Magházban rekedt esőcseppek hj54678Ui12

A Bajvívó házainak összekarolása,
mozdulatlan fekete pókokként álltak,
néztem őket, ők nem tudtak rólam semmit.
Előfordulhat, hogy voltak ablakaik,
valaha lehetettem valamelyikük gyomrában,
s talán konyhának nevezték azt az üreget,
ahol elképzelhető, hogy feküdtem.

Selymes pihéik közül csillagok pislákoltak,
maguk felé vonzván a dolgok könnyeit, 
hogy mi él és mi nem --- az idő trükkje,
az apró gyertyák csak égtek és éheztek,
a gravitációjuk legyőzte a Föld vonzerejét.
Tényleg én? valóban ugyanaz a konyha?
Két nap Budapest, szívméreg, érintések.

A maradék felhők csordaként baktattak,
leszegett fejeket képzeltem torzóik elé,
a kölcsön hálózsák melege fészek volt,
lakatok fityegtek szintetikussá lett témákon,
átsiklottunk a felmerülő fájdalmak és a
pontatlan fogalmaink halott tájképei felett.

Hajnali kettőkor kimásztam, futni indultam,
néhány kör a Margit-szigeten, -- december,
mégis a nyár illatait éreztem magam körül.
A Pálcikaember még mindig eteti a macskákat,
A Furán Gyalogló úr is rója köreit,
Hajnali négyig csak mi hárman. Mesében.
Mint volt, s mint van: elmúlik majd?
Az a sziget a Duna könnyező szeme,
a pillái közt rohanok, néhány nap - nem fájhat.

A város ugyanolyan volt - rozsda ölelt fényt,
márkafüggőség és nyomor váltólépés komédiái,
a hatos villamos elmebetegeinek unalmas műsora,
szitkokat fröcsögő alkoholbetegek,
az arcokon mindenféle - kétségbeeséstől,
az örömig, mint bárhol máshol, ez itt talán
kevésbé idegen? Túl sokat éltem itt?

Azután elbúcsúztunk, én a halál felé indultam,
Reméltem, hogy új életed virága leszel.
Mindent próbáltam magammal cipelni:
A tagadó és hiátusképző gondolatpaneleket,
A meg nem született gyerek árnyékait,
A be nem hegedő sebek széleinek színét,
A nem lelt okok permanens ravatalait,
Eltűntem - ahogyan az árnyaknak kell,
csendet hagytam, lassan gyógyuló sebekkel.