amit meghagyott arcodból a Hold,
ott rekedtünk, hogy menekülhetnénk? Változol?
Nem késtél és soha nem hasonlítgattál.
A kevés jó szokásaid egyike volt. Mi történt?
A keserű párává foszlott életet is visszanyeled,
szigorú voltál, de engedékennyé olvadtál.
A kávéspohár arca - az a barna kör egy tó,
mély, rezzenéstelen hűvös, mint leheleted emléke,
"Mi lesz a jövővel?" - kérdezted a telefonban,
utána napokig nem tudtad hová gurultam,
talán London felé, talán egy másik életbe,
én sem emlékeztem - mostanra pedig? Minek?
A személyes problémák beemelése a látótérbe,
elmekórtansági együtthatónk melankóliája.
jobb lettél? te pedig rosszabb? mi a mérték?
Azt mondtad - "felkötöm magad még ötven előtt"
mert úgy érezted, nem szabad túlélned semmit,
és nem akarod azt a borzalmas, kiüresedést
amihez minden idióta annyira ragaszkodik.
Az embervilág nyűge, gyötrelme? Szánalmas?
Vagy a kultúra? Miféle? Kié? Hol és hová?
Mélyre húznál felszínt? Hullámról hullámra
csapódnál akár a leleplezett esendők esdeklése.
Láttalak az éjjel, fel voltál szegelve a falra.
Karcsú voltál és egy patak ölelte a csípődet,
talpad alatt a kövek, felváltva laposak, kúposak.
Képek - akár a hópihék, sírjukba hullva olvadnak.
Az ujjaimat figyelem, még mindig ismerem őket,
csak csuklótól felfelé kezdtem elromlani,
nem az időtől - az ártalmatlan emberi koholmány,
egyszerűen csak ennyire futja ebből az anyagból,
a szén alapra húzott, haldokló paradicsomból,
ahol úgy pusztulunk mi is, ahogyan a tárgyaink,
létünk végső morfológiája ócska halábarándulás.
No comments:
Post a Comment