gjlgjésdlf gjsklj fgélsj

Újra gondolatnak hívtam egy álmot,
odabent valaki megkérdezte - "Milyen az élet?"
nem voltam képes válaszolni,
hiszen minden amit mondhattam volna... csupa-csupa felszín.
De nem is akarok velük társalogni,
mert szigonyokat teremnek - bármiről,
megváltoztatva engem és annak módját
ahogyan képes vagyok a dolgok sorsáról képzelegni.
Újra érzékeltem, hogy más formában létezek,
eltemettem azt a jövőt melyet nem ebben a jelenben szültek,
közben elhúzódtam tőlük - a szokásaiktól,
mert nem a megismerés vágyából indultak ki.

Összeegyeztethetetlen rétegek közt élünk,
sejtve, hogy nincsenek teremtők,
ha valami fáj mégis elképzeljük őket,
s bár ez primitív - fogalmaink felsebzett bőre
alkalmatlanná tesz egy olyan jövő leírására,
ahol már nem léteznek szavak.

Fáradt vagyok, szomorúvá tesz a gondolkodás,
vagy inkább az, hogy ez a borzalmas korszak a sírom,
ahol a felgyülemlett tudást még mindig
egymás elnyomására használják,
mintha az ókorban kellene élned, 
úgy, hogy irtóznál a rabszolgaság intézményétől,
de még csak szavad sem lenne a felszabadításra,
vagy mintha a középkorban élnél,
s primitívnek tartanád a királyságot,
mocskos dolognak a hódítást,
meg a papság képmutatását,
sejtenéd, hogy nincsenek istenek,
de mégis ott kellene létezned,
bolyongani a borzalmak közt, 
el kellene viselned a nyilvános kivégzések látványát,
a háborúkat,
és azt, hogy nincs aki elhinné, 
hogy egyszer majd lesznek hálózatok,
eljuthatunk az űrbe és megértjük a biológiát,
még csak körbeírni sem tudnád ezeket, 
mert fogalmaid börtöne összezárna előtted.

Ma sem tudja a többség elképzelni,
hogy a pénz totális uralma zsákutca,
vagy hogy a természetes evolúciónk idejétmúlt,
és ezernyi mást ---
minden korszak borzalmas börtöne
önmagának, így hiába nem vagy vak,
hiábavalóság látni a rácsokat -
mert a szomorkodáson kívül
alig tehetsz valamit.