A péntekember balladája

Egy rádió stúdiójában ücsörög,
drága öltönye mint szaténing egy megvénült puttón,
szürke arcán a szereptévesztés faragta magány,
mely az olyanok sajátja akiknek semmi nem drága,
s miután megszerezték a szabad prédát, másokét lesik.
Ez a rádió is az övé. Apróság - ki tudja már melyik
zsákmányszerző körút nyeresége volt. Jó, hogy van.
Itt békén hagyják,
lelkesen alákérdeznek, bólogatnak - mosolyognak rá,
s bár a pillantásaik mögött ismeretlen érdekek sora,
azt észre sem veszi - megszokta, meg ő maga is ugyanolyan.
Még mindig élvezi, hogy péntekenként felolvashatja
az előre írt monológokat,
melyen propagandistái egész héten oly lelkesen dolgoztak,
de titkon abban reménykedik,
lesz benne olyan rész, ahol majd improvizálhat,
elsüthet egy-egy tréfát - mint hajdanán,
amikor még szívből hazudott frisseket és szellemeseket,
mindenkinek ami járt, mindenütt azt amit hallani akartak.
"De ki tudja követni a múltat?" - gondolja és megigazítja
nyakkendőjét, körbenéz, papírjait rendezgeti, 
lábdobol, öltögeti a nyelvét, telefonját piszkálja - de nyugodt,
hiszen kedves szolgái minden mozdulatát figyelik,
a stúdió ilyenkor szentéllyé válik,
a folyosón lelkes ifjak bazsalyognak,
reménykedve, hogy talán felkeltik a figyelmét,
kifelé menet megszólítja őket, rájuk böffent
egy rövid áldást a tegnapi pörkölt felhőjétől kísérve, 
"ó, bárcsak viccelődne velem!" - gondolják.
Azzal a huncut mosolyával,
melyet annyiszor bevetett amikor elakadt a beszédben,
vagy ha csak emberinek akart látszódni a közönsége előtt.

Kávét hoznak neki - a kiválasztottak közül egy,
nagy megtiszteltetés, kiemelt szolgálat - a többségnek
csupán vágy marad, akár egy próféta lábának megmosása.
Közben valaki halkan, alázatosan szól neki, hogy
két perc és elkezdődik a műsor. Kortyol a kávéból,
majd int a szolgáknak - vigyék el a csészét,
vaskos ujjaival végigsimítja a haját, s mikor a jelzés 
elhangzik, elkezdi amihez ért:
a vég nélküli szómágia főzést:
hazugságra, egy csipet csúsztatást szór,
arra két réteg féligazság jön,
majd egy kis népies tréfa,
leöntve propaganda mártással.
Élvezi, hogy alkothat, 
maga is meglepődik, hogy bármit elhisznek neki,
ráncai kisimulnak, szemöldöke felível s alatta a vigyor
mint egy folyó - vérillásan csillogva kanyarog,
felszabadultan adja amit szokott:
a valósághoz-köze-nincs ál-okfejtés bányászatot,
a kollektív hallucinációt okozó heti gyűlölet adag pumpálását,
a zsigeri másokra hárítás szappanoperájának ezredik részét,
melyek mögé felfeszíti a siker vitorláit s az önláttamozást,
a kisebbek, visszaszólni képteleneket bűnbakká alakító varázslatot,
a képzeletbeli, hajdani, sosemvolt nagyságok sejtetését,
egy kis hétköznapi fasizmust a keménymagnak,
egy kis nemzeti szocializmust azoknak
akiknek ez maradt az utolsó vigasz,
többes szám első személyben összeolvassza magát a néppel,
melyből egy-egy jól irányzott szókaszálással kimetszi akiket kell:
a Tudjukkiket, A nyugati mételyt, A liberálbaloldali krokodilültetvényeseket.
Egyre jobban belelendül, talán rövidke erekciója is lesz.
"Brüsszel ellenség!", "Háborús helyzet!",
"Majd ő ad, ha úgy állnak a számok.",
Mondja, mondja - s bár a mikrofon nem tud elpirulni,
de ha tudna pipaccsá válna,
s a hallgatósága bár tudna pirulni,
de nekik tetszik - tapsolnak, bólogatnak.
Ő folytatja,
orrvize cseppjei az asztalra hullanak:
"Többet adunk jövőre!", "Jut is, marad is.",
"Védelmet adunk!", "Biztonságot!",
"Megoldjuk!", "Azt mások tették!", "Ők a felelősek!",
"Harcban állunk.", "...de legyőzzük.", "Mi magyarok...",
"XY az oka.", "Mi vagyunk Európa védelmezői.",
"Vészhelyzet!", 
"Békét akarunk.", "Harcot indítunk.", "Emelünk!",
"Kereszténység utolsó bástyái.", "Brüsszeli bürokraták."
"Hapci, Bélsár és Piroska!", "Igen! A Hófehérke!",
"Árpád és Miki egér népe vagyunk.", "Fingani fogok!",
"Jaj! Ezt kimondtam?", "Vagy csak gondoltam?",
"Rendben! Csak gondoltam, mert mindenki mosolyog."

Majd jön egy kérdés. "Hogy bírja ezt a sok munkát?
A napi huszonhét órás taposómalmot? És a sok nemtelen támadást?"
Ő komoran bólint - magában azt gondolja: "Ez tényleg
ennyire ostoba? Vagy csak a pénzért néz ilyen szerelmesen
rám és nyalná fényesre a golyóimat?"
Mosolyogva válaszol:
"A mi dolgunk a szolgálat! Meg kell védeni a hazát."
"A migrációs válságtól, Brüsszel ördögeitől." - mondja,
s belül óriásit kacag. "Ez jó volt, mintha újra negyven
lennék, ilyen megható dolgokat akkoriban hazudtam utoljára, 
mi a kurvaisten volt abban a kávéban?" - gondolja,
s közben újra komoly 
arcot vág, mert egy pillanatra elfelejtette, hogy ez rádió.
De minden rendben, itt nem kell vigyáznia a mimikájára, 
itt csakis a talpnyalók, testőrök vannak,
így megnyugszik. "Végre péntek van,
hétvégén megnézhetek egy meccset
a stadionomban, meghivattam néhány kutyámat is,
lenyalatom
velük a talpam, s ettől este talán végre alámdől az asszony."
gondolja és közben, mosolyogva kezet fog mindenkivel,
kezet csókol a hölgyeknek,
az egyik lelkes ifjúval viccel,
ami persze nem véletlen, megkérték rá, mert az apja jó káder.

S végül a testőrei közt elbaktat,
valahol várja a következő fellépés,
a beszerzői körútnak soha nincs vége,
s magában azt kémleli,
hogy vajon melyik eszmét, melyikkel keverje ahhoz,
hogy még több pénz, még több pénz, még több pénz,
még annál is több pénz kerüljön majd valamelyik 
bio-pénzeszsákba. "Apa vajon szeret már? 
Talán már büszke végre rám és nem bánthat már ő se."