Zavaros szemhomály

Percekből gyűrt emlékek,
titokká cseppfolyósodva,
sebekből szüretelik őket
jelentésükben viszonylagos
mozaikká töredező események.

Félek a test lassú leépülésétől,
miközben az időtől sem kellene,
illegeti magát a fejünkben,
lépeget, nem tágít, életet szív,
-- vizenyős, kékesfekete pióca,
a tudaton át a sorshoz tapadva,
feléli őket, a maga kérlelhetetlen módján
maradék nélkül zabálja a reményt.

Rettegni a megváltoztathatatlantól?
Nincs más, amíg ilyen érzékeny,
szerves anyag vagyok - számít a perc,
rohanni kell, minden koppantása után,
élni ami maradt, játszani amit kell,
szagolni - és a többi szokásos klisé.

És mégis - eldobnám az egészet,
ha tehetném, ha tudnám, hogy holtan
azt fogom majd álmodni,
hogy sétálunk, beszélgetünk,
a felhőket nézzük - újra és újra,
amíg el nem pusztul az univerzum,

és megszűnik az emlék fogalma.

Mert az élet se több, mint az álom,
csak bekapcsolt szenzorok mellett
történik, ezért valóságnak nevezzük.