JK29ubn21

"A csend a legjobb kommunikáció, való igaz?" - kérdezte vagy állította?
Nem tudtam eldönteni,
a meg nem történt beszélgetésünkkel kapcsolatban
bizonytalannak éreztem magam,
felhúztam az arcomra a futókabátom nyakát,
egészen a homlokomig felért,
jól esett nem látni semmit - illetve kellemesebb volt mint gondoltam volna.
Azt remélem, hogy így kevésbé fogok fázni. "
Úgy képzeled, hogy így nem hűlsz ki." - merengett magában,
közben a pocsolyában - amelyet éppen átléptünk, észrevettem,
hogy szokatlanul fehérek a fogaim, mintha kicserélték volna őket.
"Talán az éjjel fogorvosok támadtak rám?" - elmélkedett szinte lelkesen
és én meg voltam győződve afelől,
hogy nem bírja ki mosolygás nélkül.
De végül nem mosolyogtam,
és nem is gondoltam rá.
"Kellemetlen megszólalni." - közölte.
"Úgy hiszem, hogy neked se jó az a sok beszéd,
a felesleges szájmozgások kusza formái, az "ó"-k, "ő"-k körei, az "í"-k vonalai
és így tovább,
na meg persze a belőlük képzett - a pontosság irányába hiába csörtető szavak
és az ezekből kifeszített mondatok."
Csupa felesleg. "Természetesen" - sziszegte félhangosan,
olyan arckifejezéssel, mint azok szoktak akik bajba kerültek és éppen felfogták ezt -
pedig csak emberként működött
néhány másodpercig,
de ez mindkettőnket meglehetősen zavart.
"Nem akartam ember lenni." - gondolta.
"Mert szégyenkeznem kellett emiatt."
És ez a szégyen - ez is csak egy olyan emberi tulajdonság volt,
ami még jobban megijesztett,
mert kilátástalannak tűnt tőle a szabadulásom,
egy megszakíthatatlan, végtelenbe hajló ismétlődés bizonyítéka volt,
egy örök ciklus,
mely mint egy halálos betegség,
a tudatom történetének végéig kitart.
És ettől annyira szomorú lettem,
hogy nevetni kezdtem,
és megértettem, hogy felesleges aggódni és mégsem,
mellékes, hogy mit tennék,
mert minden a valószínűtlen és valószínű határmezsgyéjén bukdácsol,
és bármit teszek
nincs irányításom a dolgok felett.
És ettől a létem végre mulandónak kezdett érződni,
ami olyan volt mint belebújni 
egy orgonabokorba
ahelyett, hogy tudatlanságomban és ostobaságomban ágakat metszenék róla.
Nem akartam többé sem írni, sem beszélni,
sem másokkal kapcsolatba kerülni,
a véget sem vártam,
de tisztában voltam azzal,
hogy a jelenben
csak ennyit tehetek,
mert a technikai fejlettség
és ez a civilizáció nem enged többet,
de jó volt a majdnem-tudása annak,
hogy a jövőben,
mások leszünk és valóban nem ilyen lesz a testünk,
mint ez a kétlábú,
gombfejű zselés-cukorka.