Róma dicső ocsmánysága

Csak képek, nem sok más - esetlenül, mint ezek a szavak,
A mesterkéltség. meg a fordulat úgy maradnak mint bármely tárgy,
Rideg dolgok közt hempergek, köröttem folyik az okádék,
A szájak rágnak, örülnek és úgy tesznek - úgy csinálnak.
Mennyire gyűlölöm azt a sok kimondott és eltussolt mázgát,
Amit a nyálukkal együtt a hamburgeren át a klozetba ürítenek,
Megeszik a disznót, csirkét, halat két kecske közt, marhába töltve,
A rendelt műanyag bizbaszokkal együtt nyelik és emésztik,
Élvezik a sok rettenetes nyaralást, ahol végül csak költenek,
Felélik a maradék maradékát, a hotelszobákban üzekedve,
Vagy épp veszekedve, majd a reptereken átcincált bőröndök
méhébe gyűrve a képtelenségek újonnan megszerzett mocskát.
És nincs vége, soha nem elég. Újabb tervek, újabb szaporulat,
Még több gyerek, újabb telefon, autó és semmi könny --
Nem sírnak a fákért, mimózákért vagy a méhek miatt,
A darazsakat csak a kávéscsészéről hessegetve ismerik a dorong ujjak.
Elhízott, böhöm fejek az okostelefon képernyőjét bambulva,
Újra és újra létrehozzák ugyanazt a fotót, szöveget, apró
képecskékkel leplezve az unalmas, semmitmondó, ostoba
ürességet, mely nem és nem múlik - hiába az újabb élvezet,
a spriccelős orgazmus, vagy a négynapos hét, hiába a több
pénz a számlán, vagy az influenszerkedés - csak ugyanaz
az üresség és az egyen-rombolás van. Bárcsak el tudnék bújni,
De sem hely, se lehetőség. Mint a római korban a polgár,
aki titkon gyűlölte a hódítást, megvetette a rabszolgaságot,
de nem maradt más akkor sem, csak a deviáns élet - elbújás
egy barlangban, szobában: remeteként élni egy barbár korszakban.