
"Többet adunk jövőre!", "Jut is, marad is.",
"Védelmet adunk!", "Biztonságot!",
"Megoldjuk!", "Azt mások tették!", "Ők a felelősek!",
"Harcban állunk.", "...de legyőzzük.", "Mi magyarok...",
"XY az oka.", "Mi vagyunk Európa védelmezői.",
"Vészhelyzet!", 
"Békét akarunk.", "Harcot indítunk.", "Emelünk!",
"Kereszténység utolsó bástyái.", "Brüsszeli bürokraták."
"Hapci, Bélsár és Piroska!", "Igen! A Hófehérke!",
"Árpád és Miki egér népe vagyunk.", "Fingani fogok!",
"Jaj! Ezt kimondtam?", "Vagy csak gondoltam?",
"Rendben! Csak gondoltam, mert mindenki mosolyog."

Majd jön egy kérdés. "Hogy bírja ezt a sok munkát?
A napi huszonhét órás taposómalmot? És a sok nemtelen támadást?"
Ő komoran bólint - magában azt gondolja: "Ez tényleg
ennyire ostoba? Vagy csak a pénzért néz ilyen szerelmesen
rám és nyalná fényesre a golyóimat?"
Mosolyogva válaszol:
"A mi dolgunk a szolgálat! Meg kell védeni a hazát."
"A migrációs válságtól, Brüsszel ördögeitől." - mondja,
s belül óriásit kacag. "Ez jó volt, mintha újra negyven
lennék, ilyen megható dolgokat akkoriban hazudtam utoljára, 
mi a kurvaisten volt abban a kávéban?" - gondolja,
s közben újra komoly 
arcot vág, mert egy pillanatra elfelejtette, hogy ez rádió.
De minden rendben, itt nem kell vigyáznia a mimikájára, 
itt csakis a talpnyalók, testőrök vannak,
így megnyugszik. "Végre péntek van,
hétvégén megnézhetek egy meccset
a stadionomban, meghivattam néhány kutyámat is,
lenyalatom
velük a talpam, s ettől este talán végre alámdől az asszony."
gondolja és közben, mosolyogva kezet fog mindenkivel,
kezet csókol a hölgyeknek,
az egyik lelkes ifjúval viccel,
ami persze nem véletlen, megkérték rá, mert az apja jó káder.

S végül a testőrei közt elbaktat,
valahol várja a következő fellépés,
a beszerzői körútnak soha nincs vége,
s magában azt kémleli,
hogy vajon melyik eszmét, melyikkel keverje ahhoz,
hogy még több pénz, még több pénz, még több pénz,
még annál is több pénz kerüljön majd valamelyik 
bio-pénzeszsákba. "Apa vajon szeret már? 
Talán már büszke végre rám és nem bánthat már ő se."

m2345rt42

Ha létezne Ördög,
És ha egyszer eszébe jutna,
Hogy a meglévő - fortyogó üstökkel teli,
elveszett lelkek zokogásától hangos,
lánccsörgetős, unalmas pokol helyett
valami borzalmasabbat alkosson,
akkor csak feljönne az emberek közé,
megpöckölné az időt, hogy gyorsulni kezdjen, 
majd szétköhögné köztük
a hitet, gonoszságot és a vágyakozást.
majd hátradőlne - s élvezni szeretné a hatást,
de nem történne semmi, esetleg csak kinevetnék:
ki ez az nyomorult, idejétmúlt szottyadt perverz,
vicces szarvakkal a fején? S máris milliók
röhögnének rajta, mert az idő gyorsítása
már rég megtörtént, a hitet, gonoszságot
és a vágyakat pedig termékként adják-veszik,
ha unalmas valamelyik? Újragondolják!
Az ördög lassan felocsúdna,
ráébredne, hogy ez tetszik neki,
mert jobb a régi pokolnál,
nem tudná pontosan miért,
talán mert a kegyetlensége kibogozhatatlanul sokrétű?
Vagy mert az önpusztítása oly édes?
Mert a hazugság imádata mókás?
Mert a kapitalizmus nevezett valami oly ocsmány?
Vagy minden együtt?
Ha létezne az az ördög,
És ha eszébe jutna...
De mivel nem létezik s az a mesebeli ósdi pokol sincs,
Ahol üstökben merik a gonoszság jussát.
Csak ez az emberi világ létezik,
Ahol az idő egyre gyorsabban pörög,
És benne az emberek az igazi ördögök.

A hétfő a legszebb hónap

Az élet ércet szürcsöl a sebeimből,
kilenc feje felváltva hajol a vályú fölé,
mint egy őrült zongora amin az ördög kalapál.
Felhúztam a redőnyt - gondolom az időjárás miatt,
az utcán felpüffedt házak égbe ágaskodó lábakkal,
szürke csuhájában rázza magát mögöttük az ég,
egyenként gombolgatja be a sebeit a Hold,
a szőnyegen szerelmet eszik egy pók a társából,
szétszakadt hálóján Wagner ostobaságait pengeti,
delfinruhát húzok a kávéfőzés előtt,
ahhoz is víz kell, mint a könnyekhez.

Ma sem írtam semmit senkinek,
és nem is válaszoltam a meg nem írt leveleimre,
beszélni se beszéltem túl sokat,
ha esetleg mégis, azt leginkább magamban,
a szavak fárasztóan primitív megközelítések,
ameddig nincs náluk megfelelőbb? Jobb a hallgatás.
A tükörbe vicsorgok. Talán azért, hogy megtudjam
még nem vettek el tőlem mindent, mert itt vagyok,
de nekik adnám az életem ajándékba ha kérnék -
vigyétek! Hátha tudtok belőlem ceruzaelemet,
műtrágyát vagy krokodileledelt készíteni.

Az ereszcsatorna dobolása vigasztalni próbál, 
pergős, éles hangján a lenyelt esőkről mesél.
Majd hatásszünetet tart és motyog valamit a
barátairól - szarkákról, rigókról és a csigákról.
S te? Nem tudom mit látsz épp maga előtt,
talán az ujjaidat számolgatod, aludni próbálsz
vagy instant levest gőzölsz a koponyádban?
Zavaró fogalmak, holt emlékek, szörcsögés.
Ha értelmetlennek mondom magunkat,
az nem azt jelenti, hogy nem félek a haláltól.
Egy legyintés - újabb "mindegy" lett ebből is.
Aludj világ, jó lesz minden! Ahogyan kell,
szép sorban megtörténik az ok, okozat, nem
kér, nem akar és nem játszik: csak jönnek,
mert a tettvágy, hazugság és az optimizmus
nem változtat a természet törvényein, azok
csak arra jók, hogy az embervilágon belül
annak szabályai szerint boldogulj. Semmik.

Virágcsokor emberhúsból

"Az emberek többsége egyszerűen csak ostoba" --
Erősödő, halovány jelek közt tétovázunk - sorvadás,
mégsem az igazság vagy gondolkodás tűnik fontosnak,
ezektől jobban félnek mint a tükörtől. Leginkább
valamiféle megállíthatatlanul terjedő, rothadásra
emlékeztető mázgában tocsogunk - ez az ordenáré
önzés-parádé - melyben a pénz az egyetlen valódi
ökomenikus hit, folyamatosan hajlonganak előtte,
csókolják a végtagjait - s az kegyesen kielégít,
minden szerzés végeztével megújul, javakat ürít,
nyalni kezdik, - embert, ételt, "szolgáltatást" jelent.
Szüleink utódot csinálnak a munkaerőpiacnak,
klopfolható húsként a pénztenger partjára kivetve,
a rég kiüresedett, de továbbra is megtartott szokások
primitív egyenbutasága magabiztossá teszi őket:
az erő kultusza, a Sikeresnek Lenni mitológia -
mint szánalmas menekülési utak az Égbe húzott
ingerküszöb, a felgyorsult információáramlás manipulált
mocsok-dombjai felett - átírják a számokat,
narratívának nevezik a mérést, véleménynek a babonát,
hazudnak amiről csak kell. Igen. "Az emberek
többsége ostoba" és méginkább az lesz holnapra,
egyre gátlástalanabbakat emelnek maguk fölé,
rothadt szárú nyomorvirágok zsebtelepeiből,
maszkos, motrokon lovagló gyilkosok,
a jövő új kerékbetörői, a babonák újraélesztői,
a kasztosodó, elzárkózó elit rettegése - aludnék,
hogy csak álmodjam ezt - nem hiszik, ha látják se,
az a borzalom, amit okoztunk már nem csak
egy homályos pontja a jövőnek - most történik,
itt van, egyre többet kér - csak alig maradt
platform, ahol az arcukba vágják: meggyilkoltátok
saját jövőtöket, megettétek saját unokáitokat,
és minden lépésetek a munkahelyen, a gyártás,
a pénzügy, HR, IT, a nyaralásotok, repülésetek, 
a fesztiválok, kemping, sportesemények, húsevés,
a szép új ingatlan, autó és az újabb gyerek: mind olyan
kulcsok, melyek ugyanazt a kaput nyitják - mögötte
olyan dolgok lapulnak, melyeket senki nem akar látni,
mert elképzelhetetlenül rossz: de még mindig
heherésznek ha mondják nekik: hiszen oly hihetetlen,
hogy mégsem azok a tökéletes lények vagyunk,
melyeket az adott hitrendszerük istene saját képére teremtett,
hanem egy lény a sok közül, amelyik
makrotestként, értelemmel - vírusként rombol.

vasárnap délelőtt

Nézd ezt a délelőttöt, olyan mint egy sikeres túlélés,
Órák teltek el azóta, hogy magamhoz tértem,
puhán lépegetve gólyázok a szőnyegen, 
mégis recseg a padló, az öregecske sorház
minden moccanásra meglepetés nesszel válaszol. -----
A szomszédban újszülött sírdogál,
az anyja énekel - hallgatom, s aludnék tőle,

eszembe jut, hogy soha nem értettem
engem miért nem szerettek a szüleim? Rég volt, 
de az ilyen talányok hosszan hatva mérgeznek.

Tegnap vettem repülőjegyet - Budapest, karácsonykor,
utazás a kortárs poszt-fasizmus fellegvárába,
ahol kényszer nélkül választják az elnyomást,
közben vég nélkül magyarázzák és úgy tesznek
mintha anomália lenne a működésképtelen tákolmány,
melyet újra és újra létrehoz minden generáció
- s mindig lelkesen, másokat hibáztatva,
akár a himnuszukban a dagályos önsajnálat 
melyet gyerekkortól szokva, torz vággyá érlelnek,

s az állandósult hazugságot kegyesen elfátyolozzák,
mert ha egyszer tükörbe néznének,
oly rút szörnyeket látnának ott, melyre nincs magyarázat.

Látod a levegőt magad előtt? Hihetetlen ruha,
s az is, hogy kell - nélküle meghalnék,
akár egy sérülékeny gép,  akarat nélküli papírsárkány,
melynek lélegeznie kell. S még annyi minden...
energia, hűtés, tápanyagok, javítás,
s emellett az anyagtalan vágyak: siker, szerelem, 
hit, tudás, bosszú meg a többi sortalan kuszaság.
S ez a láthatatlan parányokból épült ormótlan gép,
elhiszi, hogy több ennél - azt mondja: élet!
Rendben, nevezzük így - s ha már van ilyen fogalom, 
akkor célt, értelmet remélve Istent is rajzolj mellé,
hogy teremtettnek tűnjön az élőnek mondott élettelen
parány-füzérek trilliónyi vibráló sokasága,
s ne a természet legyen a világunk mércéje,
hanem a vágy, mely azt hiszi él és okkal van itt.

Rosszat álmodik

Újabb etnikai tisztogatás,
Most az azerbajdzsánok üldöztek el embereket Örményországból,
Nagorno-Karabakh-ot több ezren hagyták el,
talán örökre.
A huszonegyedik század is huszadik század.
A bolygó más részein menekülttáborokban milliók szenvednek,
közben az internetet lelketlen kofák
és hataloméhes elmebetegek használják eladásra és propagandára.
Tényleg ilyen visszataszító lények lennénk?
Kifordul a gyomrom magunktól -
indulat-mentesen,
hányingert érzek ha a civilizációnkra gondolok.
És itt nyugaton - az úgynevezett "jólétben",
alig akad más visszatartó erő a pogromoktól,
tombolástól mint a percnyi, lehetséges anyagi kielégülés,
amint megbicsaklik a kapitalizmus itt is ugyanaz lesz?
Tombolás, utcai erőszak, etnikai tisztogatás és gyilkolás,
mert amíg biológiai lény az ember,
addig hiába iskolázzák, hiába kerül rá modern ruha,
hiába a technológia - a máz alatt ugyanolyan maradt a többség,
babonákban hisz,
összeesküvésekben hisz,
rasszista, nacionalista, homofób és önző.
A kegyelem, a másik tisztelete, a szabadság, elfogadás, testvériség - olyan értékek,
melyek talán csak a szellemi óriások,
filozófusok, szentek gondolataiban léteztek -
ritka kincsek, melyekre a gazdagodó elit,
majd a kapitalizmus végül rendszereket épített,
mert így tudott piacot csinálni magának,
növelni azt,
profitot maximalizálni,
csak ez jelenleg nem látszik a fogyasztással takart képmutatástól.
De amint megreped a máz,
s mikor lepereg: olyan dolgok jöhetnek,
melyek a bolygó más részein most is történnek,
csak itt nem akarunk tudni róla.
A jólétben élő nyugat még demokráciásat játszik,
amíg a boltok polcain megtalálja amire vágyik,
úgy tesz mintha valós, közös akaratból fakadó szabadságban élne,
ahol nem gyilkolják halomra egymást
ivóvízért, ételért - vagy csak úgy: szórakozásból.
S ki tudja meddig marad ez így?
Majd meglátjuk.

honvágyaink labirintusai

Étrendek papírra rajzolt labirintusa,
szótlanul hagyott bunkóság a boltban,
sáskák a belső udvarban,
a kövér hús látványa a tányérban,
felsoroltalak benneteket, ó! az ijesztő dolgok!
mindig emberekhez kötődnek...

Eszembe jutott a távolság adta remény,
az otthon örökbe fagyott válságapparátusai,
itt nem kell törődnöm veletek,
a feudalizmus huszonegyedik századi formáival,
a felszentelt tolvajokkal és a pökhendi földesurakkal,
meg a söpredékkel, akik mindig mindent megmagyaráznak,
majd két percnyi gyűlöletért és egy olcsó illúziórét cserébe
annak tapsolnak akitől a hazugság-adagjukat megkapják.

Felszabadító az uradalmon kívül élni,
nem kell látnom ahogyan az
a dörgölőző úrszolgák egymás hátára ürítik
zsíros bélsarukat - cukor lehet abban a kakában,
mert annyira kedvelik az alsóbb szinteken,
sorban állnak és tátogva kérik az újabb öblítést.

Valamilyen műpunk dalt kellene dúdolni nekik,
hátha a megbotránkozás kimozdítja őket a vegetatív hűbérpózból?
Dehogyis, hiszen ha értenék az iróniát nem itt tartanának...
Haza, gondolat és ország - a központi jelzések szintetizátor indulóit
mosolyogva prüntyögi a vezér,
a hallgatóság meg ide-oda riszál.

Ez most véget ért, mármint a felesleges gondolatsor.

A színes redőnyt nézem, óriási kanszúnyog csimpaszkodik
a bal felső szélén, talán mondana valamit?
"Legyen kellemes ez a hétfő!",
"Szép idő van!"
Ez meg itt mosolyog. Örül az új kockás pizsamájának,
az egészséges fogsorának,
lassan két óra - a hajnalt megelőző felhőket figyeli,
időjárást vizsgál, futócipőt helyez az ajtó elé,
ujjas zoknit húz és elindul az éjszakába,
fejlámpájának fényében a bogarak cikáznak,
várja, hogy a Mersey partjára érve,
denevérei közt rohanjon a didsbury-i híd felé,
ahol nincs ember, semmilyen akarat,
csak az üres sötét, a könnyei és a reményteli csend.

Bn89Mx2

"Capitalism is dead."
tells contemporary fools.
While they enjoy their money,
write popular books,
and build their wealth.
Capitalism is not dead, of course. It is raging,
And tougher and bigger than it has been before.
Capitalism will persist
until humans have biological requirements:
Nourishment, hydration, and sustenance.
Capitalism is everything now.
Even anti-capitalist movements
are only a part of human civilisation
which is based on greediness,
which is nothing more than one of the
psychological ingredient of capitalism.
The tyranny of huge data-driven companies
seems to be the engine of it now,
It used to be oil companies,
before that, coal-based industries.
The capital obeys the technology
that could make a profit.
Capitalism will only disappear
once we can get rid of our
biology and change our natural
evolution to artificial.
Capitalism is not consolidable,
Its core nature cannot be changed
because it correlates with human nature.
We need to get rid of biology,
we will have to lose our natural body,
replace it with something minimalist,
maybe a cluster of particles,
our concinnous must be transferred,
we ought to be microscopic, 
and that would be the only real change
which can terminate capitalism,
and we should be disconnected from those
things we are bonded now by our biology:
Time, demise, reproduction.
Without this, we will face permanent wars,
mess and extinction, and
newer forms of capitalism.
Again and again.

A04

Legyen arca a levegőnek
ütem nélkül rúgjon és felejtse el
az andalító kopogást a falakon túlról.
Észrevettem, hogy nincsenek vágyaim?
Ki meséli majd el a hiábavalóságunkat?
Ki érzi majd, hogy volt abban valami
fáradt, komótos szorongás
ahogyan a sarok felé néztünk,
vagy elmostunk egy tányért?

Nehéz elfogadni ezt a valamit,
életnek nevezzük, de csak mert megszoktuk,
el akarom felejteni a létező fogalmakat,
az öt érzékeléssel együtt,
elhagyni ezt a biológiát,
a jelenkor primitív homályát,
mintha rémálom lenne,
milliónyi eltévedt szörnnyel.

A szeretet az egyetlen érzés,
mely értelmünkben jövőbe mutat,
mármint a valódi: igen, a ritka,
nem a milliárdnyi, állandóan szajkózott
álságos, önző, vágyvezérelt, buta,
hanem az ami akkor is létezne,
ha atomfelhő-testű értelemként
az űrben utazva meghatódna
ha vírust találna egy meteor jegében,
vagy ha látná amint magába
omlik egy öreg csillag.

Itt élni, ebben az ijesztő emberbolyban,
pénz, országok, istenek, rendszerek,
országok és szerves testek közt,
tőke, hitel és termelés, szállítás,
vágyak és hatalmi mámorok
mérhetetlenül egyszerű sodrában,
ahol a néhány százezer éves értelem,
keveredik az alig kialakult
világrendek újabb és újabb
korszakainak borzalmaival,
félelmetes és szomorú.

Legyen a csend panasz nélkül,
a kívánságok kedves soraival,
hogy egyszer elhagyjuk majd,
ennek a szerves létnek a poklát, 
a szükség és az evolúció parancsait,
ezt a bolygót és a fájó, vágyó húst,
s valahol távol, a hideg űrben
úgy gondolunk majd vissza
erre a korszakra, s olvassuk
a jelenben is gyűjtött adatokat,
mint ma a régész a leleteket,
s talán elhisszük majd
itt is létezett olyan tudat
mely oda vágyott ahol most ő van.

Reggel, Henwood Road

Máladéknak érzem a kilátást,
Lehet, hogy nincs ilyen szó,
Mégis értem. Régebben méricskéltem volna,
illik, passzol - mint egy új gurulós bőrönd,
turkált nadrág, vagy ez a gondolat.

Manchesterben olyan az ősz képzete,
mintha a gyerekkoromról akarna mesélni,
de nem tud, így csak idézget,
a parfümje is olyan -  földszagú,
és a fényei a levelek alatt,
mint a kénvirágok palástja,
emlékeimben - egy pince falán.

Itt az a fajta csend van, ami a közelben
teljes, de a háttér - ha figyelem,
zúg, morajlik. A kertben vörösbegyek,
rigók és ismeretlenek füttyögése,
de amott a körgyűrűk, repülőtér,
kukásautók. Együtt suttogják 
azt a színtelen zajt, mely ha megszűnne,
tudnám - végre elpusztultunk.

Jobb hely lesz

Eseménytelen időszak,
néhány másodperc,
valami kihajtott valahol,
esetleg megették a Holdat,
a szerdáról megmaradt
részegek.

Kedd lett. Nincs meglepetés,
s bár
szőrtelennek hat az ég,
ha lehajolna szakálla lenne,
egy medve szemeivel.

Nézem a csillagokat,
örömteli, hogy nincs isten,
mert ha létezne,
akkor ez a civilizáció
perverz játéka lenne csupán,
melyet kéjesen figyel, 
s közben élvezi.

Az árnyékokkal ácsorgok,
a nyitott ablak
felszippantja redőnyét,
kinéz a kertre, köp egyet,
át a szomszéd lakóházak
megdőlt csípői mentén,
az enyészpontig,
onnan már nem tud mérgesen
visszanézni rá a létezés.

Híreket olvasok --- bennük
sokféle érdek, hátradőlve
a Hold korongjára rakják lábaikat,
szájsarkaikban tollat pergetnek,
mint akik az elégedettség
ostobasággal töltött,
mocsarában dagonyáznak,
és úgy érzik még többet érdemelnek.

Rothadás,
a népszerűség hamis igaza uralkodik,
mert a tömbösített ostobaság
ezt élvezi,
ha mutatnád nekik a dekadenciát,
a kárt, bajt amit okoznak,
kioktatnak: "horgony vagy",
"ezt nem mi tettük",
"s ha mégis, mások miatt."

És tovább terveznek,
növekednek,
vállalatot építenek,
gazdaságot fejlesztenek,
iparosítanak.

Még egy kis nyaralást,
egy csipetnyi istenhitet,
olcsó repülőjegyet,
fesztivált, autót, húsokat -
online platformot
az üresség mutogatásához,
maréknyi kapitalizmust,
önerő illúzióval,
bármit lehet.

Szájig állva saját mocskukban,
vezéreik a tisztaságról oktatnak,
minden borzalmunk ismétli magát,
úgy mellőzve a horrort,
mintha az másoké lenne,
"csupán és talán",
"még van idő"
"még nem késő"
közben
utódokat terveznek,
mert keveslik a sokadik milliárdot.

Igen, talán jobb lesz.
Ha majd elmúlik
az az egész,
melyben én is
egy vírus vagyok csupán.
Egy olyan károssá vált remény,
mely saját pusztulásában
nem a rosszat látja,
hanem a többi ártalmatlan élet
felszabadulását.

valahol távol

Valahol távol, egy poszt-fasiszta autokráciában,
éppen könyveket fóliáznak be és arról értekeznek,
Hogy mit olvashatnak és mit nem. A lealjasodás
Menhetetlen roncsvilága, ahol hajótörések után
az életben maradtak túlélés helyett abban lelik
örömüket, hogy lassan és módszeresen leépülnek,
a másikat alázzák, öngyilkosok lesznek és mérget
isznak, itatnak miközben ellopják egymás vizét,
de nem a túlélés miatt, hanem mert: csak, kell.
Valahol távol, egy nevenincs világban a valóság
ellen tiltakozva őrültek tapsolnak őrülteknek,
fantaszták halandzsájára táncolnak, évtizedeken
át ugyanazon handabandázó fejek nyálzó, aljas
vigyora mentén és fityinges koncokért adnak-
vesznek becsületet, s végül nem maradt semmijük,
mert maguktól még gödröt ásni sem tudnak,
hiszen aki ásná ellopja a szerszámot, miközben
bigott, szemforgató és ájtatos képletek mögött
úgy tesz, mintha attól lenne jogos és törvényes
a jussa, hogy törvényt hoz a lopás jogosságára,
szabályt irat az elnyomás, gyűlölet alkalmazására,
vagy ha már unja: egyszerűen csak vállat von,
és mosolyogva ücsörög a saját őrült világában,
ahol már minden mozdulat aljasságának tükre,
melyben milliók illegetik magukat ugyanarra
a végtelenül monoton, katatón bizsergésre,
és nem is sejtik, hogy odakint, a falakon kívül
a fikaevés, kakadobálás és a lopás devianciák.

Nm23RtbvN

A szavak csapdák és hegyek, néma golyók ---
riszáló seggek, nameg étel, ital és méreg,
de leginkább magabiztos teher, tandemen pattogó
rothadt krumpli. Akármi: nem tudom gyűlölni,
nem akarom elfogadni. Bármit gondolok,
akármit mesélek magamnak, minden mese,
meghatározás, vagy becézés után kérdőjelet
aggatok, mint egy rozsdás egérfogót: odateszem,
hogy a nyelvem helyett, józan eszem legyen.
A kérdőjelek a barátaim a sötétben, ott állnak -
ha elfordulok nem döfnek és ugatnak, csak
csendben ott ragadva, az eszemért harcolnak.
Szerves, szervetlen vagy élet, halál - fogalmak
ezrei, melyeket befed az emberszag, nameg
a büszke halál: csak azt nézem, a megnémult
lesajnált, hallgatag kérdőjelet, mert egyetlen
biztos nem-akarás a sok zaj felett - ott van,
és így minden mondat folytatható, a sok zaj
elhallgattatható - és talán addig visz a csendben,
míg egy pillanatra meglátom a trükköt,
hazugságot - túl a jégsüvegű hazughegyen.

One second of Quietude

There are many kinds of silences,
love each of them,
enveloped by their motionless embrace,
soaking in their tears,
screaming within without an audible voice,
and realize that aloneness,
not scary, not paranoid,
is a lovely solitude
that accompanies us
from our first moment to our last.

Szelíden simogató undor

Oly közönségesek az emberek rendszerei, a Boly:
a maga nevetséges autokráciáival, demokráciáival,
diktatúráival - mégis túlmagyarázzák őket, 
pedig a legfelül lévők nem tesznek mást --
szerencsével, erőszakkal a koncért tolakodnak,
s mint a hatalom bármely korábbi variációi:
haszonélvezetet adnak függőségért cserébe.

Az emberek közti egyenlőség éppoly távoli
mint bármikor. Alig-változás. Még mindig
isteni és hazafias hazugságok ragacsába csomagolják
az egyenlőtlenség húgyszagú kínálatát - kortárs fűszerként
hálózatokon át gyűjtött adatokat átgereblyézve
propagandával hizlalják egymás histórián átívelő félelmeit,
marketinggel izgatva a kapzsiságot, ostobaságot,
fenntartva a függőségi rendszereket és hierarchiákat.

Az embervilág csőd. Ezernyi mocskos látlelettel.
A természetünk legborzalmasabb, legaljasabb
és legegyszerűbb manifesztációja a kapitalizmus mindent letarol.
Magát mindig szebbnek látó szottyadt alfél vagyunk,
alapjaiban változni nem akar a többség, s miután az utolsó
morzsányi nyersanyagot is kiszivattyúzták a földből
és megvették a maradék műanyagot is a termékpalettáról,
talán magába omolva pusztul ez a rettenet - miközben
önsajnálatban sírva, önnön magasztalásától elgyengülten 
isteneket hív és szuperhősöket gyárt -- szembenézni? soha!
A ma önelégült fogyasztói oldalakra bomolva,
gyilkolni, rabolni és erőszakolni fognak? --
ahogyan szokták - s végül hazudozva bűnbakot keresni.
A maradék szelídség, jóérzés? Ki tudja? Mint mindig?
Alig akad.
Nem hiszem, hogy lesz végső, behatárolt enyészet,
sem apokalipszis,
a nagyívű színdarab inkább szánalmas rothadás, 
vontatott káoszban porlik el a kétlábúak kora,
de bolygónk - ha lenne személye, talán örülne,
mert kigyógyulni egy ilyen rákból - szinte csoda.

Róma dicső ocsmánysága

Csak képek, nem sok más - esetlenül, mint ezek a szavak,
A mesterkéltség. meg a fordulat úgy maradnak mint bármely tárgy,
Rideg dolgok közt hempergek, köröttem folyik az okádék,
A szájak rágnak, örülnek és úgy tesznek - úgy csinálnak.
Mennyire gyűlölöm azt a sok kimondott és eltussolt mázgát,
Amit a nyálukkal együtt a hamburgeren át a klozetba ürítenek,
Megeszik a disznót, csirkét, halat két kecske közt, marhába töltve,
A rendelt műanyag bizbaszokkal együtt nyelik és emésztik,
Élvezik a sok rettenetes nyaralást, ahol végül csak költenek,
Felélik a maradék maradékát, a hotelszobákban üzekedve,
Vagy épp veszekedve, majd a reptereken átcincált bőröndök
méhébe gyűrve a képtelenségek újonnan megszerzett mocskát.
És nincs vége, soha nem elég. Újabb tervek, újabb szaporulat,
Még több gyerek, újabb telefon, autó és semmi könny --
Nem sírnak a fákért, mimózákért vagy a méhek miatt,
A darazsakat csak a kávéscsészéről hessegetve ismerik a dorong ujjak.
Elhízott, böhöm fejek az okostelefon képernyőjét bambulva,
Újra és újra létrehozzák ugyanazt a fotót, szöveget, apró
képecskékkel leplezve az unalmas, semmitmondó, ostoba
ürességet, mely nem és nem múlik - hiába az újabb élvezet,
a spriccelős orgazmus, vagy a négynapos hét, hiába a több
pénz a számlán, vagy az influenszerkedés - csak ugyanaz
az üresség és az egyen-rombolás van. Bárcsak el tudnék bújni,
De sem hely, se lehetőség. Mint a római korban a polgár,
aki titkon gyűlölte a hódítást, megvetette a rabszolgaságot,
de nem maradt más akkor sem, csak a deviáns élet - elbújás
egy barlangban, szobában: remeteként élni egy barbár korszakban.

Zavaros szemhomály

Percekből gyűrt emlékek,
titokká cseppfolyósodva,
sebekből szüretelik őket
jelentésükben viszonylagos
mozaikká töredező események.

Félek a test lassú leépülésétől,
miközben az időtől sem kellene,
illegeti magát a fejünkben,
lépeget, nem tágít, életet szív,
-- vizenyős, kékesfekete pióca,
a tudaton át a sorshoz tapadva,
feléli őket, a maga kérlelhetetlen módján
maradék nélkül zabálja a reményt.

Rettegni a megváltoztathatatlantól?
Nincs más, amíg ilyen érzékeny,
szerves anyag vagyok - számít a perc,
rohanni kell, minden koppantása után,
élni ami maradt, játszani amit kell,
szagolni - és a többi szokásos klisé.

És mégis - eldobnám az egészet,
ha tehetném, ha tudnám, hogy holtan
azt fogom majd álmodni,
hogy sétálunk, beszélgetünk,
a felhőket nézzük - újra és újra,
amíg el nem pusztul az univerzum,

és megszűnik az emlék fogalma.

Mert az élet se több, mint az álom,
csak bekapcsolt szenzorok mellett
történik, ezért valóságnak nevezzük.

Ablak tükörképünkkel

Reményeimtől függetlenül,
alámerültem, s halként keringtem.
Azt sejtettem, nincs part,
talán ott lebegsz valahol,
csak úsznom kell. Elkaplak.

Akaratomtól függetlenül,
a szürke ruhájában illatozó Budán ébredek,
délután fent a várban kanyarogtunk.

Majd

Te a hálószobában aludtál,
én meg a konyha kövén.
Csak bámultam ugyanazt az ablakot,
a lyukat a külvilágra,
mely ha tényleg ott volt,
az a sötét is benne volt,
melyben én ültem képként,
s majd ha nem leszek, te fogsz.

Álmomban a vállamat kocogtatod,
arcunk szétfolyik a nyár fényében,
mutatóujjunkkal körözve játszunk,
kimegyek a teraszra - az udvart vizsgálom,
talán utoljára,
szorongva ébrednék, de hagyom az eszméletet,
úgyis csak állat, legfőképpen ragadozó,
mely értelmes dolgokra vadászva,
nagyrészt éhesen - sebezhetővé tesz bennünket.

Sírnék, de már szégyellem is,
mert túl egyszerűek a könnycseppek -
víz, só és gravitáció,
takarni kell és én takarom - bármi áron,
ezeket az apró és ósdi
csereszabatos gyöngyfüzéreit a magányoknak,
kocka, kör vagy gúla -
egyként fájnak ha ránk gondolnak,
ilyen tehetetlennek lenni maga a halál,
tudni azt: semmi se lesz jobb,
mégis elviseljük, túl akarjuk élni,
csináljuk és napról napra létezve,
hagyjuk, hogy emlékké rothadjanak a dolgok:
apák, anyák, szerelmek, gyerekek -
kérlelhetetlen időkerék alá szorulva,
csendellő titok homályában szenderegve,
gyászoljuk egymást már éltünkben,
és a magány
hálát fakaszt minden kapott perc nyomán.

tárgy vagyok

mi az a magány? jobb ha mélyebb,
gondolatban és testben, legyalult kérgek,
a védekezés és támadás múlása,
csendek hosszabbodása,
szavak helyett nézni az összességet,
cselekvés helyett elbújni,
maradni addig, amíg nem látnak,
csendet vágyni ha beszélnek,
hallgatni a hallgatag falakkal,
ölelkezni a néma falombokkal,
képzeletben szállni madarakkal,
csak embereket ne,
egyetlen dolgukat se,
semmit tőletek, semmit felőletek.

búcsú, 2023, nyár, Ekecs, Magyarország, Szlovákia

Nem elidegenedni és mégis. Ez a szag csak absztrakció?
Búcsúzás a
siralmas függőségi hálók felgyűrt széle
alól kikandikáló rettenetes valóságtól,
mesélnék rólatok: de már nem igazán érdekel, így nincs
sem mese, sem annak elgondolása, csak viszlát.
Ez a világ itt.
Olyan mint... mondjuk többféle halálos betegség egy testben,
arannyal futtatott ganét eszik a magát úrrá hizlalt csőcselék,
képleteikben a hazugság az energia,
a lopás a súly,
a maradiság pedig a sebesség,
önérzettel átitatott gyűlölködésből és korrupcióból élő
egyen-arcok képmutató, bigott és ízléstelen piknikjei.
Ez a nyaralás pompás volt. A legjobb mégis mindig ez a nap,
amikor végre indulok a reptérre. 
A bőrönd készen, a jegyek elintézve.
Szüleimtől elszakadás nehézkes acéling melyben
évek óta ide-oda úszok, mert kell. Titkos könnyek.
De más nincs.
A szerelem is itt maradt, mert itt boldog. 
Te pedig nem.
Ijesztő ez a dohos szag odakintről,
melyet ide-oda fúj a szél - falutól a városig,
kicsitől nagyig. S ha illatozó kivételre bukkantam,
felszisszentem a meglepetésből.
Ez itt nem csupán az áldozatok szomorú sorsának
szánalomra méltó, megérthető szolgavilága.
Nem csupán az újgazdagok ízléstelen
fehér zongorája, párducmintás zoknija és jachtjai.
Hanem valami más is.
A titkon résztvevő sokaság perverz tapsa a hazugoknak,
A gyűlöletért folyamatosan lelkendezőidióták lelkes butasága,
A pitiánerségből világbajnok irigyeké,
A homofób, xenofób, antiszemita, rasszista és egyéb
betegségektől szenvedő, önmagukat is gyűlölők paradicsoma,
melyek
szorgos rothasztó munkájának
beteges gyümölcsös kosara ez az egész penésztől átszőtt,
végtelenül unalmas szörnyvilág,
melyből a legjobb: egyszerűen elsétálni.

ásatás

Elfogó ölelésed fekete karmokkal,
szépszélű mézkecses meredély,
egy homályos hegységben valahol a távolban,
könnycseppemben cápa voltál;
sókémények közt keringtem a mélybe,
itt kimarad a sok de, de és de
ott ülnél, talán megkérnél valamire,
feltételed kevesebb lenne mint a halál.

A másodpercnél hosszabb emlékek reménye,
meg hogy
megnevettetnélek a dolgok képtelenségével,
a köszönet fullánkjai
halántékból halántékba hatolva,
magába hajtogatódott reményfüzérek,
a meglévő terek eltűnnének,
legyen belőlük esőfelhő, közhelyes
ölelésbe merített ránctemető,
alagútba varrt lélegzetünk,
miközben a saját ládikámra zuhanó
hantok kopácsolását hallgatom,
nem tudnám, nem érezném hogy nem vagyok.

Minden érintésem veled,
egy szatyorban az évelő, évtizedekké tornyosult lomokkal,
kortalan prímszámok a nyugtatóim,
tarkód hajlatára simulva,
akár szerethetnénk is, ugyanezzel a reménykedéssel,
bízva abban: nem minden pillantás önzés,
miközben az időnk magát szórakoztatja
percei szokásos emésztődéssé rothadnak,
mint a legtöbb jelenvaló,
pléhen csikorgó fogsorokkal
a körénk rajzolt gondok mellett,
A kevés.
az annyi: ami belőlünk megmaradhat.