Fura, hogy voltam

Nem nézzük egymás szemének jellegét, 
Távolodó fénypettyek, vagy ezüstözött darazsak?
Eldobott tükrünk, jól hizlalt vágyaink?
Ha kell bármit megtesznek? Nem félnek?
Ugyanaz a jól ismert járandóságnak vélt abszurd?
Az elmebaj kiváltság lenne, hagyna elbújnom.
Köröttem a megmásítás - mintha zokni nélkül,
de téli ruhában ácsorognának egy fagyasztó ajtajában,
mögöttük a belső térben sötétnek kellene lennie,
mégis sütne bent a nap. A felolvasztott képtelenségek pedig?
Lábaik alatt olajos csermelyként folyjanak!
Ők pedig? Vihogva félre ugranának! Ott lennék?
Az én lennék? A legostobábban nevető árnyék?

De nem létezik az a kép. Fonnyadás van,
halkulás, diszgregáció, lényegtelenné válás.
Rosszabb esetben egészség, tűrés - mi vagyunk
a mindennapok zománc nélküli ón-állata. Nem érdekel?
Kit izgathat? Miért is figyelnénk ezekre?
Nézd csak! Ezt a szomorúságot megjelölöm egy ikszel,
a soron következőkre kört, háromszöget, számot rajzolok,
különben elfelejteném melyik kell túlélnem,
meg azt, hogy melyik vagyok én és melyik nem vagyok.
"Elhajított majmok a tengeren" - ezt neked dúdolom.
Maradt még a valami? Hagytak még belőle?
Úgy, úgy! Úgy, úgy? Vegyek még? Figyeled? Engeded?
Jó lenne olyannak lenni, mint aki nem vágyik?
És ismételgetni, hogy "ne kopjak, ne kopj, ne halj!"
Kérlek, maradj! Bármi történjék? De nem maradhatsz.
A bogarak is elfelejtenek bennünket, meg a halak?
Relációinkkal együtt? Nem hinném...a felejtéshez
emlékezetesnek kellett volna lennünk,
bár a rombolás is azzá tesz - ezt muszáj elismerni.

Az árnyak a kertben boldogok, mert közömbösek?
Most én és mi jövünk: meg az életünk. Rabsorban.
Amit állítólag? Mit is állítunk? Van még valami?
Ez a sok közönséges hétköznap? Hogy én is csak ennyi?
Azt hiszed, hogy még nem? Hogy majd csak sokára?
Az ember hamarabb pusztul mint rálelne magára.
A biológiai folyamatok igazságtalan áldozataiként,
az önfenntartás nevetséges leporellója, tudod -
kemény papír, nagy betűk és ábrák: egyél, ölj, szaporodj?
Kiszállnék? Élni olyan amilyen, elmeállapottól függően,
fontosnak vélt dolgainktól mentesítetten,
Arroganciánktól megszabadulván,
Bölcsességre nem is gondolnék - az maradjon csak vicc.
Haszontalan fogalmak. Borzalmas én. Figyeld!

...a lehullott almát megszerző, egykedvű mókust,
rágni kezdi, gyorsan - közben felém bámul,
felettünk azúrkék, fénylik, szinte csillog az ég.
Ülünk. A mókus, én, meg az alma, valahol távol Te.
Karikás szemeiddel, menned kell - hol is vagy?
Közben a délután rám teríti a köztünk lévő távot,
épp fuldokoltam, de valami felébresztett mielőtt
a magány humorérzéke és az egzisztenciális
rothasztó-tégelyében savanyodás kigúnyolása szétmállott.
Úgy hiszem minden rés egyben dudor is,
az a karikatúra pedig én vagyok. Mosoly,
majd még egy - akár a zápor, lassan oldódik
az élet, s megértem - a sodródás, ellenkezés
nem számos mértékek, felváltva működnek,
nincs recept, sors vagy ítélet, s ennél
csak az megnyugtatóbb, hogy élek, élsz
és bár értelme semmi - mégis voltál, remélsz,
majd mindez ismétlődik, valójában pedig?
Mindenki sejti, hogy mindez jelentéktelen.